Tobber életblogja

Két hete megírtam az évösszefoglalót, csak nincs kedvem átfésülni.

Röviden: teljesen kellemes év lett volna, ha lenne elég pénzem nincsen leöntve xarízű sziruppal. Ezzel viszont traumaterápia, ami sebeket tép fel, így most nehezebb az igazságtalanul velem ordítozó, hőbörgő (nem főnökeim, csak stresszes p.csök) kollégák elviselése. Egyiknek már visszaírtam reply all-ban, hogy mennyire bánt a hangneme, a 200 km-re lévő munkatárs klikkeléséről nem tehetünk (sokezres nagymulti, és kb. mindenről tudok).

Na majd élesítem egyszer, jövő héttől gatyafelkötés, visszatér a káosz.

Gyomorideg.

Nem nagy izgalmak történnek a szabim alatt.

Kocsi akksi lemerült, kikerülve egy új rámerőszakolását bebikáztattam a régit, hívtam Anyut, hogy van tíz perce felöltözni meg egy sofőrje 1-2 órára. Elviszem bárhová és megvárom, csak nem állíthatom le a motort. Kapott az alkalmon, termelői piac, bolt, kiadott lakásunk belesés, dumcsi a kocsiban, majd az obinál már leparkoltam, virágokkal és izzófüzérekkel távoztunk.

Nagytakarítottunk taktónővel, lecipeltem teraszdolgokat és felhoztam a fát, elől is hagytam minden átnézendőt, van mit pakolnom. Ünnepi égők mindenhol.

Vettem a Decathlontól egy téli parkát. Kb. 15 éve nem síelek, apám(!) hordta el a maradék hidegálló ruháimat.

Ha három kívánságom lehetne, az újra síelni bíró ízületeken erősen gondolkoznék. A legjobb sport, kikapcsolódás és feltöltődésem evör, fájdalmas lemondás. (Lásd még: szeretem a természetet, ha nincsen föld, meleg és pollen.)

A közeli buliba bokacsizma-harisnya-rövid ujjú mini dzsörzé ruhára csak ezt a parkát magamradobva sétáltam át és melegem volt 2 fokban! Oké, klimax, de ez a kabát szuper.

Huszonpáran megleptünk, régi ismerősök és cimbik, meg whisky. Idén tán kétszer ittam, mindkét buli előtt elhatároztam, hogy nem fogok. Három pohárkától úgy fájt a gyomrom (nem ettem), hogy hazafelé besétáltam a kézműves hamburgereshez úgy 15 dkg marhahúsért. Vasárnap este sorállás. A tömegben ki kéri előttem ugyanezt? Az alattam lakó/nem lakó, de tulaj srác. Hazakísért, jó volt látni, csacsogni vele.

Innentől három hét lenyugvás, terápia, nyelvgyakorlás, Lengyelország, három nap családozás, egyik nálam, a többi csak kézműveskedés és olvasás ezerrel.

Nagyon rámfér a pihenés.

Sajnálom, hogy szüleim parancsára közgazdász(x2) lettem, amikor az ország akkor 5-6., jelenleg második legjobb gimnáziumában 14 évesen egy év alatt kisujjból kiráztam a két évnyi programozás dolgozatokat, vizsgaprogramokat, csak hogy ne kelljen reggel bejárnom. Meg ugyanezért középfokúztam, de angolra bejárogattam. Meg szuper tanuló voltam.

Most világít rá a terapeutám, hogy mekkora kontraszt van a valóság és az önbizalomhiányom közt, én mindig síkbutának kezelem magamat.

Az AI vezetőnk hosszú litániát tartott, mennyire tisztel, mennyire sokra tartja az értelmemet, a nyitottságomat és a kíváncsiságomat, és régóta akart ilyen emberrel dolgozni.

Három év végi céges ünneplés is remekül sikerült, szeretet, kedves beszélgetések, érdeklődés, tánc. Tényleg lecseréltem a toxikus álszenteket magam körül jóérzésű emberekre. Előzőekkel nem is tartok semmilyen kapcsolatot már. Nyitunk régi kreatív bandával új helyszínek felé, újabb kreatív bandámmal elvonulunk nemsokára, előszilveszter a táncosokkal, előszilveszter a kreatívokkal, meglepibuli.

Meghallgatom mások sokkal nagyobb tragédiáit, széteső házasság, beteg gyerekek, rákos és sztrókos kollégák, despota szülők mindenfelé. Ahol tudunk, összefogunk és kicsikarunk biztosítótól, alapítványtól, amit csak lehet, mi is utalunk.

Éééééés: közben éves mélyrepülésem van. Holnap lesz egy éve, hogy csak úgy random beugrott Kócos, hogy szakítson 5,5 év után. Én azóta sem tudtam elmondani a saját megéléseimet, érzelmeimet, mi volt jó, rossz, bármit. Bennem ragadt örökre…

Azt hittem, már stabil vagyok a terápia+gyógyszerek mellett, óvatosan nyitok, erre egy ártatlan és kedves félmondatomat félreértve úgy elkezdett üvölteni velem a főnököm és egy (nem enyém) vezető, majd azóta telefonon is, hogy napok óta bőgök.

Semmi rosszat nem mondtam, nem csináltam. Bár ezt a hangnemet akkor sem érdemlem, a mai ötven körüli férfiak jó része (bocs a kivételeknek!!) elképesztően undorítóan tud nőkkel beszélni.

Van külön HR-esünk arra, hogy pl. agresszivitásfelismerést(!) segítő cikkeket írjon. Felismerést. Nulla segítséggel, hogyan kezeljük. Neadjisten hová jelentsük az állásunkat nem kockáztatva.

Köszönjük a semmit.

Jeleztem a terapeutának, hogy sürgős a helyzet, reggel már fogadott is.

Leegyszerűsítve a triggert: így nőttem fel. Hiába voltam kedves, szófogadó, szorgalmas, megalázkodó, önelnyomó gyerek, apám minden idegbetegségét úgy élte ki, hogy belémkötött és leordított.

Azóta sincsen eszközöm a lekezelésére ezek szerint. Képtelen vagyok megvédeni magamat.

Írtam egy csomó posztot, csak piszkozatban hagytam. Az élet pörög, a november mindig túlságosan is. Mivel vezetett foglalkozásokon vagyok képes szorongás nélkül kommunikálni, ezért a munka kreatívkodás elégíti ki az ilyen igényeimet, vagy ha csendben lehet figyelni, lásd még kultúra meg konferencia. De ahhoz meg közel egy hónapig köhögtem, ismerve magamat és hogy a klimax miatt a legkevésbé sem tűnik fel, hogy alulöltöztem (oké, tudom, de akkor is gyengíti az immunrendszert, a bkv meg tálcán kínálja a vírusokat), esélyes további betegség…

Szóval alkotok ezerrel. Nyár óta készült kilenc (és fél) táska, tucatnyi ékszer mindenféle technikákkal, dekorok a lakásba, amit átrendezek, kedvességek adventra, félig befejezve sok-sok-sok tervem és ki szeretném próbálni az urban sketchinget, mert festésben és rajzolásban még béna vagyok.

Mindenfélét kipróbálok, beletanulok. Szín-, anyag-, tapintás-, textúraterápiázom.

Cica imádja, hogy home office-ban dolgozom több napot, most is a vállamnál kucorog.

Erőltetem a tömegközlekedést. Ha éjszaka járkálok, taxi még mindig az egyes számú költésem. A cégünket kitették olyan helyre, ahol a bkk rendszerint feladja, gyalogolhatunk a susnyásban, de ne hőbörögjünk a főnököm szerint. Ja, akkor minden gond elszáll.

Kimaxoltam az eü biztosításomat, voltam nőgyógyásznál az elmúlt 15 év legjobb leletét kapva (kekszmentes élet előnye első pont), pm uh-n, vérkép, vizelet, mammográfia, szemészet, új szemüvegek akciósan: egy havi fizumért kettő is. Visszatérő kötőhártyagyulladások miatt a szemműtétet halasztom.

Ennyit teszek az egészségemért. Soha nem mozogtam ilyen keveset, ettem ennyi szénhidrátot és zsírt. Ja, jót tesz ez a pszichének, a köszvényem kicsinál.

Ezer éve nem jártam boltban, most végigmentem, alig tudtam bármit is választani, amit megennék ÉS nem gyullad be az IBS-em. Kb. sajtos stangli maradt. Amitől 3 napig fetrengtem a bélgörcsöktől, mire rájöttem, hogy csak attól lehet, mert ilyenkor kiflivel koplalok és egyre rosszabbodott.

Gyakorlatilag nem marad étel, amit ennék. Facsart narancson meddig lehet élni??

Találok jó és pocsék könyveket, végigolvasom, de elaludni képtelen vagyok. Felébredni is. Az őszi csajos hétvége első napján délig aludtam.

Szociális vagyok idén, emberek között alkotok, de elfáradtam mindenkinek segíteni. Nagyon megjegyeztem, ki az, aki eltűnt a xarvihar idején.

Cimbiket idén két kerti partin és egy hb-n láttam, még egy szülinapi meglepit tervezünk, eltávolodtunk. Ellenben a mindenféle kreatívokkal közelebb kerültem és energiával tölt fel a közös program.

Hogy még többet legyek itthon, belecsapok a lecsóba és átalakítom/festem/dekorálom a hálószobám remek, ám unalmas bútorait. OBI még mindig az egyik otthonom. És fűrészt is kell vennem, jut eszembe.

Apám tizenéve nem járt nálam (felső szint lift nélkül előnye), meghívtam, hogy egyik karácsonyi nap nálam egyenek. Remélem, a macska érzi, ki szokta kővel dobálni a kertjében a fajtatársait és távol marad tőle.

Idén még 14 nap szabim maradt, de mivel hivatalos helyen és szakmai konferencián is az új titulusommal regisztráltak be, hát fel kell kötnöm bent a gatyát. Legalább öt területen fejlesztünk, agyalunk, lektorálunk, zavar, hogy nincs elég kapacitás, szkeptikusak még a vezetőink.

Én nem.

Viszont anyagilag annyira nem becsülnek meg (=egy fityinget sem kapok ezért), hogy rossz napjaimon kivéreztetésnek érzem, jó napomon fogom fel, hogy egyszerűen a dolgozó le van magasról…

Utálom az advent környékét, a héten van Kócos indoklás nélküli lelépésének évfordulója, kezdődik a zuhanás, tolom is a terápiát ezerrel. Elnézést kért a terapeutám, mert azt mondta, hogy ne vessem el végleg a párkapcsolat eshetőségét, amire mindenféle pszichoszomatikus tünetekkel reagáltam legközelebbre (én nem látom a szoros összefüggést, ő állítja). Nem ő a hibás, már nem akarok sem testiséget, sem pokoli érzelmi hullámokat, sem megbízni, sem nem bízni, sem sérülni, sem pofáraesni. Sem együttélni, sem kötődni, sem máshoz alkalmazkodni ritmusban, hobbiban, heppekben. Egyke gyerek vagyok, remekül elvagyok magamban.

Nincsen indokom, ami miatt rosszabb egyedül. Szép végszó.

Ja, és a cimbikkel nem mentem az ide tíz percre lévő terembe bowlingozni. Már nem érzem velük (azaz inkább a fiúkkal) jól magamat.

De amikor a „balatonozós” egész napot nálam tartottuk (macska mindenki ölében simogattatva magát), fáradt voltam és úszott a lakás, este csörgött cicás szomszédnő, hogy sérült macskát láttak az utcánkban, sötétben, 12 fokban és esőben egy órát kutattuk elemlámpákkal öten, hová tűnhetett. Becsöngettünk mindenfelé, ahová beengedtek, végigjártuk a kerteket, hajoltunk autók alá, de sajna csak a vérfoltot láttuk, nem találtuk meg.

Régen mindig pasitársaságokban éreztem komfortosan magamat. Mára idegesítenek, főleg 30 fölött, a korosztályom pláne. Szinte csak nők körében érzem biztonságban magamat, durva!

És még rájuk sincsen elég erőm.

Szóval változnak a preferenciák.

Mintha egy másik ember lennék a cica/pandémia/Kócos történések óta.

hashtag diagnózismegklimaxmegmidlifekrisis

Vagyok.

Élek.

Kívül mosolygok, belül fáj és harcolok a hullámvasutaimmal.

Megdöbbent, hogy mennyi kínt tartottam természetesnek.

Becsülettel szedem a gyógyszereket, heti két terápiás ülés.

Leépítettem az ingeráradatot, amiben éltem. Szerettem, belefáradtam.

Alkotok, meglepően jókat, a vezetett tevékenységeket élvezem, egy kis csapatnyi alkotó itt, egy-két máshol, céges elvonuláson szintén festés, kvíz, kincskeresés.

A négy nap csajos balatonozás elmaradt a hideg/eső miatt, így Pesten mentünk át egymáshoz pont ugyanazokat csinálni.

Lakógyűlések konszenzusokkal, apró lakásfelújítások, klímatisztítás és napágy használata végre 39 celsius fok alatt. Limitált fonalak, ergonomikus eszközök, világító kindle, Keleti pályaudvar tetején a szobroknál bejárás és irányítóközpontban kérdésözönöm, apuval jóhangulatú telek, Anyuval jóhangulatú nagynénilátogatás, kéthetente takarítónő kényelme és rendelem az új hűtőmet.

Életközepi válság, klimax, bkv-zás és év végi stressz növekedése, szűrővizsgálatok és fogorvos, belehúzás, három rendezvény és zárások.

Aztán két hét téli pihenés és végre eljutunk a hegyekbe.

A szociális életemből vezetett eseményeken (=ahol nem kell beszélgetnem és nem ciki, ha hallgatni van kedvem, tanfolyam, workshop, színház, gyerekekkel játszás és céges ebédlő) már nem érzek menekülési kényszert.

Minden hobbimat csúcsra járatok, tucatnyi különböző technikával vannak terveim és alapanyagom, készülnek is sorban, jelentkeztem továbbképzésre, tanulásra, közös alkotásra.

A munkámban a cég három szuperagyának egyike valamiért kitalálta, hogy értéket tudok a leginnovatívabb csapatához adni, pedig jól ismer, ezért bevett hatodiknak. Persze ingyen és a többi munkám mellett.
Egyelőre úgy látszik, megfelelek, nagyon jók a visszajelzések, előremutató a téma is, mellesleg kedvem szerint írhatok róla céges cikkeket, meg hatékonyságot is növelhetünk. Meg az eszemet használják, amit legutóbb a költözés utáni folyamatok kvázi megszűnése miatti kupaktanácskozásokon tudtam használni.

De a legjobb. A sokhavi mindenféle pszichológiai felmérés, kérdőívhegyek és pofán vágó diagnózisok után senki nem lepődött meg, hogy a tesztek szerint is boldogtalan gyerek voltam, hogy hagytam magamat felnőttként hülyére venni és túl sok dühöt* nyelek be gyakorlatilag születésem óta, majd magamat bántva vezetem le mindig.

Ám az ijesztő diagnózisok, a sérülékeny és önfeladó gyerek, a követelő szülők nyomasztása ellenére 5,3/6, a legerősebb sémaértékem az egészséges felnőtt séma.

Tehát remekül funkcionálok az életben, megfelelően viselkedem és okosan menedzselem a mindennapokat.

És fél évszázad rutinjával nyomom el a sérüléseimet, szorongok, eszem és a depresszió is visszajár. Ezeken dolgozunk, mert szeretem a kihívásokat.

*És leginkább az dühít, mennyi elpazarolt pénz és évtizedek az életemből, mire egy szakember végre nem csak buksisimogat és elfilozofálgat velem, hanem diagnosztizál és a nagyon mélyből elindít kifelé. Napi négy gyógyszerrel és heti két terápiás foglalkozással végre történik is változás.

Megvan az új kedvenc átkom: klimaxolj 36 fokban az egyes villamoson és maradj egész nap abban a ruhában.

Be fogok tenni pótbugyit magamnak…

Eddig négyszer mentem be az új irodába, kétszer akadályozta a villamost karambol.

Egyébként a (klin.szak)pszichológusom szerint jobban vagyok, magam is úgy érzem, persze napi négy gyógyszerrel meg heti két terápiával, de.

Olyan, mintha most szabit vettem volna ki a saját életemből pár hónapra.

Elhanyagolom a mozgást (oké, 5-6 km-t megteszek, amikor bejárok), simán megeszem egy egész kakaóscsigát, pedig én azt harmadoltam, nem futok minden kulturális eseményre, csak mert jó lenne, a szociális életemet nagyobb részt élem online, max. 1-2 hetente találkozom valakivel és azt is szorongva. Ellenben sok-sok dolgot készítek, amíg podcastot olvasok, eljárok workshopokra alkotni, vagy a rokonlány által a családi, negyven fős kerti partin bekevert bor-mentaszörp kombót higítom szódával/jégkockákkal és dőlök ki a teraszra, amíg az allergiámmal és a szúnyogcsípésekkel bírom.

Vagy ez lehet a valódi életem, és a minden esti programozás volt őrült sok??

A cégnél találkozom elég emberrel, alkotás közben havernőkkel, ennyi a szociális kapacitásom mostanában.

Vagy így is maradok?

Az egyetlen jó dolog a nyárban, hogy nem kell zoknit hordani. Igaz, azt márciustól novemberig nem szoktam. Lehet puha szilikoncipőkben járkálni, ami most, hogy újra bkk-zom, ideális.

Újszülöttkorom óta bkv-ztam a covidig naponta, és mindig is szerettem a rendszerét, az élményt, Pesten különösen jó a hálózat.

Hétvégente és itt a faluvégen már tesztelgettem a szorongásomat, mielőtt az öt legforgalmasabb magyarországi vonal közül kettőn utazom napi kétszer egy órát (jó, abból kétszer negyedóra séta a kertvárosban), nem is jó környékeken (a séta szép környéken).

És meglepően szeretem ismét. Nem feszélyez, az emberek büdösek és mellbevágóak a hátizsákjukkal, de ez a műfaj sajátossága.

Nem fogok kocsival bejárni, mert képtelenség haladni, időben több lenne, bár parkolásra adódna lehetőség.

Közben a BudapestGO app is felfejlődött, a QR kódot nagyon távolról pillanat alatt beolvassa. Nem véletlen a szoros verseny Karigeri és Vitézy között, mindkettő közösségi közlekedés párti és ez látszik is a városon (oké, amit anno Vitézy tett, az nem volt valami sikeres).

Karigeritől meg elvitathatatlan, hogy zöldült a város.

Hetek óta munka mellett dobozoltam el, rég kirúgott, vagy elhunyt (Csinikolléga) emberek szekrényeit törettem fel és szelektáltam. Mellette leugrottam a csajokhoz, akik épp a költözés hetére tették be az egyhetes nyaralásunkat a panzióban, ott leadtam a megrendelt ékszert és több megrendelést nem akarok alkotni, mert nem okoz örömet, aztán visszarohantam Pestre, aput felköszöntöttem a 80. szülinapján, aki hálásan hátat fordítva meccset nézett és szünetben kint cigizett, meg vagyok én ám becsülve (lásd még: terápiám okai), bent még egy nap határidős zártam, betanítok egy kolleginát, aki hál’istennek jóeszű, dobozoltam a tányérokat, szerződéseket, radírokat, főnök dolgait, majd két nap szabira lementem a csajokhoz és olyan jól sikerült, mint még soha. Pár éve volt egy törekvésünk, hogy ketté kéne válnunk, mert 28-30 ember sok és zajos és nem pihentető, de a panziós limitált minket 16 főben, plusz aki csak beugrik nappalra, így bensőséges és vidám volt a hangulat, tudtunk figyelni egymásra. Értem aggódtak, március óta nem láttak a legtöbben és örültek, hogy jobban vagyok, állítólag fogytam (alig és pont lexarom a súlyomat).

Már alakul a következő két bandázás.

A cimbikkel is kertipartiztunk, nem volt ott a három provokatőr, ezért eljöttek olyanok is, akik miattuk nem jönnek és így élveztük a kertet, a grillt, a nyolc gyereket, akik rajtam lógtak. Lövésem sincsen, miért szeretnek, de jókat játszottunk, majd angolra váltva elpanaszoltuk aktuális klimax-helyzeteinket, hogy ne értsék. A fiúk néha arrajártak, de meghallván visszamentek húst forgatni…

Az új irodaházban hét fős open space-ben vagyok, ami nem hurrá, de Kolleginával meg négy olyan fiúval, akik 1. jó arcok, incl. az AI vezetőnk, akivel ebédnél promptokat irogatunk és hasonlítunk össze és imádom az eszét és valamiért ő is olyannak tart, akivel érdemes beszélgetnie, 2. klimaxosok+fiúk open space-e, hűvösre vehetjük a légkondit.

Az épület a luxus luxusa, a helyem nagy és kuckós, a kilátás meglepően szép, csak pocsék a megközelítés. Van még jónéhány hiányosság, amit intézek, vagy egybegyűjtünk a többiekkel és hivatalos levelezőjük lettem, amire millió köszönömöt kapok.

A home office nem változott, szóval heti 1-2x járok majd arra.

A terápia fix heti kettő és nehéz lelkileg, a gyógyszerekből a minimális kötelezőket szedem és nem volt igény többre, pedig full káosz volt az elmúlt pár hét, és munkában nehéz két hét következik.

Vigyázok, hogy orvosi dokumentumokba ne kerüljenek bele a hivatalos diagnózisaim, mert stigmatizálna. Jó az generalizált szorongásnak meg depressziónak leírva.

Úgy száz évre elég kreatív alapanyagom van, mégegyszer ennyi ötletem kivitelezni, olvasok elalvás előtt a kindle-n és annyian mondják, hogy Bécsben jóval olcsóbb a kindle, hogy lehet, csak ezért kiugrom, bár unokahúg felajánlotta, hogy hoz nekem. Kellene a belső világítás, az az egyetlen hiánya a mostaninak. Van rácsiptethetős minilámpám, szóval nem szórnám a pénzt, majd kitalálom.

A banki appban sok hónapja teszek félre kis összegeket a majd meglepem magamat valamivel malacperselybe, ideje feltörni.

Őszintén örülök, hogy nincs programom hétvégére, mert aztán újra pörgés és annyi mindent kreálnék, nomeg a napágyam is vár.

Kaptam a terápián diagnózist, kettőt is.

Nem írom le mik ezek, mert sokkal komolyabb, mint amit gondoltam évekig. Arculcsapott, mert amit tudtam róla, azalapján gonosz idegbetegnek kéne lennem, de asszem egyik sem vagyok, az emberek, kisemberek és macskák valamiért kedvelnek.

Magasan funkcionálok, az átlagnál jobb IQ-val, ezért kizárólag magamat bántom (jó hír a többieknek).

Meglepetés: rendszeres gyerekkori és felnőttkori traumákból ered. A jó hír, hogy nem fix állapot, három év alatt a terápiámmal szép eredménnyel gyógyítható. De kötelező a gyógyszerezés, a terápia és az önfegyelem, ezek megvannak.

A három év alatti több, mint négymillió forint a terápiára egyelőre kevésbé. Lemondtam a nyaralásokról (a fapados low budget európai 4-5 napokról), meg pár luxusról. Vettem egy napágyat, kertváros, napsütéses tetőterasz, árnyékoló, madárcsicsergés és könyvekkel teli kindle van, ha most ez a pár éves életszakasz erről szól, meg a klimax átvészeléséről (ja, még mindig tart), akkor ez a harc.

Meg. Kell. Gyógyulnom.

Találtam horgolóklubot, hímzőcsapatot, gyurmázóhelyet, gyöngyös, táskás, figurás, kézzel és géppel varró és szabadon kreáló mindenféle műhelyt, plusz a kreatív bandám is megvan. Feladtam a szociális és pasizós életemet, mert rosszabbul vagyok utána, 1-2 emberes találkozásokra, a spanyolra és gyerekekkel foglalkozásra nyitott vagyok.

Egy a jelszóm, lelki béke. (Jó dudorászást.)

Konfirmált a keresztfiam. Aki még kamaszként is jóérzésű, mosolygós, hiperokos gyerek, helyes értékrendű felnőttek lesznek a testvérével.

A pszichésen terhelt családi részt majd kiterápiázzák.

Ugyanott, ahol én konfirmáltam. Elöntöttek az emlékek, a családdal is vidámat ebédeltünk, úgy kb. vacsoráig.

És még én is ettem olyat, amit nem szoktam!

19 éves a blogom.

Nem így gondoltam. Az biztos, hogy jobb lett.

A hullámzások ellenére is. Nem a tervek szerint alakult, hisz nem is voltak tervek.

Most ez egy rossz periódus, fel kell dolgoznom, hogy lezártam a pasizós-párkapcsolatos korszakomat és megkezdem a késő középkort.

Színházba járok, horgolok, kötök, workshopokon élvezem a nyugalmat, az alkotó energiát, színeket, formákat választunk és kézzel fogható az eredmény.

Újra minden nap olvasok, tele a kindle regényekkel. Az ágyam sarkába felakasztottam egy eredetileg kézimunkázáshoz vett lámpát (igen, a kilenc éves e-bookomon még nincsen beépített), párnák közt olvasok, alvás előtt fél órával már csak podcastet hallgatok, vagy az aktuális könyvem elemzését okos irodalmároktól, esztétáktól.

Heti két terápiás alkalmam van, a nő céltudatos és kitartó. Megkérdezte, mik a céljaim: nekem sosem voltak céljaim. Azokat a szüleim tőből lemetszették, saját akaratom nem lehetett.

Annyira vágyom csak, hogy mindenki hagyjon békén, csak biztonságos környezetben legyek, nincs erőm harcolni, meg minek is. Békésen olvasgatok, csajokkal társasozom, értelmes emberekkel csevegek, színes anyagokból vidám dolgokat készítek, munkámban elkezdtem nem túlórázni, így állandó és sok az elmaradásom. Ha ezért kitesznek (100% az értékelésem évek óta), akkor kitesznek, senki nem fizeti meg az őrült idegbajt. A férfiak nem hiányoznak, a korombeliek huszonéveseket keresnek (megértem), az idősebbek elképesztően ápolatlanok, a fiatalokkal jól ellennék, de a klimax fájdalmak miatt épp az nem hiányzik, amit ők adnának. Társaságom van, most a kollégák is összetartanak, a múlt heti elvonulás két nap hangos nevetésről szólt.

De még képtelen vagyok elfogadni, hogy bántalmazó gyerekkorom volt.

Hisz csak jót akartak. Ennyit tudtak adni. Vannak sokkal nehezebb gyereksorsok. Szóval hónapok óta ezt dolgozom fel. Tudom, hogy pocsék volt gyereknek lennem, utáltam az életet, irigyeltem, akik gyerekek lehetnek. Nekem az érzelmi és testi igényeim elhanyagolása nem jelentett semmit, hisz az volt a természetes létezésem, hogy nehezítő kolonc vagyok szegény szüleim nyakán.

Pedig igazán igyekeztem kedves, okos, udvarias, házias, szorgalmas lenni, nem zavarni őket, előzékenyen megcsinálni, amit nem is kell, bocs hogy élek. Mindig kevés voltam.

Vagy épp tíz évesen egyedül Anyut látogatni hetekig kórházban, mert apu nem szerette a kórházat (sic!), apuról gondoskodni, ügyesen-okosan egyedül menedzselni mindent kiskamaszként, hétvégén magányosan-befulladva rángatva felnőtt programok között.

A könyv és az alkotás volt a menekülés. Most ismét érzem, hogy elengedhetem magamat, érzem a buborékot, a biztonsági zónát, ha egyedül olvasgatok, babrálok. És már nem is szakít meg senki vegzálásokkal.

Bé csodálkozott, hogy a bántalmazó gyerekkorom megfogalmazása nekem új. Tudtam, hogy rossz, sosem neveztem volna bántalmazásnak.

Ami dühítőbb, hogy hétszámjegyű összeget kapó előző terapeuták sem vettek komolyan.

Tépődnek fel sebek, árulások, magány, senkire nem számítás, fizikai bántalmazó kapcsolatba visszalökések, ha elmondtam volna a moziban fogdosó vagy villamoson dörgölőző idegeneket, engem hibáztattak volna.

Egy megbízható kis felnőtt voltam támasz nélkül, kiölt akarattal. Csak épp gondtalan gyerek sosem.

Stabilan tartom az elképzelésemet, hogy a hobbim a hobbim, akkor és azt készítek, amihez épp ihletem van (ez kreatívkodásnál végtelen alapanyag és technika).

Szoktak nyúzni, hogy készítsek nekik valamit vagy adjam el egy kész ékszeremet, sőt, éljek ebből, nemet mondok.

Normális árat nem is lehet kérni, alapanyag + 6-15 óra munka taktónői óradíjjal is megfizetethetetlen a tömeggyártáshoz képest. Profit nélkül pláne minek dolgozzak.

Aztán március 14-én elvonultunk vidékre a csajokkal, a kapucnisomra kitűztem a kb. tíz saját készítésűből az egyik kokárdámat, mintha ott bárkit is érdekelne (mármint nem vidéken, hanem a világvégi istálló mellett). Egyik társunknak be kellett ugrania a városba szociális életet élni, nem volt kokárdája. Hát kölcsönadtam neki. Mire visszajött, két megrendelés is lett belőle, csak árazzam be. Lövésem sincs az áraimról, olyan technika, amit életemben ötször csináltam, kitaláltuk.

A mintadarabot el is küldtem vele, a másikra nyilván ráérek jövő márciusig, úgyhogy akaratomon kívül is sikerül eladnom a kreálmányaimat (a hideg ráz, amikor valaki alkotásának vagy művének nevezi az elkészített tárgyait, pláne, mikor magasztalja, szépséges, egyedülálló, csodálatos alkotásomat ajánlom megvételre, stb. Hasonló termékeket alkot egy felkapott nő méregdrágán, rém ronda kivitelben. Tegye is, ha van kereslete, de szerénység már nem divat).

Nem.

Továbbra is igen, el tudnám készíteni másik színben. Igen, meg tudnám varrni, fűzni, horgolni, hímezni. De nem akarom.

Nem lehetek túl okos, életemen át hajkurászom a tudást, a kultúrát, a még kellemes mennyiségű szociális életet, szórakozást, elismerést munkában és persze szülőktől, tanulom az új hobbikat és nyelvet és fejlődöm a meglévőekben, harcolok a rossz genetikámmal. Erre tegnap a terapeutának elmélkedem, hogy két hétvégét szigorúan arra szántam, hogy elkészítsek három pár fülbevalót, két karkötőt, összeállítsak négy alapanyagszettet a további ötleteimhez, rendeltem alapanyagokat a befejezendőkhöz, olvastam, horgoltam és közben sorozatokat néztem, podcasteket hallgattam, illetve elugrottam a csajokkal egy workshopra bandázni. És hogy mennyire megnyugtatott.

Visszakérdez: Eszerint ön valójában ezekben találja meg a lelki békéjét?

Én meg a homlokomra csaptam, hogy jaaaa, mert a lelki békét keresem????

Sosem fogalmaztam meg. És valóban, színek, anyagok, textúrák, kreatív egyedüllét vagy épp mások tanítása megnyugtat.

Bátrabban utasítok vissza szuper programokat, ha még nem érzem az erőt magamban, pedig nagyon mennék, de legutóbb is fél órát bírtam táncolni csak. Ott még nagyon sok az ember.

Voltunk remek színházban (az majdnem három óra volt, úgyhogy a szezonban csak rövidebb darabokat szeretnék nézni), szünetben megbeszéltük, kinek melyik gyógyszerből van tartaléka, ha kéne, illetve ajánlgattunk újakat.

Sütöttünk olyan isteni tortát és sós süteményeket Békával, hogy azóta a számban az ízük és szerintem még hasonló minőségűeket sem sütöttem soha.

Szerváltunk error price füstölt lapockát 300 Ft/kg körüli áron.

Megrendeltem fél-egy évre a fogkrém, sampon, hajfesték, deó, krém, minden drogériai szükségletemet, egy: nem kell vele foglalkozzak, kettő: a pontszorzókkal közel 32 000 forintot gyűjtöttem a kártyámra, amit majd elkölthetek. Ha majd elfogyna a rakat fogkrém. :D

Összefoglalom: A középkorúság izgalmai a horgolás, gyógyszerajánlók, süteményreceptek, kuponos spórolás és olcsó árú húsok. Megérkeztem.

A kéthetente takarító nőnek kimaradt egy alkalom, úgyhogy megerőltettem magamat, de már újra jár, és harmad időben a kölcsönösen szerelmes macskámat bogyorgatja és finomságokat hoz neki. Teljesítménybért fizetek, pont nem zavar, hogy amíg törökülésben dolgozom a franciaágyon, ő tükröt mos vagy a macskával gügyörészik (nagyon cukik).

Heti két nap bemegyek a céghez, ahol képtelenség hatékonyan dolgozni, de megnevettetnek, bandázni hívnak és ötletelünk.

Apámat idén eddig háromszor vittem kertészetbe, végre megvettük a vágyott növénykéit. Húsvétkor két nap ültem náluk és dolgoztunk a családfán (sehol nem tartunk, annyi minden van), meg ugye heti 1-2-szer viszem a piaci árut, felhívom, ha Anyu elmegy otthonról, hogy jól van-e, amiután megkaptam, hogy hónapokig feléjük sem nézek. Fuh, én SOHA nem fogok megfelelni apámnak. Ja de, megdicsért a királykék ruhámban. Tényleg jól áll.

Kikérdeztem őket, apám szerint egy nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott gyerek voltam, Anyu szerint nagyon megbízható és jó kislány. Hát, a poroszos nevelés kifelé hatásosnak látszik!

Most van pár éves és negyedéves határidőm, egyik miatt hetekig csesztettem a főnökömet, ha nem árulja el, miket tegyek az éves riportba, megcsinálom a tavalyi témák alapján. Nem kaptam válaszokat, önállóan elkészítettem a sokoldalas színes-szagos-diagramos prezit, majd a bizottságnak küldés előtt fél nappal felhív, hogy olyan csúnya a tavalyi teljesítmény, inkább ne kérkedjünk vele, ne küldjük el.

Szóval tonna felhalmozódott feladatomnál túl vagyok a határidőn és csesztetnek, ezt meg hiába készítettem. Áh!

Egyik nap Anyu meghallotta, hogy fél háromkor még nem reggeliztem, úgyhogy átsétált egy doboz rakott krumplival. Életet mentett.

Beütött a nyár, a tetőteraszon idén kevés növény lesz, de azok kánikulabiztos bevált fajták. Szeretném, ha maradna hely egy szélesebb napozóágynak egy árnyékolóval. Mykonoson azt élveztem a legjobban, hogy a napernyő árnyékában fekszünk a susogó bokrok mellett a napágyon és olvasgatunk, igazi nyaralós-relaxálós teraszt szeretnék (amíg a szúnyogok hagyják).

Mondom, középkorú vagyok.