Tobber életblogja

Meglepően felpörgött minden, újra képes vagyok döntéseket hozni a saját életemben is.

A következő évek Anyuról(79) fognak szólni, szeretném kihasználni, amíg aktív, jól van, érdeklődő és ő is igényli. És a városban van, már másodszor megy egy év alatt a testvérével wellnessezni.

Autós emberemet ráállítottam a témára, vettem egy nyolcéves sedant. Levonatoztunk Anyuval közeli városba és hazafelé már teszteltem a kiskocsit pályán, parkolóban. Remélem, nyugdíjig kihúzza a kocsi. Szép. És megérdemlem.

Mindenféle szűrővizsgálatra elmentem (az 5x2x2 cm-es pajzsmirigygöb újabb műtétet jelent sajnos).

Eljárok havi három klubba alkotni, plusz random bejelentkezem ide-oda, nem izgat, ha nem értek hozzá. Amikor tudok, otthonról dolgozom, gépet letéve már babrálok is valamit. Eladásra még mindig nem készítek, de egyre jobban unszolnak. Legfeljebb majd kiegészítésnek.

A hagyatéki lezárult. Ájulásközelig izgultam, előkerül-e valaki. A közjegyzőnél csengettek érkezésünk után, de nem állított be váratlan gyerMek vagy behízelgő rokon/ápoló.

A titkos bankszámlán találtunk kevés pénzt, apám engem nevezett meg kedvezményezettként, ezt nem is tudtuk (ő meg a születési adataimat sem, na mindegy :D). Anyunak adtam a pénzt, szerintem ez az övé és hazafelé vett belőle olyasmit, amit apám végig tiltott. Szép fricska.

Anyu erőlteti a mihamarabbi intézést, a telket ürítjük, csakhogy apám egy hoarder volt, ez 3 szint plusz kisház lomtalanítását jelenti. Barátok, falusiak visznek emlékeket, vagy nekik még hasznos dolgokat. Nekem meg megszakad a szívem, tudom, hogy ezek a felesleges holmik, bokrok és madáretetők apu szívéhez milyen közel álltak.

Mindig eszembe jut Béká, amikor a nagypapája házát pakolták. Én másképp teszek öregkoromban. Megegyeztünk alkotótársainkkal, hogy a nekünk értékes alapanyagokat felvásároljuk az örökösöktől, akiknek lövésünk sincsen az értékükről, értékesítésükről.

Keresztfiam is átjött egy nap cipekedni, válogatni, emlékezni, nagyon szerette aput. Megtaláltuk ellenőrzőimet, fotókat, gyerekkori játékaimat, nagymamám 1950-60-as évekbeli osztálynaplóit. Nem is emlékeztem a kézírására. Fogalmunk sincsen, honnan jutott apu hozzá és miért nem mutatta. De dédszülői szerződést is találtunk már a halála után, amit nem értünk, talán még keresztanyámat faggathatom. Sokszor szórakoztattam aput az ágya mellett, hogy családi történeteket meséltettem el vele és felvettem mobillal. Majd AI-jal letisztázom később. Jó érzés, hogy megmaradt a hangja, a nagyszüleimét már elfelejtettem.

Anyu még a kiskori babáimat is eltette, nem engedi kidobni. Meglep, nekem nem is rémlenek, nem voltam babázós, a legoimat, puzzle-eimet jobban bánom. De minek tartanám meg.

Egy ismerős ágyakért, szekrényekért, hűtőért cserébe nagytakarított egy hatalmasat, és itt jön a csavar: apám és a dohos kupi nélkül a bántalmazás fájó traumái kopni kezdtek, ami miatt utáltunk odajárni.

Eljátszottam a gondolattal, meg kéne tartani a nyaralót pár évig. Net erős, a céghez gyorsabban beérek, mint Pesten belül, nyáron ott a tó úszni, csodálatos a természet, a macska kérdéses csak.

Közben meg ott figyel a felmondás, a FIRE gondolata, inkább menekülnék és azzal foglalkoznék, ami örömet okoz.

Meglepően nehéz döntés, akármennyire elsővilágbeli.

Közben két elvonulás befizetve, jártunk idén podcast felvételen és a MüPában, moziban egy rendezvényen (az a film is xar volt), festettem, lapátoltam havat, ami a kedvenc sportom, nagyonnagytakarítottam és szelektáltam, mindenkire ruhákat és csizmákat tukmálok, ők örülnek, én meg kapok apróságokat cserébe, tartottam csajos farsangot nálam, családi partiztunk, intézem a redőnyöst, a klímatisztítót, ablakost, fogorvost, folytatjuk a telket és még van egy kislakás, amire a szomszéd le is akar csapni.

Már csak a rendszeres mozgás hiányzik a lelkemnek, de a testem tiltakozik.

Megállíthatatlanul közelít a változás, változtatás, amit ötven körül terveztem.

Megírtam pár hete.

Apu szindrómája felerősödött, ő legyengült, elhagyta a szervezete. A tudata meg nem, ezért Anyuval kettesben a napjaink az ápolásával és szórakoztatásával teltek. Ő hitte és terjesztette, hogy megerősödik és újra tanítom járni, közben bevallotta, hogy úgy érzi, lassan vége és majd beszéljünk az elhantolásáról. Nem beszéltünk. Az utolsó negyedév java már kórházak és a nappali bérelt ágy-mosdó-oxigéngenerátora közt ingázva telt, a kórteremben születésnapoztunk, a lufikat az ágyrácsra kötöztük. Júliusban elvesztette az eszméletét, 1,5 napra rá meghalt, ott ültünk mellette.

Másodunokatesó elbúcsúztatta, elszórattuk, toron egymásra talált a keresztfiam és másik oldali nagynéni és a 70 év különbség és meghitt hangulat dacára végig kacarásztak. Lomtalanítottunk, várjuk a lezárást.

Minimalizáltam az emberi kapcsolataimat, jó szűrő volt, kikre támaszkodhattam, támaszkodhatok. Kikkel lehetek szomorú.

Elhunyt a szüleim több barátja, táncos ismerősök, exem, havernő anyukája, voltam gyászmisén.

Anyu összetörte magát, segítettem mosdásban, majd klasszikus pszichoszomatikus betegség talált be, teljes testszerte viszkető kiütések. A kapott szteroid miatt 10,8-as az éhgyomri cukrom, vagy visszaáll, vagy baj van.

Az élet ment tovább, irtó sokat alkottam. Az őszi programokból többet lemondtam, de jártam öt, vidéki több napos alkotáson és nagyon sok kreatív workshopon, céges tréningeken, utaztam külföldre kétszer is busszal: karácsonykor Anyuval elhúztunk az emlékek elől az országból és harminc év után újra együtt pihentünk, az idegenvezetővel összebandáztunk. Nagyon örültünk a friss hónak, nem sejtvén, hogy utána itthon is több hétig lesz havas minden.

Nem nagyon volt olyan felnőtt évem, hogy ne repültem volna, majd idén pótolom.

A konstans vérzést megoldottuk a dokival, a görcsök és a többi klimaxtünet még kísér(t). Valami fény visszatérhetett a szürkeségemből, mert havonta rámnyomult valaki. Nem, nem kölcsönös.

A terapeutám lezárt, valójában nem értem, miért, de láthatóan nem tudott már velem mit kezdeni. Alapból sem voltam csúcson, a klimax és a cptsd-t okozó szülőmről gondoskodás, Anyu kimerült idegei, meg apu ágya mellett töltött home office-t kihallgatva a munkám alázása pláne hullámzó állapotokat okoztak. Csalódtam a terápiákban, a gyógyszert is kezdem elengedni.

Nem is vagyok jól.

A munka nem változott, nem élvezem, menekülnek a kollégák (nem, nem miattam), a nincs két éves csapatunkból egy ember a régi.

A macskát megműtötték, amihez csomó vizsgálatot és kontrollt végeztek, ő meg eszeveszett pánikba kezd a hordozóban, külön élmény volt járkálni vele. Egyetlen műtétje közepén anno felébredt, most megúsztuk ezt a sokkot.

A szokásos két, havi kreatív bandázásra jártam, amíg bírtam, a nyelvet folytattam online, az felüdít. Ittunk exkollégákkal és ettünk sült minihalat Pesten végre, a kocsival szenvedtem, lassan upgrade-elni kell, 19 éves*, jártam ismét Guns N’ Roseson, eljutottam végre Robbie Williams koncertre (ami tíz éve sorsfordító volt), és pityeregtem Robbie beteg apás történetein, láttam zenés meg nem zenés darabokat és arénás őrült nőket, AI konferenciát, évek után jártam moziban és röhögtünk, mennyire rossz film, sütöttünk tökéletes rántott húsokat minden formában és olasz ételeket séffel.

A fogyást meg sem fogadtam 2026-ra, a mellkicsinyítést két dokim is javasolta, a „nem veszek több alapanyagot, amíg itthon úgy 200 alkotásra elég van” ígéretet másodikán buktam el. Oké, hobbira nem kéne megszorításokat húzni, az tart a felszínen. Fogalmam sincsen, merre visz ez az év, nincsenek tervek, remélem, megtalál minket a nyugalom és vidámság.

 *van újabb