Ja, nem haraggal, csak szerettem volna eltávolodni a cimbiktől.
Úgy éreztem a bandázások során, hogy lefáraszt a maszkolás, a mindig vidám, figyelmes, okos nő látszata, amiről hittem, elvárás felém.
Mert nagyon nem voltam mostanában vidám és néhány becsatlakozott férj sem volt szimpi, kimerítettek a beszélgetések.
Évi 2-3 találkozás elég, introvertálttá váltam. Otthon olvasok vagy babrálgatok a cica intenzív semmittevése mellett.
Nem állítottam karácsonyfát.
Már a születésnapomat sem ünnepeltük. Aput aznap helyezték át másik kórházba, pakolás, mentő, világvége, fontosabb dolgunk volt.
Elmaradtak az ünnepi pillanatok.
Elmúltak az örömök. A síelés, kori, tánc, még szelektívebben tudok csak enni, pasik nem érdekelnek, valójában a külsőm sem, úgysem akarok imponálni már. Arckrém, hajfesték, géllakk elég. Nem dohányzom, nem drogozom, nem iszom, nem tévézek, nem mozizom, nem bulizom, nem hallgatok zenét.
Elfogytak a célok és minden szorongással tölt el.
A cégnél jönnek-mennek a feladatok, elismerés a talpnyaló lustáknak jár, a csendes igahúzóknak nem.
Nem akarok igát húzni.
Nem akarok már semmit igazán.
Nem tesz semmi boldoggá.
Na jó, a macska, a tél meg a hó igen.
Hálás vagyok azoknak, akik így elfogadnak.
