Ismét érzem a fontosságomat, apám hívott, hogy elmesélje az mri-jét, meg mikor megy dokihoz. Mind a szörnyű életmódjához köthető elváltozás. Rákérdeztem, leszokna-e az ipari mennyiségű cigiről: háááát... Úgy döntöttem, akkor így három héttel később elmesélem neki nagyvonalakban, hogy volt egy nőgyogyi műtétem, a szövettani jó (nem rák), de a rosszindulatú folyamat már elindult, épp időben.
Annyit sem mondott, hogy jobbulást, hogy hogy érzem magamat, hol műtöttek, ki műtött, mikor, meddig voltam kórházban, mimet műtötték egyáltalán, átnézné a leleteket (szakember), semmi.
Hát jó, nem vagyok fontos.
Kicsi koromtól így bánik velem, ami lassan kezdett leesni (Anyu sír, hogy mindig csórók voltunk drága gyümölcsöt/csokit/játékot venni, meg egy karika parizert sütött ki olajban a főzelékhez „hús gyanánt”, merthogyugye nincs pénzünk. Lukas csizmám volt, néha kinőtt ruhák, de mindig a legolcsóbb, megesett, hogy a nehéz könyvektől leszakadt az ócska hátizsák a hátamról, én varrtam meg párnaponta. És lassan vágott pofon a tény, hogy apámnak mindig megvolt a 2+ doboz cigije naponta, kocsival járt dolgozni, telekre, egyáltalán, volt telek és épített 3 emeletes faházat, vett végtelenszámú tuját meg fűnyírót, meg mittomén, ment nélkülem külföldre. És én még magamat értékelem le, hogy ingyenélőnek kezelt (egy gyereket, baxom!) és nem voltam boldog.
Szóval nagy kérdés, mennyire kell lelkiismeretfurdalásom legyen, ha nincs kedvem a felületes és szerintem így is túl sok udvariasságon felül a gondjaival foglalkozni.
