Tobber életblogja

Ja, és a cimbikkel nem mentem az ide tíz percre lévő terembe bowlingozni. Már nem érzem velük (azaz inkább a fiúkkal) jól magamat.

De amikor a „balatonozós” egész napot nálam tartottuk (macska mindenki ölében simogattatva magát), fáradt voltam és úszott a lakás, este csörgött cicás szomszédnő, hogy sérült macskát láttak az utcánkban, sötétben, 12 fokban és esőben egy órát kutattuk elemlámpákkal öten, hová tűnhetett. Becsöngettünk mindenfelé, ahová beengedtek, végigjártuk a kerteket, hajoltunk autók alá, de sajna csak a vérfoltot láttuk, nem találtuk meg.

Régen mindig pasitársaságokban éreztem komfortosan magamat. Mára idegesítenek, főleg 30 fölött, a korosztályom pláne. Szinte csak nők körében érzem biztonságban magamat, durva!

És még rájuk sincsen elég erőm.

Szóval változnak a preferenciák.

Mintha egy másik ember lennék a cica/pandémia/Kócos történések óta.

hashtag diagnózismegklimaxmegmidlifekrisis

Vagyok.

Élek.

Kívül mosolygok, belül fáj és harcolok a hullámvasutaimmal.

Megdöbbent, hogy mennyi kínt tartottam természetesnek.

Becsülettel szedem a gyógyszereket, heti két terápiás ülés.

Leépítettem az ingeráradatot, amiben éltem. Szerettem, belefáradtam.

Alkotok, meglepően jókat, a vezetett tevékenységeket élvezem, egy kis csapatnyi alkotó itt, egy-két máshol, céges elvonuláson szintén festés, kvíz, kincskeresés.

A négy nap csajos balatonozás elmaradt a hideg/eső miatt, így Pesten mentünk át egymáshoz pont ugyanazokat csinálni.

Lakógyűlések konszenzusokkal, apró lakásfelújítások, klímatisztítás és napágy használata végre 39 celsius fok alatt. Limitált fonalak, ergonomikus eszközök, világító kindle, Keleti pályaudvar tetején a szobroknál bejárás és irányítóközpontban kérdésözönöm, apuval jóhangulatú telek, Anyuval jóhangulatú nagynénilátogatás, kéthetente takarítónő kényelme és rendelem az új hűtőmet.

Életközepi válság, klimax, bkv-zás és év végi stressz növekedése, szűrővizsgálatok és fogorvos, belehúzás, három rendezvény és zárások.

Aztán két hét téli pihenés és végre eljutunk a hegyekbe.

A szociális életemből vezetett eseményeken (=ahol nem kell beszélgetnem és nem ciki, ha hallgatni van kedvem, tanfolyam, workshop, színház, gyerekekkel játszás és céges ebédlő) már nem érzek menekülési kényszert.

Minden hobbimat csúcsra járatok, tucatnyi különböző technikával vannak terveim és alapanyagom, készülnek is sorban, jelentkeztem továbbképzésre, tanulásra, közös alkotásra.

A munkámban a cég három szuperagyának egyike valamiért kitalálta, hogy értéket tudok a leginnovatívabb csapatához adni, pedig jól ismer, ezért bevett hatodiknak. Persze ingyen és a többi munkám mellett.
Egyelőre úgy látszik, megfelelek, nagyon jók a visszajelzések, előremutató a téma is, mellesleg kedvem szerint írhatok róla céges cikkeket, meg hatékonyságot is növelhetünk. Meg az eszemet használják, amit legutóbb a költözés utáni folyamatok kvázi megszűnése miatti kupaktanácskozásokon tudtam használni.

De a legjobb. A sokhavi mindenféle pszichológiai felmérés, kérdőívhegyek és pofán vágó diagnózisok után senki nem lepődött meg, hogy a tesztek szerint is boldogtalan gyerek voltam, hogy hagytam magamat felnőttként hülyére venni és túl sok dühöt* nyelek be gyakorlatilag születésem óta, majd magamat bántva vezetem le mindig.

Ám az ijesztő diagnózisok, a sérülékeny és önfeladó gyerek, a követelő szülők nyomasztása ellenére 5,3/6, a legerősebb sémaértékem az egészséges felnőtt séma.

Tehát remekül funkcionálok az életben, megfelelően viselkedem és okosan menedzselem a mindennapokat.

És fél évszázad rutinjával nyomom el a sérüléseimet, szorongok, eszem és a depresszió is visszajár. Ezeken dolgozunk, mert szeretem a kihívásokat.

*És leginkább az dühít, mennyi elpazarolt pénz és évtizedek az életemből, mire egy szakember végre nem csak buksisimogat és elfilozofálgat velem, hanem diagnosztizál és a nagyon mélyből elindít kifelé. Napi négy gyógyszerrel és heti két terápiás foglalkozással végre történik is változás.

Megvan az új kedvenc átkom: klimaxolj 36 fokban az egyes villamoson és maradj egész nap abban a ruhában.

Be fogok tenni pótbugyit magamnak…

Eddig négyszer mentem be az új irodába, kétszer akadályozta a villamost karambol.

Egyébként a (klin.szak)pszichológusom szerint jobban vagyok, magam is úgy érzem, persze napi négy gyógyszerrel meg heti két terápiával, de.

Olyan, mintha most szabit vettem volna ki a saját életemből pár hónapra.

Elhanyagolom a mozgást (oké, 5-6 km-t megteszek, amikor bejárok), simán megeszem egy egész kakaóscsigát, pedig én azt harmadoltam, nem futok minden kulturális eseményre, csak mert jó lenne, a szociális életemet nagyobb részt élem online, max. 1-2 hetente találkozom valakivel és azt is szorongva. Ellenben sok-sok dolgot készítek, amíg podcastot olvasok, eljárok workshopokra alkotni, vagy a rokonlány által a családi, negyven fős kerti partin bekevert bor-mentaszörp kombót higítom szódával/jégkockákkal és dőlök ki a teraszra, amíg az allergiámmal és a szúnyogcsípésekkel bírom.

Vagy ez lehet a valódi életem, és a minden esti programozás volt őrült sok??

A cégnél találkozom elég emberrel, alkotás közben havernőkkel, ennyi a szociális kapacitásom mostanában.

Vagy így is maradok?

Az egyetlen jó dolog a nyárban, hogy nem kell zoknit hordani. Igaz, azt márciustól novemberig nem szoktam. Lehet puha szilikoncipőkben járkálni, ami most, hogy újra bkk-zom, ideális.

Újszülöttkorom óta bkv-ztam a covidig naponta, és mindig is szerettem a rendszerét, az élményt, Pesten különösen jó a hálózat.

Hétvégente és itt a faluvégen már tesztelgettem a szorongásomat, mielőtt az öt legforgalmasabb magyarországi vonal közül kettőn utazom napi kétszer egy órát (jó, abból kétszer negyedóra séta a kertvárosban), nem is jó környékeken (a séta szép környéken).

És meglepően szeretem ismét. Nem feszélyez, az emberek büdösek és mellbevágóak a hátizsákjukkal, de ez a műfaj sajátossága.

Nem fogok kocsival bejárni, mert képtelenség haladni, időben több lenne, bár parkolásra adódna lehetőség.

Közben a BudapestGO app is felfejlődött, a QR kódot nagyon távolról pillanat alatt beolvassa. Nem véletlen a szoros verseny Karigeri és Vitézy között, mindkettő közösségi közlekedés párti és ez látszik is a városon (oké, amit anno Vitézy tett, az nem volt valami sikeres).

Karigeritől meg elvitathatatlan, hogy zöldült a város.

Hetek óta munka mellett dobozoltam el, rég kirúgott, vagy elhunyt (Csinikolléga) emberek szekrényeit törettem fel és szelektáltam. Mellette leugrottam a csajokhoz, akik épp a költözés hetére tették be az egyhetes nyaralásunkat a panzióban, ott leadtam a megrendelt ékszert és több megrendelést nem akarok alkotni, mert nem okoz örömet, aztán visszarohantam Pestre, aput felköszöntöttem a 80. szülinapján, aki hálásan hátat fordítva meccset nézett és szünetben kint cigizett, meg vagyok én ám becsülve (lásd még: terápiám okai), bent még egy nap határidős zártam, betanítok egy kolleginát, aki hál’istennek jóeszű, dobozoltam a tányérokat, szerződéseket, radírokat, főnök dolgait, majd két nap szabira lementem a csajokhoz és olyan jól sikerült, mint még soha. Pár éve volt egy törekvésünk, hogy ketté kéne válnunk, mert 28-30 ember sok és zajos és nem pihentető, de a panziós limitált minket 16 főben, plusz aki csak beugrik nappalra, így bensőséges és vidám volt a hangulat, tudtunk figyelni egymásra. Értem aggódtak, március óta nem láttak a legtöbben és örültek, hogy jobban vagyok, állítólag fogytam (alig és pont lexarom a súlyomat).

Már alakul a következő két bandázás.

A cimbikkel is kertipartiztunk, nem volt ott a három provokatőr, ezért eljöttek olyanok is, akik miattuk nem jönnek és így élveztük a kertet, a grillt, a nyolc gyereket, akik rajtam lógtak. Lövésem sincsen, miért szeretnek, de jókat játszottunk, majd angolra váltva elpanaszoltuk aktuális klimax-helyzeteinket, hogy ne értsék. A fiúk néha arrajártak, de meghallván visszamentek húst forgatni…

Az új irodaházban hét fős open space-ben vagyok, ami nem hurrá, de Kolleginával meg négy olyan fiúval, akik 1. jó arcok, incl. az AI vezetőnk, akivel ebédnél promptokat irogatunk és hasonlítunk össze és imádom az eszét és valamiért ő is olyannak tart, akivel érdemes beszélgetnie, 2. klimaxosok+fiúk open space-e, hűvösre vehetjük a légkondit.

Az épület a luxus luxusa, a helyem nagy és kuckós, a kilátás meglepően szép, csak pocsék a megközelítés. Van még jónéhány hiányosság, amit intézek, vagy egybegyűjtünk a többiekkel és hivatalos levelezőjük lettem, amire millió köszönömöt kapok.

A home office nem változott, szóval heti 1-2x járok majd arra.

A terápia fix heti kettő és nehéz lelkileg, a gyógyszerekből a minimális kötelezőket szedem és nem volt igény többre, pedig full káosz volt az elmúlt pár hét, és munkában nehéz két hét következik.

Vigyázok, hogy orvosi dokumentumokba ne kerüljenek bele a hivatalos diagnózisaim, mert stigmatizálna. Jó az generalizált szorongásnak meg depressziónak leírva.

Úgy száz évre elég kreatív alapanyagom van, mégegyszer ennyi ötletem kivitelezni, olvasok elalvás előtt a kindle-n és annyian mondják, hogy Bécsben jóval olcsóbb a kindle, hogy lehet, csak ezért kiugrom, bár unokahúg felajánlotta, hogy hoz nekem. Kellene a belső világítás, az az egyetlen hiánya a mostaninak. Van rácsiptethetős minilámpám, szóval nem szórnám a pénzt, majd kitalálom.

A banki appban sok hónapja teszek félre kis összegeket a majd meglepem magamat valamivel malacperselybe, ideje feltörni.

Őszintén örülök, hogy nincs programom hétvégére, mert aztán újra pörgés és annyi mindent kreálnék, nomeg a napágyam is vár.

Kaptam a terápián diagnózist, kettőt is.

Nem írom le mik ezek, mert sokkal komolyabb, mint amit gondoltam évekig. Arculcsapott, mert amit tudtam róla, azalapján gonosz idegbetegnek kéne lennem, de asszem egyik sem vagyok, az emberek, kisemberek és macskák valamiért kedvelnek.

Magasan funkcionálok, az átlagnál jobb IQ-val, ezért kizárólag magamat bántom (jó hír a többieknek).

Meglepetés: rendszeres gyerekkori és felnőttkori traumákból ered. A jó hír, hogy nem fix állapot, három év alatt a terápiámmal szép eredménnyel gyógyítható. De kötelező a gyógyszerezés, a terápia és az önfegyelem, ezek megvannak.

A három év alatti több, mint négymillió forint a terápiára egyelőre kevésbé. Lemondtam a nyaralásokról (a fapados low budget európai 4-5 napokról), meg pár luxusról. Vettem egy napágyat, kertváros, napsütéses tetőterasz, árnyékoló, madárcsicsergés és könyvekkel teli kindle van, ha most ez a pár éves életszakasz erről szól, meg a klimax átvészeléséről (ja, még mindig tart), akkor ez a harc.

Meg. Kell. Gyógyulnom.

Találtam horgolóklubot, hímzőcsapatot, gyurmázóhelyet, gyöngyös, táskás, figurás, kézzel és géppel varró és szabadon kreáló mindenféle műhelyt, plusz a kreatív bandám is megvan. Feladtam a szociális és pasizós életemet, mert rosszabbul vagyok utána, 1-2 emberes találkozásokra, a spanyolra és gyerekekkel foglalkozásra nyitott vagyok.

Egy a jelszóm, lelki béke. (Jó dudorászást.)

Konfirmált a keresztfiam. Aki még kamaszként is jóérzésű, mosolygós, hiperokos gyerek, helyes értékrendű felnőttek lesznek a testvérével.

A pszichésen terhelt családi részt majd kiterápiázzák.

Ugyanott, ahol én konfirmáltam. Elöntöttek az emlékek, a családdal is vidámat ebédeltünk, úgy kb. vacsoráig.

És még én is ettem olyat, amit nem szoktam!

19 éves a blogom.

Nem így gondoltam. Az biztos, hogy jobb lett.

A hullámzások ellenére is. Nem a tervek szerint alakult, hisz nem is voltak tervek.

Most ez egy rossz periódus, fel kell dolgoznom, hogy lezártam a pasizós-párkapcsolatos korszakomat és megkezdem a késő középkort.

Színházba járok, horgolok, kötök, workshopokon élvezem a nyugalmat, az alkotó energiát, színeket, formákat választunk és kézzel fogható az eredmény.

Újra minden nap olvasok, tele a kindle regényekkel. Az ágyam sarkába felakasztottam egy eredetileg kézimunkázáshoz vett lámpát (igen, a kilenc éves e-bookomon még nincsen beépített), párnák közt olvasok, alvás előtt fél órával már csak podcastet hallgatok, vagy az aktuális könyvem elemzését okos irodalmároktól, esztétáktól.

Heti két terápiás alkalmam van, a nő céltudatos és kitartó. Megkérdezte, mik a céljaim: nekem sosem voltak céljaim. Azokat a szüleim tőből lemetszették, saját akaratom nem lehetett.

Annyira vágyom csak, hogy mindenki hagyjon békén, csak biztonságos környezetben legyek, nincs erőm harcolni, meg minek is. Békésen olvasgatok, csajokkal társasozom, értelmes emberekkel csevegek, színes anyagokból vidám dolgokat készítek, munkámban elkezdtem nem túlórázni, így állandó és sok az elmaradásom. Ha ezért kitesznek (100% az értékelésem évek óta), akkor kitesznek, senki nem fizeti meg az őrült idegbajt. A férfiak nem hiányoznak, a korombeliek huszonéveseket keresnek (megértem), az idősebbek elképesztően ápolatlanok, a fiatalokkal jól ellennék, de a klimax fájdalmak miatt épp az nem hiányzik, amit ők adnának. Társaságom van, most a kollégák is összetartanak, a múlt heti elvonulás két nap hangos nevetésről szólt.

De még képtelen vagyok elfogadni, hogy bántalmazó gyerekkorom volt.

Hisz csak jót akartak. Ennyit tudtak adni. Vannak sokkal nehezebb gyereksorsok. Szóval hónapok óta ezt dolgozom fel. Tudom, hogy pocsék volt gyereknek lennem, utáltam az életet, irigyeltem, akik gyerekek lehetnek. Nekem az érzelmi és testi igényeim elhanyagolása nem jelentett semmit, hisz az volt a természetes létezésem, hogy nehezítő kolonc vagyok szegény szüleim nyakán.

Pedig igazán igyekeztem kedves, okos, udvarias, házias, szorgalmas lenni, nem zavarni őket, előzékenyen megcsinálni, amit nem is kell, bocs hogy élek. Mindig kevés voltam.

Vagy épp tíz évesen egyedül Anyut látogatni hetekig kórházban, mert apu nem szerette a kórházat (sic!), apuról gondoskodni, ügyesen-okosan egyedül menedzselni mindent kiskamaszként, hétvégén magányosan-befulladva rángatva felnőtt programok között.

A könyv és az alkotás volt a menekülés. Most ismét érzem, hogy elengedhetem magamat, érzem a buborékot, a biztonsági zónát, ha egyedül olvasgatok, babrálok. És már nem is szakít meg senki vegzálásokkal.

Bé csodálkozott, hogy a bántalmazó gyerekkorom megfogalmazása nekem új. Tudtam, hogy rossz, sosem neveztem volna bántalmazásnak.

Ami dühítőbb, hogy hétszámjegyű összeget kapó előző terapeuták sem vettek komolyan.

Tépődnek fel sebek, árulások, magány, senkire nem számítás, fizikai bántalmazó kapcsolatba visszalökések, ha elmondtam volna a moziban fogdosó vagy villamoson dörgölőző idegeneket, engem hibáztattak volna.

Egy megbízható kis felnőtt voltam támasz nélkül, kiölt akarattal. Csak épp gondtalan gyerek sosem.

Stabilan tartom az elképzelésemet, hogy a hobbim a hobbim, akkor és azt készítek, amihez épp ihletem van (ez kreatívkodásnál végtelen alapanyag és technika).

Szoktak nyúzni, hogy készítsek nekik valamit vagy adjam el egy kész ékszeremet, sőt, éljek ebből, nemet mondok.

Normális árat nem is lehet kérni, alapanyag + 6-15 óra munka taktónői óradíjjal is megfizetethetetlen a tömeggyártáshoz képest. Profit nélkül pláne minek dolgozzak.

Aztán március 14-én elvonultunk vidékre a csajokkal, a kapucnisomra kitűztem a kb. tíz saját készítésűből az egyik kokárdámat, mintha ott bárkit is érdekelne (mármint nem vidéken, hanem a világvégi istálló mellett). Egyik társunknak be kellett ugrania a városba szociális életet élni, nem volt kokárdája. Hát kölcsönadtam neki. Mire visszajött, két megrendelés is lett belőle, csak árazzam be. Lövésem sincs az áraimról, olyan technika, amit életemben ötször csináltam, kitaláltuk.

A mintadarabot el is küldtem vele, a másikra nyilván ráérek jövő márciusig, úgyhogy akaratomon kívül is sikerül eladnom a kreálmányaimat (a hideg ráz, amikor valaki alkotásának vagy művének nevezi az elkészített tárgyait, pláne, mikor magasztalja, szépséges, egyedülálló, csodálatos alkotásomat ajánlom megvételre, stb. Hasonló termékeket alkot egy felkapott nő méregdrágán, rém ronda kivitelben. Tegye is, ha van kereslete, de szerénység már nem divat).

Nem.

Továbbra is igen, el tudnám készíteni másik színben. Igen, meg tudnám varrni, fűzni, horgolni, hímezni. De nem akarom.

Nem lehetek túl okos, életemen át hajkurászom a tudást, a kultúrát, a még kellemes mennyiségű szociális életet, szórakozást, elismerést munkában és persze szülőktől, tanulom az új hobbikat és nyelvet és fejlődöm a meglévőekben, harcolok a rossz genetikámmal. Erre tegnap a terapeutának elmélkedem, hogy két hétvégét szigorúan arra szántam, hogy elkészítsek három pár fülbevalót, két karkötőt, összeállítsak négy alapanyagszettet a további ötleteimhez, rendeltem alapanyagokat a befejezendőkhöz, olvastam, horgoltam és közben sorozatokat néztem, podcasteket hallgattam, illetve elugrottam a csajokkal egy workshopra bandázni. És hogy mennyire megnyugtatott.

Visszakérdez: Eszerint ön valójában ezekben találja meg a lelki békéjét?

Én meg a homlokomra csaptam, hogy jaaaa, mert a lelki békét keresem????

Sosem fogalmaztam meg. És valóban, színek, anyagok, textúrák, kreatív egyedüllét vagy épp mások tanítása megnyugtat.

Bátrabban utasítok vissza szuper programokat, ha még nem érzem az erőt magamban, pedig nagyon mennék, de legutóbb is fél órát bírtam táncolni csak. Ott még nagyon sok az ember.

Voltunk remek színházban (az majdnem három óra volt, úgyhogy a szezonban csak rövidebb darabokat szeretnék nézni), szünetben megbeszéltük, kinek melyik gyógyszerből van tartaléka, ha kéne, illetve ajánlgattunk újakat.

Sütöttünk olyan isteni tortát és sós süteményeket Békával, hogy azóta a számban az ízük és szerintem még hasonló minőségűeket sem sütöttem soha.

Szerváltunk error price füstölt lapockát 300 Ft/kg körüli áron.

Megrendeltem fél-egy évre a fogkrém, sampon, hajfesték, deó, krém, minden drogériai szükségletemet, egy: nem kell vele foglalkozzak, kettő: a pontszorzókkal közel 32 000 forintot gyűjtöttem a kártyámra, amit majd elkölthetek. Ha majd elfogyna a rakat fogkrém. :D

Összefoglalom: A középkorúság izgalmai a horgolás, gyógyszerajánlók, süteményreceptek, kuponos spórolás és olcsó árú húsok. Megérkeztem.

A kéthetente takarító nőnek kimaradt egy alkalom, úgyhogy megerőltettem magamat, de már újra jár, és harmad időben a kölcsönösen szerelmes macskámat bogyorgatja és finomságokat hoz neki. Teljesítménybért fizetek, pont nem zavar, hogy amíg törökülésben dolgozom a franciaágyon, ő tükröt mos vagy a macskával gügyörészik (nagyon cukik).

Heti két nap bemegyek a céghez, ahol képtelenség hatékonyan dolgozni, de megnevettetnek, bandázni hívnak és ötletelünk.

Apámat idén eddig háromszor vittem kertészetbe, végre megvettük a vágyott növénykéit. Húsvétkor két nap ültem náluk és dolgoztunk a családfán (sehol nem tartunk, annyi minden van), meg ugye heti 1-2-szer viszem a piaci árut, felhívom, ha Anyu elmegy otthonról, hogy jól van-e, amiután megkaptam, hogy hónapokig feléjük sem nézek. Fuh, én SOHA nem fogok megfelelni apámnak. Ja de, megdicsért a királykék ruhámban. Tényleg jól áll.

Kikérdeztem őket, apám szerint egy nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott gyerek voltam, Anyu szerint nagyon megbízható és jó kislány. Hát, a poroszos nevelés kifelé hatásosnak látszik!

Most van pár éves és negyedéves határidőm, egyik miatt hetekig csesztettem a főnökömet, ha nem árulja el, miket tegyek az éves riportba, megcsinálom a tavalyi témák alapján. Nem kaptam válaszokat, önállóan elkészítettem a sokoldalas színes-szagos-diagramos prezit, majd a bizottságnak küldés előtt fél nappal felhív, hogy olyan csúnya a tavalyi teljesítmény, inkább ne kérkedjünk vele, ne küldjük el.

Szóval tonna felhalmozódott feladatomnál túl vagyok a határidőn és csesztetnek, ezt meg hiába készítettem. Áh!

Egyik nap Anyu meghallotta, hogy fél háromkor még nem reggeliztem, úgyhogy átsétált egy doboz rakott krumplival. Életet mentett.

Beütött a nyár, a tetőteraszon idén kevés növény lesz, de azok kánikulabiztos bevált fajták. Szeretném, ha maradna hely egy szélesebb napozóágynak egy árnyékolóval. Mykonoson azt élveztem a legjobban, hogy a napernyő árnyékában fekszünk a susogó bokrok mellett a napágyon és olvasgatunk, igazi nyaralós-relaxálós teraszt szeretnék (amíg a szúnyogok hagyják).

Mondom, középkorú vagyok.

Itt süt a nap és esik. Nagyon szimbolikus.

Ismét megköszönöm a leveleiteket, aggódásokat. Ugye mindenki kapott választ? :)

Hiszem, hogy akkor is menni kell, ha nem akarom, ezért három pszichológiai előadást kihagytam, DE terápia heti kétszer, egy vagyonért, gyógyszerek, de főleg mindenféle emberi kontaktok. Négy napot a csajokkal vidéki panzióztunk, három hónap után és csökkenő szorongásoldóval is végre 11-12 órákat aludtam a falusi friss levegőn és érzelmi biztonságos környezetben. Nem titkoltam el, hogy milyen mélyponton voltam, szerintem álszerénység nem beszélni depresszióról vagy klimaxról. (Esetemben ÉS)

Húsvét kiscsaláddal, szüleimmel két fél nap, apám egyszer az erkélyen aludt be, egyszer be is vonult a szobájába. Aztán elvittem a közeli kertészetbe körülnézni, ahová két hete is elvittem, majd búcsúzáskor dühösen lebaxott, hogy ez jólesett, de hónapok óta nem látott és mehetnék igazán gyakrabban.

Hát, rég nem bőgtem, de ennél többet akkor sem tudok adni, ha 1. jól lennék, amiről mit sem tud 2. ő bármit is adott volna érzelmileg gyerekkoromban, 3. hetente 1-2-szer bevásárolok nekik a piacon, Anyu névnapján is ott fél napoztam, legutóbb kétszer hétvégén. Mi a fenét várnak még el tőlem, hogy mindig én leszek a rossz gyerekük???????

Totál kiborultam, pedig azt hittem, már stabilabb vagyok.

Kócosra egyre kevesebbet gondolok, láttam, hogy a névnapján a tesóját kellett egy vidéki fasorban az autója előtt aszfalton pózolgatva fotóznia. Boldog névnap lehetett.

Jártunk társcég meghívására náluk és szeretettel fogadtak és körbeugráltak és sokat tanultam tőlük.

A kéthetente (most négy lesz) 2-3-4 órát takarító nő egy áldás, sosem másznék fel a cirko tetejét lepucolni, (még nem is vagyok teljesen jól a spirál miatt, szúr, fájdogál). És imádja a macskát, jutifalatokat hoz neki és babusgatja. Nagy haverok lettek a porszívó ellenére. Gondolom, azért nem élete legnehezebb melója lehetek neki, 38 nm, magam is tisztaságot tartok és elpakolok előtte...

Online hetente spanyol, bevásárolt alapanyagok az új hobbihoz, elkészült mesterworkshop ékszer, meg még jópár saját elképzelés, volt búcsúztató meg csapatunk pesztrálása, cimbikkel csevegős délután, városnéző séta, befejeztem a meditációs tanfolyamot, de nem az én világom, a mindfulness viszont hasznos és alkalmazom.

Vár rám a céges menedzsmentriport készítése az FB ülésre, annak lebonyolítása, a negyedéves angol statisztikáimból prezi a boardelnöknek, egy elvonulásszervezés, három külföldi út szervezés és a szokásos sok munkám. Két irodaház költöztetés koordinálása a cégünknél, projekthajrá, július 1-ig a fülem is kettéáll.

Új éves céljaim nincsenek, annyit tetettem hozzá, hogy szerintem többletérték, hogy fordítom, lektorálom az angol dolgainkat, vagy SOS EU központi levelekre összedobok egy illedelmes halogató választ.

Megyünk két színházba a hónapban, egy tortaworkshopra, kézműveskedni, vidéki elvonulni, többezres céges buliba, hokimeccsre, újabb workshopra az új hobbihoz, apámat viszem a telekre (mert ugye sosem foglalkozom velük, Anyut naponta, aput heti háromszor hívom), aztán jön a nyár, négy nap medencés balcsis ház a tavalyiakkal, egy kerti parti szerveződik, egyhetes elvonulás huszonpáran csajok a szokásosra, Bével is alakul Balcsi, Apu 80, Anyu 78, valamit kéne szervezni meg ajándékozni.

Anyagilag taccsra tesz a terápia, ezért idén nem lesz (több) külföld, millió helyen jártam már, egy napággyal járulok hozzá a teraszomon wellnessezéshez. Meg egy monstre szúnyogriasztó lámpizével! Legalább a macska is velem nyaral.

Dupla antidepresszánssal, retard szorongásoldóval egyelőre egészen elviselhető. Az egyedüli programokra nem mentem el, jó a tudat, hogy lenne mit csinálni, ha lenne erőm. De a nyelv megy, a meditációt hivatalosan megtanultuk, heti két krízisterápia pipa, most döbbenek rá, hányszázezer ment el olyan terápiákra, ahol buksisimiztek és semmit nem tártak fel, pláne oldottunk meg.

Abbahagyhattam a hormonokat és kaptam spirált az „átmeneti” időszakra, bár ez eufemizmus az évekig elhúzódó klimaxos vérzésre. Remélem, a hormon okozta a mélypontokat és kitisztul pár hónap alatt!!

Mivel nem szültem, ezért erőltetni kellett a spirált, meg tágítottak és tökörésztek egy darabig, hát az fájt. A kezelőben majdnem elájultam (tiniként voltam ájulós), a patikában ültem egy fél órát, hogy ne csak fehér pöttyöket lássak, egy napig minden oké volt, majd azóta vérezget és fáj, megyek kontrollra.

Anyukám kezd belefáradni a korába, apám és nagynéném ápolásába és hirtelen beütött, ha most nem csinálok programot vele, hát mikor. Elvittem a környéki városismereti sétára, a felét belém kapaszkodva sétálta végig. Ő. A hiperaktív. :(

Nagybátyám hagyatékija lezárult, nyert a hagyatékvadász benyalizós unokahug, bár támadható, de így is marad elég nagynéninek és inkább hagyja 83 évesen, nem perelget. 62 év házasság után a férj suttyomban megír egy végrendeletet az őt ápoló, a xarból kimosó hűséges felesége hátrányára, hát, tudjátok, hányok a mellveregető nagymagyar, nőlenéző nagybácsitól, ne nyugodjék békében. Nagynéném az idegösszeomlás szélén.

De.

Jártunk varázslatos gyűjteménynézőben egy múzeumraktárban a csajokkal, esti sétával összekötve.

Cimbikkel átmentünk TCsV-hez társasozni, amiből 5-6 óra csacsogás lett, még az sem derült ki, mit játszottunk volna.

Jött a vidéki céges csapatom, pesztráltam őket, ettünk isteni rozmaringos báránycsülköt, játszottunk, ketten mindent bevállalva. Na, az komfortzónámon kívül esett, imádtam.

Hétvégén mindkét nap kreatív workshop lesz, egyik a havernőkkel, aztán jövő héten a nagycsapat elfoglalja négy napra a panziót és én semmit nem fogok csinálni, csak szívom be a jó levegőt és a kreatív energiákat.

Sokszor nehéz még elindulni, meg épp a munkalendületem is alábbhagyott (most dolgozom annyit, amennyi az alap munkám lenne). Bealszom random, megy hajnalig valami podcast sorozat.

Kócos nagyon hiányzik, mármint az, ami régen volt, de egyértelműen elengedtem. Csak fáj még.

Jöttek ki újabb évadok a még közösen nézett sorozatainkból, nem bírok belenézni!

Ja, a Dexter unalmas a Six Feet Under után, kaszáltam. De újrakezdtem az Utódlást, amit anno azért kaszálhattam, mert véletlenül nem az első résztől láthattam és úgy követhetetlen volt, most meg izgalmas.

Hajnali háromig gondolkoztam, hogy mégis befejezem. Elképesztően hiányzik Kócos és nincs célom, nincs örömöm.

Rámsóztak egy hatalmas munkát, amikor totálisan el vagyok maradva másik 10+-szal ÉS offline feladataim vannak a héten, lelkileg nem bírom.

Az éves értékelésemet magamnak 95% körülre lőttem be, a főnököm felhúzta 100%-ra az összes mutatómat. Elmesélte, hogy körbetelefonált és minden vezető ezt javasolta.

Körbeküldtek értékelő kérdőívet rólam, abban a kollégáim minden mutatómat 5/5-re állították és állítólag nagyon szép szöveges értékeléseket kaptam.

Egyikük vezető külön rámírt, hogy nem is volt ez kérdés és szeretné megírni, hogy nagyszerű velem dolgozni. Na, vele én is nagyon szeretek. :)

De közben özönlenek be az igények és sakkozom, melyikkel mennyit merjek elmaradni. Dehogy engedtem én el ezt az egészet.

Volt színház a Papírkutyákkal, amit még próbálok értelmezni, de vagy túl sok a szorongásoldóm és tompít, vagy nagyon nem értem a legközismertebb művünk interpretálását. Pedig a darab mondanivalója épp betalál.

Folyik a krízisterápia, ahol kitaláltuk, hogy a gyerekkori játékosság és szeretetkimutatás hiánya pótlásaként miatt voltam Kócossal, aki egy cuki kölyökkutya. Ezért estem ennyire pofára.

És felmerült, nem éreztem-e a párjaimon, hogy frusztrálta őket (férfiakat), hogy műveltebb és/vagy okosabb vagyok (jó, nem szuperzsenikkel jártam), illetve Ex konkrétan gázlángoló nárcisztikus (ja, az ügyvéd).

Szombaton volt csajokkal workshop, egyik havernő kért, hogy akár éjjel is keressem, ha baj van, a héten egyszerre van végig offline és online munkám, elképzelésem sincsen, hogyan csinálom meg. Meditáció, felrakja a spirált a dokim, aki felhív, mielőtt kiküldi a leletértékelést, hogy metapláziám van, de ne kapjak sokkot. (De. Sosem fogom megérteni, miért nem megoldás a méheltávolítás. Oké. Radikális, de ez a kínszenvedés jobb?)

Lesz haladó céges tréningem, amit én harcoltam ki az alap után, utána csajokkal bejutunk egy múzeum kulisszái mögé, nem csak a hobbim, de egyben néprajz, amit imádok, majd hétvégi tűfestő ws és még lehet, hogy valami családi is lesz. Aztán városnéző séta és felpörög minden júniusig.

Csak vonszolom magamat.

A pszichiáter két hete emelni akarta az antidepresszánsomat, meggyőztem, hogy előbb hagyjuk kiforrni a kisebb adagot. Ráírtam, hogy akkor most itt az idő egy nagyobb mennyiségnek.

Ja, hullámzik, most épp pocsék.

Próbálok frontin nélkül meglenni, nehogy hozzászokjak, az antidepresszánst, meg a retard frontinszerűséget persze szedem. Megint nem tudok aludni, nem mentem el a hétfői előadásra meg a tegnapi meditációra, olyan igazságtalanul beszélt velem a főnököm, inkább bőgtem.

Halasztgatom a munkát, azaz annyi van, hogy nem túlórázom napi 1-2 óránál többet ingyen, nem csinálok egyszerre öt dolgot. Vagy de. Lóxarra sem elég a fizuemelésünk, és ELVÁRJÁK, hogy jó arcot vágjunk hozzá, a kritikus hozzászólásokat törlik és lecseszik az íróját.

Höhö, vicces lenne sztrájkolnunk, csak korlátosak a lehetőségeink.

A tavaszi külföldi tizensokas út szervezéséről lemondtam év elején, illetve a másik mindenki helyett szervező, foglaló is, igaz, felkérve sem voltunk, csak senki nem csinált semmit. Hirtelen nincsen semminek gazdája. Nem izgat, én elvagyok enélkül.

Cserébe ismét megyünk nyáron a Balcsira medencés házba, megérkezett a meghívás.

A nőgyogyi felteszi a spirált, hátha azzal áthidalható a niagarás vérzéses menopauza, de a lényeg, hogy nem kell hormonokat szednem tovább, ami esélyesen földhözcsapott. A pszichológusom még mindig kríziskezel heti kétszer, hétvégén csak aludni akarok, enni és random öklendezni, mindenki hagyjon békén. Nagyon húzós lesz az ütemterv júniusig.

Anyu kitalálta, hogy költöztessük a betegeskedő nagynénit a közelbe, hogy könnyen ugorjunk, ha kell. Ha viszont a parkinson plus apunál elharapózik, akkor nem (illetve már most sem) hagyható egyedül. Ergo én vagyok a terveiben, hogy gondozzam nagynénit. Megjegyzem, van még három unokahuga meg két unokaöccse, akik fel sem hívják.

Épp leszoktam Kócos instájának nézegetéséről, egyetlen új fotón látszik, ahogy épp a tesójával egy napra külföldön járt, egy hónapos lehet a borzalmas szakálla ÉS oldalzsebes a nadrágja, vááá.

Erre Anyu szól, hogy látja, hogy növekszik a követői száma, biztosan ismerkedik. Hát, biztosan, de ez pofán vágott. Én mindig a szeretőimhez menekültem szakítások után, de most el sem tudnám képzelni. Hát, neki könnyebben megy a felejtés. Ha egyáltalán erről van szó, de Anyu is lehetne kíméletesebb néha.

Azt mondja a terapeuta, hogy durván lelki bántalmazó volt a gyerekkorom és a kapcsolataim, de a főnökeim jórésze is. Az eddigi pszichológusoknak miért fizettem egy vagyont, hogy ezt sosem állapították meg? (Nyilván gyanítottam, meg utáltam gyereknek lenni, bár szerintem az mindenkinek xar. Vagy nem. Nem tudom.)