Ma húsz éve blogolok.
Közben a gyerekkorból eredő, sosem kezelt CPTSD mellé olyan személyiségzavarral diagnosztizáltak, ami elméletileg okozhat sérelmeket másnak, de az én altípusom önmagát bántja kizárólag.
De önmagát nagyon.
Neten olvasom a számtalan konyhapszichológus cikket, elképesztő, milyen képet fest rólam, amiről tudom, tudjuk, hogy nem vagyok.
Egy-két évig még dolgozunk rajta és eltiltottak a facebook önsegítő csoportoktól (okkal).
Másokat szívesen emelek piedesztálra és többre tartom magamnál. Bátran ostorozom magamat mindenért, amiért objektív pillanataimban talán tudom, nem én lennék hibás.
De hiszem, hogy kevés pozitív tulajdonságaim egyike, hogy jó vagyok.
És ezt cáfolgatják a videók, a cikke ezrei, a hülye előítéletek, „viccelődő” mémek.
Fáj.
Nem vagyok rossz.
Ennyit biztosan tudok.
Tegnap megengedtem magamnak, hogy a kihalt utcán (jöttem a templomból) kisírjam magamat, aztán tovább harcolok az elemekkel, a haldoklással, apám alázásaival, fájdalmakkal, támogatok, együttérzek, ingyendolgozom, nehogy a kétség szele is megérintsen és megkérdőjelezzem magamat, megteszek-e mindent.
Elfáradtam. Csak tolni kell még kicsit...
