Apu nyáron elhunyt.
Hónapokat, éveket szenvedett, teljes tudatával élte meg. Próbálkoztak az orvosok, de elszabadult a betegség a végére. Negyed évig kórházakban kezelték, a szakmai tudásával szórakoztatta az orvosokat, ápolókat.
Hat éve kezdődött, senki nem hitte, hogy ennyi ereje maradt.
Anyu minden nap, én heti hat nap bent voltunk 2-2 órát a kórteremben és próbáltuk biztatni, etetni, itatni, tornáztatni, felültetni, szórakoztatni. El is hitte, hogy még újra járni fog, újra jön-megy majd. Aztán fogyott az ereje, az étvágya, már kerettel sem tudott állni, majd felülni sem igazán. Aztán jött Anyu üzenete: SOS indulni. Elvesztette az eszméletét, vagy kegyből adtak neki erősebb fájdalomcsillapítót, utána másfél nappal elment.
Mellette üldögéltünk, amikor abbahagyta a légzést.
Nem biztos, hogy holtan akartam látni.
A temetés és a tor szerény és szép volt, és itt is hála a Papírkutya Különítménynek a támogatásért!
Apu szívének közeli faluban még van egy megemlékezős tervem, ősszel megvalósítom.
Egyetlen célunk volt: a bántalmazások ellenére tükörbe tudjunk nézni, hogy minden megtettünk érte és az emlékéért.
Szerintem megtettük.
Persze a végletekig megértem, ha valaki elkerüli nagyívben az ilyen szülőt.
Mindketten kikészültünk közben, igyekeztem Anyut is támogatni. Aztán lomtalanítottunk, Anyu már terveket sző, utazásokat, lakásátalakítást, koncerteket. Nekem most ütközik ki, nem alszom, de munka közben bealudnék, random lecsapnak az emlékek, a jók, a traumák is, emelném a telefont, hogy hívjam, és sokat sírok.
Előjött az egyik sérvem az emelgetéstől, nehezen viselem idegkimerülten.
A terapeutám egy hónapos szabin volt, mielőtt kérdenétek.
Elmentem két hét szabadságra, elhúztunk az országból, majd a megyéből, majd tréningre, helyrebillentett kicsit. Cica műtétjére vizsgálatok, elhúzódó műtét, de már eszik és rohangál.
Kezdődnek az őszi tréningek, elvonulások, rendezvényszervezések, őszi munkaőrület, már bejárok rendesebben.
Minden jel arra mutat, hogy nagy váltás közeleg. Csak az egészségem bírja.
