Sajnálom, hogy szüleim parancsára közgazdász(x2) lettem, amikor az ország akkor 5-6., jelenleg második legjobb gimnáziumában 14 évesen egy év alatt kisujjból kiráztam a két évnyi programozás dolgozatokat, vizsgaprogramokat, csak hogy ne kelljen reggel bejárnom. Meg ugyanezért középfokúztam, de angolra bejárogattam. Meg szuper tanuló voltam.
Most világít rá a terapeutám, hogy mekkora kontraszt van a valóság és az önbizalomhiányom közt, én mindig síkbutának kezelem magamat.
Az AI vezetőnk hosszú litániát tartott, mennyire tisztel, mennyire sokra tartja az értelmemet, a nyitottságomat és a kíváncsiságomat, és régóta akart ilyen emberrel dolgozni.
Három év végi céges ünneplés is remekül sikerült, szeretet, kedves beszélgetések, érdeklődés, tánc. Tényleg lecseréltem a toxikus álszenteket magam körül jóérzésű emberekre. Előzőekkel nem is tartok semmilyen kapcsolatot már. Nyitunk régi kreatív bandával új helyszínek felé, újabb kreatív bandámmal elvonulunk nemsokára, előszilveszter a táncosokkal, előszilveszter a kreatívokkal, meglepibuli.
Meghallgatom mások sokkal nagyobb tragédiáit, széteső házasság, beteg gyerekek, rákos és sztrókos kollégák, despota szülők mindenfelé. Ahol tudunk, összefogunk és kicsikarunk biztosítótól, alapítványtól, amit csak lehet, mi is utalunk.
Éééééés: közben éves mélyrepülésem van. Holnap lesz egy éve, hogy csak úgy random beugrott Kócos, hogy szakítson 5,5 év után. Én azóta sem tudtam elmondani a saját megéléseimet, érzelmeimet, mi volt jó, rossz, bármit. Bennem ragadt örökre…
Azt hittem, már stabil vagyok a terápia+gyógyszerek mellett, óvatosan nyitok, erre egy ártatlan és kedves félmondatomat félreértve úgy elkezdett üvölteni velem a főnököm és egy (nem enyém) vezető, majd azóta telefonon is, hogy napok óta bőgök.
Semmi rosszat nem mondtam, nem csináltam. Bár ezt a hangnemet akkor sem érdemlem, a mai ötven körüli férfiak jó része (bocs a kivételeknek!!) elképesztően undorítóan tud nőkkel beszélni.
Van külön HR-esünk arra, hogy pl. agresszivitásfelismerést(!) segítő cikkeket írjon. Felismerést. Nulla segítséggel, hogyan kezeljük. Neadjisten hová jelentsük az állásunkat nem kockáztatva.
Köszönjük a semmit.
Jeleztem a terapeutának, hogy sürgős a helyzet, reggel már fogadott is.
Leegyszerűsítve a triggert: így nőttem fel. Hiába voltam kedves, szófogadó, szorgalmas, megalázkodó, önelnyomó gyerek, apám minden idegbetegségét úgy élte ki, hogy belémkötött és leordított.
Azóta sincsen eszközöm a lekezelésére ezek szerint. Képtelen vagyok megvédeni magamat.
