Ja, és a cimbikkel nem mentem az ide tíz percre lévő terembe bowlingozni. Már nem érzem velük (azaz inkább a fiúkkal) jól magamat.
De amikor a „balatonozós” egész napot nálam tartottuk (macska mindenki ölében simogattatva magát), fáradt voltam és úszott a lakás, este csörgött cicás szomszédnő, hogy sérült macskát láttak az utcánkban, sötétben, 12 fokban és esőben egy órát kutattuk elemlámpákkal öten, hová tűnhetett. Becsöngettünk mindenfelé, ahová beengedtek, végigjártuk a kerteket, hajoltunk autók alá, de sajna csak a vérfoltot láttuk, nem találtuk meg.
Régen mindig pasitársaságokban éreztem komfortosan magamat. Mára idegesítenek, főleg 30 fölött, a korosztályom pláne. Szinte csak nők körében érzem biztonságban magamat, durva!
És még rájuk sincsen elég erőm.
Szóval változnak a preferenciák.
Mintha egy másik ember lennék a cica/pandémia/Kócos történések óta.
hashtag diagnózismegklimaxmegmidlifekrisis
