Tobber életblogja

Hajnali háromig gondolkoztam, hogy mégis befejezem. Elképesztően hiányzik Kócos és nincs célom, nincs örömöm.

Rámsóztak egy hatalmas munkát, amikor totálisan el vagyok maradva másik 10+-szal ÉS offline feladataim vannak a héten, lelkileg nem bírom.

Az éves értékelésemet magamnak 95% körülre lőttem be, a főnököm felhúzta 100%-ra az összes mutatómat. Elmesélte, hogy körbetelefonált és minden vezető ezt javasolta.

Körbeküldtek értékelő kérdőívet rólam, abban a kollégáim minden mutatómat 5/5-re állították és állítólag nagyon szép szöveges értékeléseket kaptam.

Egyikük vezető külön rámírt, hogy nem is volt ez kérdés és szeretné megírni, hogy nagyszerű velem dolgozni. Na, vele én is nagyon szeretek. :)

De közben özönlenek be az igények és sakkozom, melyikkel mennyit merjek elmaradni. Dehogy engedtem én el ezt az egészet.

Volt színház a Papírkutyákkal, amit még próbálok értelmezni, de vagy túl sok a szorongásoldóm és tompít, vagy nagyon nem értem a legközismertebb művünk interpretálását. Pedig a darab mondanivalója épp betalál.

Folyik a krízisterápia, ahol kitaláltuk, hogy a gyerekkori játékosság és szeretetkimutatás hiánya pótlásaként miatt voltam Kócossal, aki egy cuki kölyökkutya. Ezért estem ennyire pofára.

És felmerült, nem éreztem-e a párjaimon, hogy frusztrálta őket (férfiakat), hogy műveltebb és/vagy okosabb vagyok (jó, nem szuperzsenikkel jártam), illetve Ex konkrétan gázlángoló nárcisztikus (ja, az ügyvéd).

Szombaton volt csajokkal workshop, egyik havernő kért, hogy akár éjjel is keressem, ha baj van, a héten egyszerre van végig offline és online munkám, elképzelésem sincsen, hogyan csinálom meg. Meditáció, felrakja a spirált a dokim, aki felhív, mielőtt kiküldi a leletértékelést, hogy metapláziám van, de ne kapjak sokkot. (De. Sosem fogom megérteni, miért nem megoldás a méheltávolítás. Oké. Radikális, de ez a kínszenvedés jobb?)

Lesz haladó céges tréningem, amit én harcoltam ki az alap után, utána csajokkal bejutunk egy múzeum kulisszái mögé, nem csak a hobbim, de egyben néprajz, amit imádok, majd hétvégi tűfestő ws és még lehet, hogy valami családi is lesz. Aztán városnéző séta és felpörög minden júniusig.

Csak vonszolom magamat.

A pszichiáter két hete emelni akarta az antidepresszánsomat, meggyőztem, hogy előbb hagyjuk kiforrni a kisebb adagot. Ráírtam, hogy akkor most itt az idő egy nagyobb mennyiségnek.

Ja, hullámzik, most épp pocsék.

Próbálok frontin nélkül meglenni, nehogy hozzászokjak, az antidepresszánst, meg a retard frontinszerűséget persze szedem. Megint nem tudok aludni, nem mentem el a hétfői előadásra meg a tegnapi meditációra, olyan igazságtalanul beszélt velem a főnököm, inkább bőgtem.

Halasztgatom a munkát, azaz annyi van, hogy nem túlórázom napi 1-2 óránál többet ingyen, nem csinálok egyszerre öt dolgot. Vagy de. Lóxarra sem elég a fizuemelésünk, és ELVÁRJÁK, hogy jó arcot vágjunk hozzá, a kritikus hozzászólásokat törlik és lecseszik az íróját.

Höhö, vicces lenne sztrájkolnunk, csak korlátosak a lehetőségeink.

A tavaszi külföldi tizensokas út szervezéséről lemondtam év elején, illetve a másik mindenki helyett szervező, foglaló is, igaz, felkérve sem voltunk, csak senki nem csinált semmit. Hirtelen nincsen semminek gazdája. Nem izgat, én elvagyok enélkül.

Cserébe ismét megyünk nyáron a Balcsira medencés házba, megérkezett a meghívás.

A nőgyogyi felteszi a spirált, hátha azzal áthidalható a niagarás vérzéses menopauza, de a lényeg, hogy nem kell hormonokat szednem tovább, ami esélyesen földhözcsapott. A pszichológusom még mindig kríziskezel heti kétszer, hétvégén csak aludni akarok, enni és random öklendezni, mindenki hagyjon békén. Nagyon húzós lesz az ütemterv júniusig.

Anyu kitalálta, hogy költöztessük a betegeskedő nagynénit a közelbe, hogy könnyen ugorjunk, ha kell. Ha viszont a parkinson plus apunál elharapózik, akkor nem (illetve már most sem) hagyható egyedül. Ergo én vagyok a terveiben, hogy gondozzam nagynénit. Megjegyzem, van még három unokahuga meg két unokaöccse, akik fel sem hívják.

Épp leszoktam Kócos instájának nézegetéséről, egyetlen új fotón látszik, ahogy épp a tesójával egy napra külföldön járt, egy hónapos lehet a borzalmas szakálla ÉS oldalzsebes a nadrágja, vááá.

Erre Anyu szól, hogy látja, hogy növekszik a követői száma, biztosan ismerkedik. Hát, biztosan, de ez pofán vágott. Én mindig a szeretőimhez menekültem szakítások után, de most el sem tudnám képzelni. Hát, neki könnyebben megy a felejtés. Ha egyáltalán erről van szó, de Anyu is lehetne kíméletesebb néha.

Azt mondja a terapeuta, hogy durván lelki bántalmazó volt a gyerekkorom és a kapcsolataim, de a főnökeim jórésze is. Az eddigi pszichológusoknak miért fizettem egy vagyont, hogy ezt sosem állapították meg? (Nyilván gyanítottam, meg utáltam gyereknek lenni, bár szerintem az mindenkinek xar. Vagy nem. Nem tudom.)

A depresszió képekben.

Januárban ennyit gyalogoltam. Ha mentem is valahová, munkába vagy terápiára, csak autóval bírtam, de leginkább a hálószobában kucorogtam.

Ez meg a tegnapom. Egyetlen nap. Le kell jönnöm a mobilról, sorozatokról, mondjuk tegnap a politikai posztokat bújtam, izgalmas helyzet. 20+ csoportcsetben vagyok, gyakorlatilag éjjel-nappal pittyeg a telefonom, idegbajt kapok tőle, kapkodom a telót kindle-ezés közben, nem bírok koncentrálni. Megyek ADHD digitális detox cikkeket guglizni. A mobilomon.

Ha még remekül nem is alszom, meg most épp a düh szakaszában a fenébe kívánom Kócost (azaz ahogyan ezt lerendezte, amennyire értéktelenként kezelt és főleg a susmusoló testvére miatt).

De heti kétszer az irodából dolgozom, ott elsodornak a kollégák. Heti két terápián veszek részt a krízis alatt, találkoztunk már élőben is a terapeutával. Online meg látom a macskáját játszani, rém cuki. Folyik a mindfulness oktatás, hát, kicsit unom, főleg a jógás részt, meg a spanyol, azt nem unom.

Bejelentkeztem öt kézműves workshopra, két pszich előadásra, színházjegy, kistanítvány, lesz két céges csapattali cuki kollégákkal, céges tréning, monstre céges buli, jár kéthetente a takarítónő hozzám, csillog minden, lesz új videós kaputelefonunk jövő héten (eddig is az volt, legjobb), lomtalanítunk az irodaházban, kreatív csajokkal négy nap teljes panziófoglalás és semmittevés.

Erőszakolom a programokat, sokszor még nagyon fáraszt, de hiszem, hogy a lendület előre visz.

Néha csak taxival tudok közlekedni, sokszor autóval, a bkv-bkk-ra nem sok lelkierőm van.

Egy éve halasztgatom a kreatív alapanyagok rendbetételét, ez többszáz (ezer?) mindenféle szortírozását, csoportosítását, dobozolását, felcímkézését jelenti, lassan el is készül, az alkotós szekrényembe benyúlva már mindent elsőre megtalálok.

Olvasok regényeket, bár néha lassan megy, elsodor a reddit. De az is olvasás.

Nem gondoltam, hogy ez februárra sikerül, felkerült a top10 kedvenc sorozat listámra a Six Feet Under. Zseniális. És vicces. És filozofikus. House és Shameless legjobb gondolatfolyamai. Nem is tudom, tetszett-e egyáltalán bármelyik sorozat ennyire, talán a Maffiózók. Vagy az Unreal. A Fleabag vagy a Banshee. Good fight. Vis a vis. Meg persze a Shameless, hehe.

De ennyi. Ha már SFU, elkezdtem a Dextert. (De becsszó jobban vagyok!!!!)

Egy dolgot engedtem el, a görcsös munkamegfelelést. Ha így nem vagyok elég jó, mondjuk csak 98%-os, hát ez van. A legkisebb adható béremelést kapom tizensok éve, most a hivatalos infláció harmadát, nem léphetem túl a túlléphető céljaimat, soha nem kapok egyszeri jutalmakat a sok rámzúdított ingyenfeladatért cserébe. Kiégtem, boldogtalan voltam, stresszes és lelkiismeretfurdalásos, belesodródtam pszichoszomatikus és stressztől romló betegségekbe, szorongásba, depresszióba és elvesztettem az imádott kapcsolatomat. Mit adjak még??

Hiszek az Isten/karma/univerzum igazságosságában, ugye valahol visszakapom?