Tobber életblogja

A pszichológust leráztam udvarias köszönömmel, másikat kerestem, most kezdtem. Az új nő cuki, okos, nem lesz mély világmegváltás ennyi idő alatt (nem is igénylem), inkább elmozduláshoz támasz (jé, burn outom van, ki gondolta?).

A céges feladatok száma az egekben, de kapunk 14% béremelést, nem tudom, ez változtat-e a terveimen, mindenesetre elbizonytalanít. Hétvégén egyik ismerősnek tanítottam a hobbimat, meg shoppingoltunk, mesélte, milyen egyszerű ügyeket intéz nulla végzettséggel: éppen ennyi pénzért! Basszus.

Ja, és nem tud megélni belőle. Hát nem mondja! :(

Most Kócos is nyűgösebb, még kapott feladatokat, Balek 2.0, hétvégén csak sütögettünk, vettünk új lámpát a hobbimhoz, mert mire végzek a munkával, sötét van és a sárgafényű lámpa szemgyilkol, meg pár növényt, mert akkora növényápolási guru vagyok, hogy inkább 5 évente lecserélem, mint profin életbentartom őket (de addig szépek).

Tegnap elvittem apámat a telekre. Amióta szedi a parkinson pluszra a gyógyszerét, meglepően kedves és figyelmes, nem ismerek rá, szokatlan, na.

Beugrottunk tankolni, matricáért meg virágokat venni a sírra, nem engedett fizetni, merthogy ez az ő kérése volt (oké, több jövedelme van, mint nekem :D).

Készíteni akart szendvicset, de úgysem szoktam délutánig enni. Lent először odaugrottunk Keresztfiamékhoz, akiknél csak letoltunk egy kávét, kikérdeztem az új, kozmopolita életéről a nővérét, aztán átmentünk a völgybe.

A telek bármikor gyönyörű, de ősszel, így, hogy a természet lassan veszi vissza az uralmat, elképesztő! A vizet már elzártuk, a bojlerből leengedett vízből elmosogattam az otthagyott edényeket, kipakolásztunk, régi kabátokat rádobáltunk a vízórára, hogy ne fagyjon szét télen. Összehaverkodtam egy cicával, kiástam pár kövirózsát és citromfüvet itthonra, összeszedtük a gombákat, majd átsétáltunk az erdőbe továbbiakat keresni. Igaz, bottal, de simán jött apu, motivált volt.

A ház nagyon rossz állapotban van, valamit tenni kell vele, mert tönkremegy. Feláztak a falak, elvált a szigetelés, irtó kosz (Anyu vagy hat éve nem volt lent, sztem semmi takarítás nem volt azóta, márpedig erdőszél, tele bogarakkal, pókkal, növényekkel, avarral), a szívem szakad meg így látni a szépséges ház pusztulását.

Aztán összetalálkoztunk a völgy eleji házaspárral, elbeszélgettünk, majd direkt messze parkoltam a temetőtől, hogy sétáljunk az ország egyik legszebb falujának domboldalán, kint keresztanyám és unokatesóm már nekikezdett nagyszüleim sírjának lesöprésének. Ott még pár ismerőssel összefutottunk, vissza akartak hozni minket a kocsiig, de önkényesen leállítottam őket, kell a séta apunak (nekem is, de na). Már apám gyerekkori háza mellett a kocsinál nyammogtunk pár mandarint, amikor elhajtott a régi telekszomszéd. Intettem neki, ő vissza és el. Majd két perc múlva visszakanyarodott, hogy most kapcsolt, kik is intettek. Kibeszéltük magunkat, hazahoztam aput, Anyu sütött lángost, este átjött Kócos, aki segített értelmezni egy különösen bonyolult leírásomat…

Elszomorít az elmúlás, mindenki megöregedett, a telek esélyesen végérvényesen tönkremegy, és sosem szerettem a helyet, de apám erőtlen küzdelmeit látva csak elpityeredem.

Ma munka, mert totál el vagyok maradva és egy oltári balfasz vagyok, Kócos egy napra hazaugrik (a város másik végébe). Tervezünk főzést-sütést, talán megnézünk egy mécsesekkel teli esti temetőt a közelben, mert olyat én még nem láttam, a Fiumei úti sírkert is sokáig van nyitva, az egyébként is csoda bármikor, menjetek.

A szenzorosság a hormonális változásokkal romolhat, de végülis imádom a facsart narancsot meg a sült bacont. Ettől még ki kéne mászni a trágyából és távol álljon tőlem a bizalmatlanság (nem), múlt szerdán felmért egy pszichológus, adott 24 órát, hogy gondoljam át, akarok-e vele dolgozni (persze, csak történjen valami, mert egyedül nem sikerül!), hetente lenne alkalmunk, kifizettem a tizenötezret, megírtam meg hogy várom az időpontot. Azóta, nyolc napja nem jelentkezett.

Van ilyen? Etikus pácienst ghostingolni? Etikus ilyenkor kifizettetni az ismerkedést? Oké, még jelentkezhet, bár így elég bizonytalanságban tart, SOS keresnék mást, ha ő nem fogad.

(A várakoztatás is sokat elmond egy szakemberről, szorongással meg depresszióval jelentkezem be nála, meg hogy marha szarul vagyok.)

Pedig ha másra nem is jó, felvértezhetne bátorsággal az álláskereséshez, mert minden egyes héten egy teljes napot ingyen túlórázom (a hat napos munkahéten 57,5 óra jött így össze), de kedden a panaszkodásunkra az arcunkba mondta a közepesfőnök nagy empátiával, hogy szar a gazdasági helyzet, meg a piac, meg így is mi még védve vagyunk, úgyhogy fogadjuk el, hogy szarban kell dolgoznunk, túl vagyunk terhelve és max. ne vegyünk fel minden telefont és ne olyan minőségben dolgozzunk, mint eddig (ezt el sem tudom képzelni. Néha ne kapjon választ a könyvelés vagy ne legyen elintézve bármi is?).

Ééééés kineveztek dedikált kapcsolattartónak egy nagy ügyfélhez, miközben azt sem tudom, mik a folyamataink. Ennyi erővel a poolautóikat is szerelhetném. Jó lesz mindenre egy nemtom, majd megkérdemmel válaszolni, okos ötlet volt (de valóban nincsen kire sózni).

Ez így béremelés helyett mindenkinek megfelel, köszike.

A nagymonológ közepén kollégám körbeküldte nekünk a konkurencia állásportáljának linkjét. És direkt bennehagyta a csoportvezetőt. Szerintem lesz itt hamar pillázás.

Úgyhogy bementem az ebből nem sokat sejtő igazgatómhoz, csak annyit kérdeztem, hogy a túlóráim lecsúsztathatóak-e, megerősített, hogy igen, maximális rugalmassággal dolgozhatok, ahogy eddig. Tehát támogat. A következő lépésem, hogy a minden xart rámhányó kisfőnök orra alá dörgölöm, hogy akkor mit szeretne levenni rólam, vagy mit ne csináljak meg, ha nincs rá időm máskor sem.

Közben próbálok terápiás programokat szervezni, arborétumban avart rugdosunk Kócossal az őszi napfényben, sosem-mentem-velük lányok elhívtak retrokoncertre, ami még mindig jobb, mint otthon gubbadni, úgyhogy elmentem és valóban széttáncoltuk magunkat, megtanítok egy ismerőst a kreatív hobbimra, mert tulképp a hobbit imádom, szerintem jó is vagyok benne és szeretek tudást átadni, a héten a kreatív lányokkal hbzunk, meg egyik cimbink táncfellépésére elrángatom Kócost is, kell a kultúra. Csak ő valahogy úgy alakította, hogy a négy nap alatt sem lesz velem többet, mint máskor a sima hétvégén szokott (ő egy nem programozós és nem barátozós típus, szóval akár meg is erőltethette volna magát), ami bánt, mert így nem lehet normálisan kötődni, ha nincsenek „ünnepeink”.

Még agyalok, milyen étel program dobna fel, úgy látszik, ez ilyen sajáthajánálfogvakihúzós móka.

Múlt héten (hat napos munkahét) 57,5 órát dolgoztam. A 48 helyett.

Ebből három nap betegen toltam az ingyen túlórákat.

Ma meglát egyik kolléganő, főnököm mellettem: jé, hát ma bejöttél dolgozni? Rég nem volt ilyen!

A bds krva anyátokat. Legalább ne a főnököm előtt.

Igen, mert otthon háromszoros a hatékonyságom, meg betegen dolgoztam.

Ebédnél kimentem a többiekkel, de fél szemmel a leveleimet válaszoltam, odajön az a vezetőnő, akinek millió szívességet tettem, pedig nem főnököm: jé, régen nem voltál ilyen lelkes, hogy ebéd közben is dolgozz, mi történt?

Hát az bazdmeg, hogy általában ebéd helyett dolgoztam! Rohadjak meg azért is, mert meg merem enni a reggelimet délben, gépelgetve?

Közben a menzeszgondokról meg a férjek fogorvosi bajairól kell sztorikat hallgassak, az alapmunkámtól is meggebednék, az újban elmaradásaim vannak 10-12 órás munkanapokkal is.

Hányok a kollégáktól, akik mindig rinyálnak a főnökeiknek, hogy meggebednek, én nem akarok ilyen lenni.

Már elgondolkoztam, hogy én hájpolom magamat túl és nem is drámaian sok a munkám? De a gépemen ott a szoftver, ami kimutatja…

Röviden: én ebből nem tudok jól kijönni.

Köszönöm a támogató leveleket.

Csak nézek ki a fejemből. Meg hányok. Sokat.

Lemondtam színházat, haverokat, Kócost, aput, egyedül akarok lenni. Közben elért valami lázas-taknyos kór, már csak a köhögés maradt, nyálteszt negatív, de inkább home office.

Anyunak mertem elmondani, valami elképesztő, mennyire semmi támogatás nincs benne, csak magára figyel. Rátettem a telefont csütörtökön, miután rosszabbul voltam, ahogyan osztott és a meg akarom ölni magamat mondatra reagált vmit az unokatesómról. Szerintem azóta sem tűnt fel neki, milyen bántó néhány mondata, irogatja a semmit a fodrászról, pedig semmire nem reagálok inkább. Úgyis én leszek a hibás.

Próbálom az egyre halmozódó munkákat elvégezni, de a hátam mögött már beszélnek arról, hogy nem kéne többet rám pakolni, mert nem fogom bírni. Persze kollégák, nem a főnökeim.

Figyelek, hogy senkinek ne panaszkodjak, szóval ezt maguktól vették észre. Hálás vagyok a figyelmükért.

Tehermentesíteni persze senki nem tud, kapok még egy feladatot, az egyik legerősebb igásló kollégánk is elmegy hóvégén. Csak úgy repkednek a napi 4-5 felmondások. Egyik Nagy Ember hatalmas csinnadrattával lett bejelentve a sokszáz embernek, rákérdeztem a HR-eseknél, hogy btw ők tudnak-e a felmondásáról. Nem. Végülis mindenki más tudja, csak akinek dolga lenne vele… (De ezt is komolyan nekem kell figyelnem??)

Szarrá dolgozom magamat, az alapmunkám is eszméletlenül sok, de az új feladataimmal szétszakadok. Az alap a 9 óra naponta, de hetente 2-3x 11-12 órákat rögzít a gépem. Este dolgozom ezerrel, magánélet vagy pihenés minek, mi?

Megcsinálom a mindenkivel leegyeztetett statisztikákat, grafikonokat, prezit a drága szabaidőmben, reggelre beleír az egyik és átjavít számokat, amikről nem szól. Még jó, hogy maradt egy kis memóriám az agyhalálommal, de ez torzít mindent, újra kell csinálnom az egészet! Tehát előtte este akár el is mehettem volta a betétért, amiért egy hete nem bírok.

Kapok új feladatot, amihez betanítanak és ezer fórumon kell résztvegyek online, úgyhogy a valós munkámat órás késésekkel tudom csak végezni, tüzet oltok egy fél éve legalább. A szívem kiszakad, cukorka a Frontin. Kurvára nem bírom!!!!!

Agyaltam, átmenjek-e másik poziba, mert kézenfekvő, ismernek, én is ismerem a cégcsoport dolgait és szoftvereit, de leginkább sírnék egy kanapén pár évig. Új kihívásokhoz meg nincsen lelkierőm.

Drpr ismerőse ajánlott egy pszichológust, aki jövő héten rámérne online, meglátom. Nem nagyon hiszek a pszichológusokban, csak a pszichiáterekben. Okosabbak.

Elmentem endokrinológushoz, mert a rossz közérzetet simán okozhatják az elcsúszott hormonok, meg bőrgyógyászhoz megyek ismét, mert most még ingyen van, nagy csapda a céges eü biztosítás, na. A kocsimat megszerelik mára, ha minden igaz. Arra is épp van pénzem! Kócos nagyon akar jönni, de le vagyok pusztulva, majd meglátom. Érzi, hogy mondvacsinált okkal ráztam le (őt aztán nem terhelném, így is fasz vagyok, hogy olyat terhelek, akinek magának sokkal nagyobb baja van), hétfőn ideugrott úgy négy kiló gyümölccsel, hogy gyógyuljak, legjobb meglepi. Mondjuk utálom a váratlan vendégeket és épp a dokinál voltam, szóval csak a macskának kopogott be, de azért ez cuki.

Kedden átjött éjszakára, annyira átkozottul idegesített, hogy ezerszer kérem, mit ne csináljon ágyban, csakazértis, hogy visszaadtam belőle. Jé, ez nem tetszett neki.

A hogyan basszunk el jó kapcsolatot oktatásomat olvashattátok.

Ezt nyolc napja írtam. Nem lett jobb.

Nem vagyok jól. Végső reményem volt a régi pszichiáterem felkeresése és ő már nem vállal senkit.

Kifelé még töretlenül mutatom, mindenki lelki támaszért fordul hozzám, de belül ürességet érzek.

Pedig az élet pörög.

Voltam kétszer is kétnapos tréningen a két csapatommal, huszonsokan. Mindenki kedves és nyitott velem és én ezt nem is értem.

Kaptam szívhezszóló visszajelzéseket a kedvességemről, a humoromról, a jó kommunikációmról és a remek színészi alakításaimról (volt néhány szerepjáték és élveztem), a mély meggyőződéseimről (volt valami emberi jogi téma, amilyen cikkekbe néha beleásom magamat és hoztam olyan álláspontokat, ami árnyalja a közfelfogást). Irtó jól esett. De én csak annyit szeretnék, hogy ismerje már el egy felettesem, hogy szorgalmas vagyok, ha már idén a januári 6% fizetésemeléssel kell jó arcot vágnom, miközben a hivatalosan elismert infláció is több, mint kétszerese, a valódi meg 5x nagyjából az én fogyasztói kosaramban. Elfogy a pénzem.

A gépem statisztikáz, látszik a sok-sok túlóra vagy este visszakapcsolt gép. Egyik tréning után péntek este hazaájulva nem tudtam a többszáz emailt feldolgozni, de láttam egy SOS kérést a konkurencia nagy vezetőjétől és a felelősök már nem voltak bent, addig telefonálgattam, míg elintéztem magam. Még felhívtam egy ügyfelet, pedig nekem az a rettegés maga, idegen emberrel telefonálni olyan témában, amihez nem értek (kértem is haladékot, amíg a szakértőink megválaszolják, de na, én voltam a front), majd hétfőn azzal kezdődött a napom, hogy egy senkifőnöke hülyeliba felhívott, hogy „nem akar személyeskedni, DE látja, hogy nem annyit foglalkozom már a feladataimmal mostanában”, na és akkor eltörött a mécses és sírva válaszoltam, hogy szomorú, hogy így látja. Igaz, hogy ezt abból következtette ki, hogy nem én főnököm kiadott nem nekem egy kérést, amit az elrontott (az sem dráma, mert egy emaillel javíthatta), tehát nem is tudtam semmiről(!), az nem izgatta.

Hát, így élek én. Torokgombóccal, rettegve, épp ki csesz le és miért, amikor azt hinném, a legjobbat hozom ki magamból. És ennél többet nem tudok, pedig tolom a tempót ezerrel. És mindezt mosolyogva meg asszertíven kommunikálva.

A magánéletem is céltalan, irtó édes Kócos és imád és imádom, de egyszer esélyesen lelép valami fiatal miatt (bár ezt ötvenes férfiak is megteszik, itt legalább tiszta a felállás). Mindenkinek megvannak a maga Fontos Barátai, akikkel törődnek, nem akarnék senki terhére lenni vagy utánafutni. Alig ehetek meg ételt bélgörcsök, szelek nélkül, nincs logika benne.

Az összes hobbimból (tánc, kocsmakvíz, nyelvtanulás, színház, hangverseny, olvasás, strandolás, sütögetés, súlyzózás, smink, haj) egyedül a kreatív rész maradt mára (oké, abban jó is vagyok). Ami meg tök magányos hobbi. És néha ahhoz sincsen kedvem hetekig.

Egy hete újra begyulladt az állkapcsom a nyári pépes hetek után, leszakad a térdem az utazás óta, valamiért megint szétviszketem a bőrömet, hullik a hajam, óriási pattanásaim vannak, mindig csak aludnék, de éjjel nem tudok.

Egyedül érzem magamat.

Örömtelennek az életemet.

Hetek óta azon gondolkozom, hogy az öngyilkosság helyszínére kijárnak az emlékezők virágokkal, tehát nem valami gagyi ipartelep mellett kéne.

Kezdek szétcsúszni. Hónapok óta valami nem jó.

Fásult vagyok, nem látom a jövőt.

Pedig aztán minden csodaszép, minden mesés, de tényleg.

Kócos tündér. Néha megkörnyékezik nők, de azokat is megbeszéljük, és hogy ne aggódjak (nem is miatta aggódom, a nők tudtak kullancs manipulálni, két hosszú kapcsolatomnak lett vége kolléganő miatt). 17 évvel vagyok öregebb nála, mindig is benne volt a pakliban egy fészekrakó fiatal nő felbukkanása, és erre készülnöm is kell lélekben, mégha ő nem is akar családot egyelőre (meg láthatóan imád).

Az autóval tengerpartra terv beborult az időjárásjelentést látva, így lefoglaltuk a legolcsóbb, tengerhez induló repülőt, szállás, biztosítás, transzfer megvolt egy óra alatt. Álomszép helyen nyaraltunk négy napot. Mindketten nagyon igyekeztünk, hogy jól sikerüljön: tökéletes volt. Vidám, pihentető, kicsit kalandos csak. Közeli, átlátszó kékvizű homokos partok, 28 fok a levegő, 26 a víz, nyugis olajligetes szállás, a kilátás eszeveszett csodás. Sokkal kevesebbet vártam, ideálisra sikerült.

Aztán Bével is elrepültem várost nézni, ami szintén gyönyörű volt, láttunk minden szépet, hatalmasakat sétáltunk, el tudnám képzelni, hogy ott élek (de akkor inkább Barcelona).

Jártunk két nap tréningen múlt héten huszonvalahányan, végignevettük. De tényleg, végig.

Fáradt vagyok, elmaradásaim vannak a munkában, sok-sok óra, erre két hete is összeomlott a gépem egy hétre. Ma ismét.

Tojik az IT megcsinálni, én meg bőgök tehetetlenségemben, tízből egy-két funkció működik. A határidőkből kifutottam, amit én aztán soha, a bajomat meg ignorálják, oldjam meg (amit az IT átvett irányítással nem tud). Jó géppel is havi min. két nap túlórám van, így már egész szombatokat kell rááldozzak.

Utálom, hogy ügyfelet kell hívnom, miközben lövésem sincsen az ügyfélkezelésről, ez nálunk 3 hónap betanítás után is fél évig mentor ellenőrzésével megy csak. Nekem sem betanítás, sem mentor. Mert ez úgy van, ha 16 éve vagy egy cégnél totál más területen, akkor azt tudd és kész. A mai drámai helyzetben pedig ember legyen a talpán, aki átlátja a piaci környezetet és a rendeleteket az iparágunkban!

Remek programokat tartogat az ősz, lesz még egy tréning. Egy izgalmas gyárlátogatás. Egy vidám színház. Táncos események.

Közben meg elakadok a részletekre koncentrálásokkal. Hogy nincs lelkierőm az egészségemre figyelni. A térdem kifordult, napok óta nem jön rendbe. Okosan kéne enni, sportolni. A kézműves hobbim is idegesít. Kócos mire átér, hulla vagyok, pedig nagyon nem akarom hanyagolni őt. Jövünk-megyünk, sétálunk a szép őszi napsütésben, virágokat ültetünk őszre, társasozunk, sütit sütünk, cimbikkel játszottunk múlt héten.

És akkor végig ott a hang a tarkómnál, hogy minden minek.

Mi célja van küzdeni egy hülye munkahellyel. Ügyféllel. Mi célja van egyáltalán bárminek? Megöregedtem. Midlife crisis. Előklimax. Egyre több energiát igényel a nulla szint fenntartása és ez még nem a jó.

Felhívtam Drpr-t, húsz évvel ezelőtti pszichiáteremet, fogadjon. Ő már nem terápiázik. Ajánlott egy pasit. Akivel anno randizgattam, majd úgy ghostingolt, ahogy egy pszichiátertől nem annyira várnánk, ugye...

Most keresem a támaszt, mert el fogok dőlni. Nem akarok tovább szélmalomharcolni. Nem akarok tovább jó arcot vágni mindenhez!!!

Elképesztő emberi drámák a környezetemben.

Aggódom, télre bedurvul az emberek élete.

Nem. Jó. Így.

Közben jártam a cimbikkel vidéken kirándulgatni, grillezni, világbéke és biozöldség. Három hónappal a megrendelés után elkészült a cirkócsere. 1 150 000 forintnál álltunk meg. Több, mint három havi fizum. Épp vidéken voltam, Anyut kértem meg, hogy utsó nap felügyelje őket: otthagytak két kilógó kábelt a csempén, a régi termosztátot nem szerelték le, az újat nem szerelték fel. Egy kicsit felcsúszott a vérnyomásom, ennyi pénzért basszus!!! Járt nálam a fodrászom, cuki. Megvan a szemüvegem, egész csini, bár a szára már kopik. Hat hét után csökken a konstans menzeszem így antibébi mellett. Megnéztük a Bosch kiállítást. Meglátogatott minket a cicám megmentője. Volt szabadtéri koncert kettő is. Jártam a csajokkal vidéken. Egy hetet terveztünk, 4 nap után eljöttem, annyira rosszul voltam. Kijött az allergiám valami pókcsípésre reakciónak, fél alkarom egy hete bedagadva és szétvakarom a bőröm mindenhol, de tényleg mindenhol, a fülemben, szememben mintha hangyák rohangálnának, szemem dzsuva, orrom folyik, hajamat nem tudom úgy lenyalni, hogy ne irritáljon. Hozzá egy üvegházszerűségben ültünk a 36+ fokban direktben ránktűző napon, izzadtunk egész nap, a szomszéd trágyadombról átszálltak a legyek a bőrünkre, kajánkra, tele voltunk darazsakkal, lódarázs is betévedt többször. A háló légkondija elromlott, tetőtér, képtelenség aludni, kb. folyamat zuhanyoztam és szétvakartam a bőrömet. Évek óta visszatérő pesti rinya, hogy ellepi a várost a trágyaszag: nahát ebből a faluból. Ismét trágyáztak, a dombok közt megrekedt a tömény xarszag. Végig. Totál hányinger, nem is értem, hogyan bírják. Vártuk az esőt, majd amikor leesett, váratlanul beerősített az allergiám is és csípni kezdtek az ízeltlábúak, már csak az otthonomra, tiszta ágyra, zuhanyra és csendre vágytam, nekem ez nem pihenés. Úgy vártam végre a nyaralást, de hazajöttem korábban. Úgyis mosni, pakolni kell, macskalelket ápolni. A héten még irány egy mediterrán sziget Kócossal, mert ami autós célt kinéztünk, oda végig esőt jósoltak, szal lecsaptunk két repjegyre a legolcsóbb tengerparti desztinációra. Olcsóbban, mint az üzemanyag+pályamatrica kerülne. Jövő héten Párizs Bével.

Már van színházjegyünk őszre, tervezünk egy cimbis bulit, nagyon remélem, ez elkezd kihúzni a pandémia miatti otthonülésből, mert lelkileg lenyom. Agyalok Drpr, régi terapeutám felkeresésén, de lehet, hogy egy munkahelyváltás is megoldaná: a jelenlegi két munkámra, amit 16-18 óra havi túlórával végzek el (ingyen. És nem, gyorsan dolgozom.), arra heti egy nap plusz feladatot akarnak rámsózni. Nehezen tudtam anyázás nélkül leokézni.

Köszönöm a kedves szavakat.

Úgy döntöttem, hogy tükörbe akarok nézni. Félreteszek minden sérelmet és amíg bírjuk, megoldjuk. Nyilván utána is, csak segítséggel.

Nem vagyok egy idősápoló alkat, nagyapámra emlékszem, mennyire megijesztett, amikor már nagyon beteg volt és ápolnunk kellett. Oké, 10 voltam.

Pár éve egy műtét után lábadozva látogatott meg Anyu, akkor kottyintotta el, hogy apám engem nem akart. És dühös volt, hogy megfogantam. Akkor 4 éve voltak házasok.

És ezt így lazán elcsacsogva, mintha sütireceptet cserélnénk.

Aztán ugye fiút akart, egyetlen lány vagyok. Sosem elégedett velem.

Sosem ölelgettek meg, sosem mondták, hogy szeretnek, ha elestem, katonadolog, ne merjek sírni. Egy merev udvariassági evés minden étkezésünk. Poroszos nevelés, ja.

Azóta látom, hogy a gyereket nem tilos ölelgetni. Hogy ki lehet mutatni érzelmeket. Nekem akkor ez volt az élet.

És a szakmája sem érdekelt igazán, de ha jó matekos vagyok, akkor közgazdász kell legyek (az sem akartam lenni).

Mindig hallgattam, hogy ő bezzeg éltanuló volt, miért mertem négyest hazavinni, mit rontottam el. Hatalmas balhékat csinált, hogy szégyen vagyok hozzá képest, vagy csak rámciccent, vagy épp napokig csenddel vert. Általában azt sem tudtam, mit tettem (tudod te azt!), így aztán mindentől szorongtam, megbénított, éppen miért vagyok xar vagy buta.

(Mindig 4,8-4,9-es tanuló voltam, szereztem két diplomát, gagyogok nyelveket, talán átlagnál jobban értek a kultúrához, egy szorongó, minden tanárnak megfelelni akaró kis bénaság voltam. Mert bezzeg überzseni apám, ugye!)

Anyu minden évben heteket kórházban volt, akihez délutánonként bejártam, ott írtam leckét, míg apám sem nem látogatta, engem sem kérdezett, hogyan van (vagy akár én), késő este járt haza, néha Nagyika jött át. Mobil, sőt sima telefonunk sem volt, ergo semmit nem tudott Anyuról. Tudtam főzni, magamra vasaltam, virágot ápoltam, takarítottam 10 évesen. Magányosan. A problémáimat senki nem hallgatta meg, nem is mertem elmondani, mert csak lecsesztek. Rövid hajam volt, mert a hosszú is csak probléma. A létem volt a probléma.

Minél kevesebb vizet zavarjak, legyek önálló.

De én mindkettőjük szemetesládája voltam, egymás ellen sokat kijátszottak. Titkomat is elmondták egymásnak, aztán le is lettem cseszve. Máig hazugságokat terjeszt apám rólam.

Nagyszüleim községének helyi lapjában megemlékező cikk, interjú apámmal: beleiratta, mennyire sajnálja, hogy a lánya nem jár le, mert retteg a bogaraktól, gyíkoktól és nem szeret ott. (Fun fact: csak arra kellenék, hogy levigyem, kitakarítsam a három szintet és rendbehozzam a kertet. Az allergiám és rossz élmények miatt nem járok le. És szeretem a gyíkokat, békákat, pókokat, bogarakat.) Mondjuk nem különösebben érdekel a lakosok véleménye rólam, de hát bazdmeg.

Nagyokat sétáltam, hogy magamban feldolgozzam, miért is vagyok rossz és buta, de sosem értettem. Tiniként évekig a szobában lapulva rettegtem, hogy apám épp miért fog velem ordítani. Magányosan olvasgattam a Fecskék és Fruskák sorozatot, ahol a gyerekek együtt élnek át kalandokat, erről álmodtam mindig.

Szabadságról és egy vidám közegről, ahol lehet időt tölteni, közös hobbizni, izgulni egymásért. Kötődni.

Tulképp a gyerekkorom sosem szólt rólam, a gyereklétről. Amíg a többiek a gangon játszottak, nekem menni kellett az öregemberekkel a túrákra full befulladva az allergiától, szétvakarva szememet, bőrömet, unalmas templomokat meg festményeket, istentiszteleteket meg hangversenyeket látogatni, még a gyerekistentiszteletre sem mehettem be, ülnöm kellett a felnőttek közt mozdulatlanul. A felnőttek utivetítéseit nézegettem. Öt-hat évesen.

Marhára értelmiségi gyerek voltam, megnyomorított lélekkel.

Soha nem kérdezték, mit érzek, hogyan látom a dolgokat, ha jeleztem is, hogy valami nem jó nekem, mert fázom pl, le lettem oltva, hogy meleg van, pont. Felvettem a radiátoromat a kisszobámban, apám dühöngve vágta ki az ajtót és lehordott a sárga földig, amíg kikapcsolta. Egyik barátjuk akkori felesége pszichológus volt. Egy házibulin, ahol a szüleim korosztályának kellett jó arcot vágnom, félrehívott és ilyeneket kérdezett, hogy hogyan érzem magamat a suliban, meg nem terhel-e meg, hogy egyke vagyok. 30 évvel később is emlékszem a jó érzésre, hogy ez bárkit is érdekel. Ha érdekelte, vagy csak szakmázott, mindegy is.)

Igazi problémamentes gyerekként igyekeztem bocs hogy élni. Hat-hét évesen vékony gyerekből irtó dagadt lettem. Tiniként meg 49 kg-osra fogyasztottam magamat. Senki nem kötötte össze, hogy valami nem stimmel, hiszen csendes, „normális” kislány voltam.

Aztán kezünkbe került apám egyetemi indexe pár hete.

Életem egyik legnagyobb sokkja!

Bukások az esti egyetemen. A legjobb átlaga 3,5 volt! A legjobb! De akadt 2,38-as, 2,45-ös szemesztere is, a legtöbb 3,0 körül. A diplomája közepes!

Múlt héten kiderült, kiskoromban elkezdte a mérnök-közgazdász szakképzést, de már az első fél év sem ment neki.

Engem.

Rohadtul.

Átvágtak!

Mire fel az übermensch lekezelés egy életen át? Ha buta lettem volna, se…

A gyerek igényei sokadlagosak voltak. Autóban cigizni a dugóban? Minden telekrejárásnál. Mert a telek szent, igaz, gyerektársaság nem volt 99%-ban, a felnőtteket ki kellett szolgálnom, mert az a lány dolga, utáltam a sok részeg faxt. Végiguntam a nyarakat, taknyomba fulladva olvastam, amikor nem vegzáltak.

Volt valami ócska tollasütő: soha nem játszottak velem, egyedül próbáltam pattogtatni, nem ment. Társasozni soha. Kártyázni nagyszüleimnél. Életem egyik legnagyobb ajándéka nagyapámtól egy pingpongütő szett hálóval, labdával. Lebaxtak, hogy sosem játszom vele: egy asztal sem volt, és senki nem játszott velem. Ott porosodott a szekrényem mélyén, még mindig rossz érzés. :(

Az udvaron ne bicajozzak, mert zavarok. De az utca veszélyes. Majd ha úgysem használom: legyek kedves felajánlani a bicajomat egy szegény rászoruló gyereknek. Patthelyzet!

Egész este az előszobában ültem a bicajon, hogy elbúcsúzzak, éjjel végig sírtam titokban. Azóta sem tudok biciklizni, valamiért ezen szeretnek gúnyolódni is.

Rühelltem gyereknek lenni, fájó szívvel nézem, ahogy mások a gyerekeikre erőszakolják a nem gyerekeknek való hobbijukat, vagy maratont futtatnak velük. Ha akkor megkérdeznek, azt mondom, hogy szeretek túrázni, mert tudom, hogy ha nem ezt hazudom, lealázzák a fejemet.

Tiniként bulikba sem mehettem, merthogy a tanulás (az órán hallottak elegendőek voltak). A csudát, még gondot okoztam volna.

Semmi önismeretem nem volt, 17 évesen jelentkeztünk egy gazdasági táborba (nehogymár szőni vagy táncolni menjek, ami érdekelt, amikor ott lebeg az egyetem!), ott a végén egy játékban azt kaptuk feladatul, hogy jellemezzük a többieket. És én a jellemzőkből semmit nem tudtam magamról.

Repkedtek a pozitív jelzők, amiket nekem soha senki nem mondott.

Álltam ott zavarodottan, nem fogom elfelejteni.

Azóta is meglep minden pozitív visszajelzés. (Dolgozom rajta, már nem akarok megfelelni kb. senkinek és csak ezért tenni bármit (kérdezzétek csak Kócost), de a visszajelzéseket imádom. Mint mindenki. És fun fact: Kócosnak nem főzök, nem sminkelek, néha nem is rakok rendet, csak ő süt reggelit, hozza ágyba a kávékat, meg bármit, nem intézem a dolgait, nem ugrálom körbe, sőt, mosogattatom és házimunkákat bízok rá, sokmindent nem csinálok a kekszben, mert az csak neki lenne jó, mégis imád. Pislogva nézem a kollegináimat, mennyire körülugrálják a pasijaikat, aztán semmit sem kapnak cserébe. Hatalmas tanulás volt, hogy valamit önmagamért megérdemlek.) Szóval elnyomott akaratú gyerekként most tanulom az önérdekérvényesítést. Az első tíz év a párkapcsolataimból azzal telt, hogy elnyomom a saját igényeket, jó arcot vágok béna szexhez, megcsalásokhoz, mert én megértő vagyok, hát megkívánta.

Amikor már végleg nem bírtam a bántalmazó exet, nem tudom, aznap épp falhozlökött vagy csak megfenyegetett, hogy megöl, és sírógörcsben hazamentem, anyám ordított velem és úgy érezte, hogy az arcomba kell locsolni egy korsó vizet, majd megnyugszom. És visszaküldött.

---

Ellenben a sok agyalástól tök gyorsan analizálok embereket magamnak.

Na és ide akarok kilukadni: amikor a pasim kölcsönéből kifizettem a vezetői tanfolyamot 23 éves koromban és elsőre elvégezve boldogan mentem haza a jogsit lebegtetve, hidegzuhanyként ért, hogy apám leordította a fejemet, hogy ő megtiltotta, hogy legyen jogsim (18 éves koromra már nem éltem otthon, dolgoztam és eltartottam magamat), és hogy felejtsem el, hogy az ő autóját vezetni fogom valaha!!!

Néztem döbbenten, eszembe sem jutott. Hisz tudtam, hogy nem adná. Akkor sem értettem, miért én vagyok az ősellensége.

Szóval most elég vicces, hogy én vigyem le a telekre, mert nem vezet. De akár a benzint is állja, vagy vezethetem a kocsiját!

Nem tudom, emlékeztessem-e arra a régi fenyegetésére, hogy nem fogom vezetni a kocsiját. De az én kocsimba se üljön a hiányos higiénéjével, mert marha drága az üléstisztítás, addig is büdös ilyen hőségben.

Hát, ennyit akartam apámról. Legyek-e empatikus és odaadó most a kötelező udvariasságon felül. Kétnaponta hivogat, hogy neki milyen nehéz.

És egyszer sem kérdi, a műtét óta hogy vagyok!!!

Én meg tökéletesen kifejlesztettem egy életre a mindig kedves, mindig érdeklődő fejemet. Feldolgoztam. De nem felejtek.

Ismét érzem a fontosságomat, apám hívott, hogy elmesélje az mri-jét, meg mikor megy dokihoz. Mind a szörnyű életmódjához köthető elváltozás. Rákérdeztem, leszokna-e az ipari mennyiségű cigiről: háááát... Úgy döntöttem, akkor így három héttel később elmesélem neki nagyvonalakban, hogy volt egy nőgyogyi műtétem, a szövettani jó (nem rák), de a rosszindulatú folyamat már elindult, épp időben.

Annyit sem mondott, hogy jobbulást, hogy hogy érzem magamat, hol műtöttek, ki műtött, mikor, meddig voltam kórházban, mimet műtötték egyáltalán, átnézné a leleteket (szakember), semmi.

Hát jó, nem vagyok fontos.

Kicsi koromtól így bánik velem, ami lassan kezdett leesni (Anyu sír, hogy mindig csórók voltunk drága gyümölcsöt/csokit/játékot venni, meg egy karika parizert sütött ki olajban a főzelékhez „hús gyanánt”, merthogyugye nincs pénzünk. Lukas csizmám volt, néha kinőtt ruhák, de mindig a legolcsóbb, megesett, hogy a nehéz könyvektől leszakadt az ócska hátizsák a hátamról, én varrtam meg párnaponta. És lassan vágott pofon a tény, hogy apámnak mindig megvolt a 2+ doboz cigije naponta, kocsival járt dolgozni, telekre, egyáltalán, volt telek és épített 3 emeletes faházat, vett végtelenszámú tuját meg fűnyírót, meg mittomén, ment nélkülem külföldre. És én még magamat értékelem le, hogy ingyenélőnek kezelt (egy gyereket, baxom!) és nem voltam boldog.

Szóval nagy kérdés, mennyire kell lelkiismeretfurdalásom legyen, ha nincs kedvem a felületes és szerintem így is túl sok udvariasságon felül a gondjaival foglalkozni.

Otthonülő lettem. Fúj, de utáltam a gondolatát is egy ilyen életnek (oké, a fotelban alkoholizálás kertévét nézve még elmaradt), de a hétvégén Kócossal csak autót mostunk, aztán spuri vissza a légkondiba. 27 fok, napsütés, hat után teraszon pihi a félárú fukszia bikinimben, amilyen kényelmesem sosem volt eddig.

Bekevertünk két mojitot friss mentával, annyi rummal, hogy meg sem éreztük, készítettünk Béká féle citromos-ribizlis édességet teljes kiőrlésű kekszből, amit megtoltunk egy mázsa cukorral, okosak.

Előkotortuk a 15 éve elpakolt videomagnót, régóta porosodik pár kazettám, végignézném, van-e rajtuk családi videó, azt digitalizáltatnám. Kócos megjegyezte, hogy a régi kábelek már nem mennek bele tévékbe. Oké, a probléma mélyebben kezdődik, egyáltalán nincsen tévém, valamit szerezni kell erre a pár hétre…

Keksz még tilos, így Kócos kiélvezi az alternatív megoldásaimat, khöm.

---

Kicsi a világ, két házzal arrébb a cuki idősebb pár kerítésén nézelődött ki egy korombéli pasi, felénk szokás köszönni, hát köszöntünk egymásnak, majd Kócosra nézve vidáman felkiáltott: közvetlen kollégák.

Sosem jártam ki a tetőteraszomra. Max. kiültem elnyammogni egy almát és bejöttem. Mióta átalakítottuk, minden este (nappal elviselhetetlen meleg) egy órát a kanapén olvasok vagy sorozatozom (Shameless. Izé. Beleillik a Californication, House MD, Fawlty towers - bunkók, de felröhögős vonalba).

A szomszéd lánytól néha torna hallatszik, néha a konkurencia vezérének hangja, akivel én is szoktam tárgyalni.

Valami mindig van jeligére egy hete beállt az állkapcsom, a fél arcom leszakad. Meg még vérzek. Utóbbiért nem szednék gyógyszert, de előbbi miatt 3 óránként kapkodom, eszméletlenül fáj. Most jött ki a stressz. Na köszi, szervezet. Home officeban tolom, kb. 3x hatékonyabb vagyok csendben, nyugiban, kitámasztott derékkal, tiszta körülmények közt.

Pépes kajákat eszem, mint az öregek, szerencsére lecsószezon van és a csoki is olvadt.

Kezd elfogyni a megtakarításom lendületem (értsd, a cég hülyének néz), életközepi krízis ezerrel.

A szövettanim nem rák, szóval jupi, de már elindult a rosszindulatú folyamat, időben lett kivéve egy kockacukor méretnyi szövet.

Tudom, hogy kezelhetetlen vagyok, amikor nincs keksz (és még két hétig nem lehet), akinek ilyen pauza van, hogyan bírja ki??

Műegyetemistának adogatok kapcsolati tanácsokat, mert aztán ahhoz értek, de ha xar a nővel a testiség, nem is lesz fenomenális soha :(

A pénteki csajosbulit áttettük, a vasárnapi cimbiset a covid tolta el, ha Kócos meggyógyul, vele nyugiban nem csinálunk semmit, de azt pihentetően.

Csináltatnom kell új szemüveget, mert nem látok, viszem a laptopot meg az apró kreálmányaimat és kitartóan tesztelgetni fogom! Ezzel a 160 ezres progresszívvel sem a képernyőt, sem a cérnát, sem az útjelző táblákat nem igazán látom, kb. erre a háromra kéne. Egy optometrista a kontaktlencsémet szupermenlátásúra belőtte, csak közben a világ végére költözött, de megyek utána.

A táppénz alatt senki nem csinálta meg a dolgaimat, estékbenyúlóan próbálom behozni.

---

Szerintem nem mondok nagyot, ha azt állítom, a cégünk iparágában tornádó dúl pár éve.

Felhív a menzánk vezetője, hogy mi lehet a gond, belezavarodtak az egészbe… Annyira büszke vagyok magamra, hogy helyből tudtam a választ (amit mondjuk úgy kezdtem, hogy jó nagy bajban vagytok és várhatóan még nagyobb lesz, plusz még drága is a végén), iránybaállítottam őket, kinél és milyen szerződést kössenek, de nagyon SOS.

Aztán ráírtam a mentoromra, hogy ugye nem mondtam nagy faxságot, megdicsért, hogy pont ezt kellett.

Na, nem csak a kötelező ragad rám, mióta foglalkoznak velem.

Azóta havernő megtalált hasonlóval. Csak pármillió ügyfelünk van és nem ez a munkám, pont erre van időm.

---

A főnökömnek megszerveztem valamit, rámírt, hogy köszöni, minden tökéletesen leszervezve.

---

Kértem, hogy a rámsózott megkapott feladataim közül foglalkozzunk a következő kettővel, mert a céljaim között is szerepel, nomeg nagyon izgat.

Megkaptam, elmagyarázták, elkészítettem a kimutatásokat, csinosítottam a diagramokat, elkészítettem a prezentációt angolul ééééés két igazgató jóváhagyásával megy is a board elé. Na, erre most büszke vagyok!

És a lényeg: végtelenül jól szórakoztam, ezek az én feladataim, akármit is elvégzek 100%-osan…

---

Este taxival elmentünk Anyuval Cotton Club Singers jazz-estre. Három éve találtuk ki, hogy mi soha sehová, de ez mindkettőnket érdekel. Csak aztán jött a pandémia.

Szabadtér, 27 fok, szép ruhák, remek zeneválasztás, ruhaválasztás, szeretem őket. Az egyik srácnak még szólamvezetője voltam, akkor is, 13 évesen kiemelkedő tehetség volt mutálás után. Szünetekben belógtak másik nagy zenész gyerekével az énekterembe és zongorafutamokkal versenyeztek, imádtuk (csak mindig kiküldtek minket).

---

A héten megyünk múzeumba, jön cicám megmentő angyala, Kócos meg egyelőre xarul van, remélem, meggyógyul. Nekem meg három ékszerszett áll sorban, mind nyári, sietni kéne.

Mi a xarnak szorongok még ezen is??

Új irodaház dél-Budán, totál messze a mostanitól. A kollégák nagyrésze észak-Pest és fölötte agglomerációból jár, nekik dráma lesz átjutni a városon.

Bkk-val nekem átszállás után egyes villamos, ami legendásan az összes lecsúszott drogost és agresszív bűnözőt gyűjti, csini ruha, drága fülhallgató kihívás a támadásra.

Autóval konkrétan megközelíthetetlen.

A környék fejlődik, magyarul hajléktalantanya rozsdatemetők közt pár csili épület, csak ne menj ki sötétedés után.

Büszke híradásunk: a kiválasztás szempontjai a fenntarthatóság, környezetvédelem, meg hogy a vidéki kollégák könnyen elérjék. Akik évi kétszer járnak fel.

Az, hogy az ott dolgozó ezer embernek legalább egy metróközelséggel kedvezzenek? Áh.

Több kolléga elkezdett máshol munkát keresni. Tippem, hogy ez egy kényszerítés, amikor a leépítés jön, nem kell végkielégíteni.

Szembejött egy hirdetés, ami a fizetésemnél nettó 180 000 ft-tal, a prémiumrésszeli mostani fizum helyett 106 000 forinttal fizet többet havonta és kevesebb a munka, mint itt. Egy év alatt bejönne a kieső végkielégítés ára. Csak a helyszín ugyanez a fenti sajna.

---

Ez a KATA csak az én csőrömet baxta? (Nem, azóta több emberrel beszéltem, szintén). Becsületes alap irodai munkásként, bejelentve évente 2 500 000 forinttal kapok kevesebbet, mintha nem lennék bejelentve és a cég odaadná, amit rámszán. Ők eddig havi egymilliónál is alig adóztak közel tíz éve, kényelmesen elúszkáltak a KÖZteherviselés farvizén, míg pedagógus, ápoló meg perkált. A választások előtt mantráztam, hogy a KATA is oka a fidesz maradásának, alig fizetnek adót és ettől elégedettek a rendszerrel (amitől nekem nagyobb az adóterhem, de a tömeg így tapsikol), tuti választás után megszüntetik.

A 24 éves fodrászom morgott, hogy KATÁ-t kell fizessen, miközben bevallottan millió fölött keresett (számla nélkül persze) és Gucci táskával járt meg kicsi új Mercedes-szel. Amíg én 4-5 hetente a fizum 10%-át nála hagytam, harmadannyit keresve.

Igen, zavart. Nem hogy neki jól megy, hanem az igazságtalan adózás miatt. Amit meg mi nyögünk, bejelentett dolgozó.

Értem, hogy összetettebb, és a legkevésbé sem kívánom, hogy egy tolmács vagy futár szarabbul járjon. Csak annyi esett volna jól, ha az adóterhek jobban eloszlanak és kevesebb van a balek bejelentett dolgozón. Szóval megértem, hogy kimentek az utcára, lezárják a hidakat (bár pont le fogják őket tojni), mert ez hatalmas érvágás nekik és erre építették fel a pénzügyi terveiket, de fel kell ismerni, hogy eddig el voltak kényeztetve…

---

A cirkócserénél már több, mint 3 havi fizetésemnél tartunk. Igen, hét számjegynél. Sem vezetékfelújítás, sem új radiátor nem lesz, csak egy kazáncsere, kéménybélelés (van vagy 3-4 méter) és termosztát.

Közben megtakarítani lassan egyáltalán nem tudok, low budget a nyaralás és kuponos a drogéria. (A Tena termékekre ki van írva a DM-ben, hogy a törvény alapján tilos bármilyen akció vagy kupon ezekre a termékekre. Még szerencse, hogy a leggazdagabb rétegnek van szüksége rá!)

---

Ismerős lánya és az ő párja a határnál él, átjár dolgozni Ausztriába, bolti eladók, havi 3 000 eurot keresnek együtt. 400-as árfolyamnál. A lánynak január óta 80 000 forinttal ér többet ugyanaz a fizetése.

---

…és akkor azon kevés élelmiszer közül, amit még megeszem, megváltoztatták a császárszalonnám receptjét, totál fokhagymás lett.

Utálom, tényleg feldühít, ha megváltozik egy étel megszokott íze. Még kerülgetem, mert nem akarom kidobni, hátha valami tokányba belefőzve nem érződik. :(

És az egyetlen pizza, amit megeszem, nyersen érkezett. A sajt sem olvadt meg, a tészta konkrétan ragacsos kelttészta volt a fele szélén. De legalább visszakaptam az árát. Végülis elvagyok tuc kekszes tejfölön, csak fáj tőle a hasam.

Hiszti off.