A szociális életemből vezetett eseményeken (=ahol nem kell beszélgetnem és nem ciki, ha hallgatni van kedvem, tanfolyam, workshop, színház, gyerekekkel játszás és céges ebédlő) már nem érzek menekülési kényszert.
Minden hobbimat csúcsra járatok, tucatnyi különböző technikával vannak terveim és alapanyagom, készülnek is sorban, jelentkeztem továbbképzésre, tanulásra, közös alkotásra.
A munkámban a cég három szuperagyának egyike valamiért kitalálta, hogy értéket tudok a leginnovatívabb csapatához adni, pedig jól ismer, ezért bevett hatodiknak. Persze ingyen és a többi munkám mellett.
Egyelőre úgy látszik, megfelelek, nagyon jók a visszajelzések, előremutató a téma is, mellesleg kedvem szerint írhatok róla céges cikkeket, meg hatékonyságot is növelhetünk. Meg az eszemet használják, amit legutóbb a költözés utáni folyamatok kvázi megszűnése miatti kupaktanácskozásokon tudtam használni.
De a legjobb. A sokhavi mindenféle pszichológiai felmérés, kérdőívhegyek és pofán vágó diagnózisok után senki nem lepődött meg, hogy a tesztek szerint is boldogtalan gyerek voltam, hogy hagytam magamat felnőttként hülyére venni és túl sok dühöt* nyelek be gyakorlatilag születésem óta, majd magamat bántva vezetem le mindig.
Ám az ijesztő diagnózisok, a sérülékeny és önfeladó gyerek, a követelő szülők nyomasztása ellenére 5,3/6, a legerősebb sémaértékem az egészséges felnőtt séma.
Tehát remekül funkcionálok az életben, megfelelően viselkedem és okosan menedzselem a mindennapokat.
És fél évszázad rutinjával nyomom el a sérüléseimet, szorongok, eszem és a depresszió is visszajár. Ezeken dolgozunk, mert szeretem a kihívásokat.
*És leginkább az dühít, mennyi elpazarolt pénz és évtizedek az életemből, mire egy szakember végre nem csak buksisimogat és elfilozofálgat velem, hanem diagnosztizál és a nagyon mélyből elindít kifelé. Napi négy gyógyszerrel és heti két terápiás foglalkozással végre történik is változás.
