19 éves a blogom.
Nem így gondoltam. Az biztos, hogy jobb lett.
A hullámzások ellenére is. Nem a tervek szerint alakult, hisz nem is voltak tervek.
Most ez egy rossz periódus, fel kell dolgoznom, hogy lezártam a pasizós-párkapcsolatos korszakomat és megkezdem a késő középkort.
Színházba járok, horgolok, kötök, workshopokon élvezem a nyugalmat, az alkotó energiát, színeket, formákat választunk és kézzel fogható az eredmény.
Újra minden nap olvasok, tele a kindle regényekkel. Az ágyam sarkába felakasztottam egy eredetileg kézimunkázáshoz vett lámpát (igen, a kilenc éves e-bookomon még nincsen beépített), párnák közt olvasok, alvás előtt fél órával már csak podcastet hallgatok, vagy az aktuális könyvem elemzését okos irodalmároktól, esztétáktól.
Heti két terápiás alkalmam van, a nő céltudatos és kitartó. Megkérdezte, mik a céljaim: nekem sosem voltak céljaim. Azokat a szüleim tőből lemetszették, saját akaratom nem lehetett.
Annyira vágyom csak, hogy mindenki hagyjon békén, csak biztonságos környezetben legyek, nincs erőm harcolni, meg minek is. Békésen olvasgatok, csajokkal társasozom, értelmes emberekkel csevegek, színes anyagokból vidám dolgokat készítek, munkámban elkezdtem nem túlórázni, így állandó és sok az elmaradásom. Ha ezért kitesznek (100% az értékelésem évek óta), akkor kitesznek, senki nem fizeti meg az őrült idegbajt. A férfiak nem hiányoznak, a korombeliek huszonéveseket keresnek (megértem), az idősebbek elképesztően ápolatlanok, a fiatalokkal jól ellennék, de a klimax fájdalmak miatt épp az nem hiányzik, amit ők adnának. Társaságom van, most a kollégák is összetartanak, a múlt heti elvonulás két nap hangos nevetésről szólt.
De még képtelen vagyok elfogadni, hogy bántalmazó gyerekkorom volt.
Hisz csak jót akartak. Ennyit tudtak adni. Vannak sokkal nehezebb gyereksorsok. Szóval hónapok óta ezt dolgozom fel. Tudom, hogy pocsék volt gyereknek lennem, utáltam az életet, irigyeltem, akik gyerekek lehetnek. Nekem az érzelmi és testi igényeim elhanyagolása nem jelentett semmit, hisz az volt a természetes létezésem, hogy nehezítő kolonc vagyok szegény szüleim nyakán.
Pedig igazán igyekeztem kedves, okos, udvarias, házias, szorgalmas lenni, nem zavarni őket, előzékenyen megcsinálni, amit nem is kell, bocs hogy élek. Mindig kevés voltam.
Vagy épp tíz évesen egyedül Anyut látogatni hetekig kórházban, mert apu nem szerette a kórházat (sic!), apuról gondoskodni, ügyesen-okosan egyedül menedzselni mindent kiskamaszként, hétvégén magányosan-befulladva rángatva felnőtt programok között.
A könyv és az alkotás volt a menekülés. Most ismét érzem, hogy elengedhetem magamat, érzem a buborékot, a biztonsági zónát, ha egyedül olvasgatok, babrálok. És már nem is szakít meg senki vegzálásokkal.
Bé csodálkozott, hogy a bántalmazó gyerekkorom megfogalmazása nekem új. Tudtam, hogy rossz, sosem neveztem volna bántalmazásnak.
Ami dühítőbb, hogy hétszámjegyű összeget kapó előző terapeuták sem vettek komolyan.
Tépődnek fel sebek, árulások, magány, senkire nem számítás, fizikai bántalmazó kapcsolatba visszalökések, ha elmondtam volna a moziban fogdosó vagy villamoson dörgölőző idegeneket, engem hibáztattak volna.
Egy megbízható kis felnőtt voltam támasz nélkül, kiölt akarattal. Csak épp gondtalan gyerek sosem.