A szenzorosság a hormonális változásokkal romolhat, de végülis imádom a facsart narancsot meg a sült bacont. Ettől még ki kéne mászni a trágyából és távol álljon tőlem a bizalmatlanság (nem), múlt szerdán felmért egy pszichológus, adott 24 órát, hogy gondoljam át, akarok-e vele dolgozni (persze, csak történjen valami, mert egyedül nem sikerül!), hetente lenne alkalmunk, kifizettem a tizenötezret, megírtam meg hogy várom az időpontot. Azóta, nyolc napja nem jelentkezett.
Van ilyen? Etikus pácienst ghostingolni? Etikus ilyenkor kifizettetni az ismerkedést? Oké, még jelentkezhet, bár így elég bizonytalanságban tart, SOS keresnék mást, ha ő nem fogad.
(A várakoztatás is sokat elmond egy szakemberről, szorongással meg depresszióval jelentkezem be nála, meg hogy marha szarul vagyok.)
Pedig ha másra nem is jó, felvértezhetne bátorsággal az álláskereséshez, mert minden egyes héten egy teljes napot ingyen túlórázom (a hat napos munkahéten 57,5 óra jött így össze), de kedden a panaszkodásunkra az arcunkba mondta a közepesfőnök nagy empátiával, hogy szar a gazdasági helyzet, meg a piac, meg így is mi még védve vagyunk, úgyhogy fogadjuk el, hogy szarban kell dolgoznunk, túl vagyunk terhelve és max. ne vegyünk fel minden telefont és ne olyan minőségben dolgozzunk, mint eddig (ezt el sem tudom képzelni. Néha ne kapjon választ a könyvelés vagy ne legyen elintézve bármi is?).
Ééééés kineveztek dedikált kapcsolattartónak egy nagy ügyfélhez, miközben azt sem tudom, mik a folyamataink. Ennyi erővel a poolautóikat is szerelhetném. Jó lesz mindenre egy nemtom, majd megkérdemmel válaszolni, okos ötlet volt (de valóban nincsen kire sózni).
Ez így béremelés helyett mindenkinek megfelel, köszike.
A nagymonológ közepén kollégám körbeküldte nekünk a konkurencia állásportáljának linkjét. És direkt bennehagyta a csoportvezetőt. Szerintem lesz itt hamar pillázás.
Úgyhogy bementem az ebből nem sokat sejtő igazgatómhoz, csak annyit kérdeztem, hogy a túlóráim lecsúsztathatóak-e, megerősített, hogy igen, maximális rugalmassággal dolgozhatok, ahogy eddig. Tehát támogat. A következő lépésem, hogy a minden xart rámhányó kisfőnök orra alá dörgölöm, hogy akkor mit szeretne levenni rólam, vagy mit ne csináljak meg, ha nincs rá időm máskor sem.
Közben próbálok terápiás programokat szervezni, arborétumban avart rugdosunk Kócossal az őszi napfényben, sosem-mentem-velük lányok elhívtak retrokoncertre, ami még mindig jobb, mint otthon gubbadni, úgyhogy elmentem és valóban széttáncoltuk magunkat, megtanítok egy ismerőst a kreatív hobbimra, mert tulképp a hobbit imádom, szerintem jó is vagyok benne és szeretek tudást átadni, a héten a kreatív lányokkal hbzunk, meg egyik cimbink táncfellépésére elrángatom Kócost is, kell a kultúra. Csak ő valahogy úgy alakította, hogy a négy nap alatt sem lesz velem többet, mint máskor a sima hétvégén szokott (ő egy nem programozós és nem barátozós típus, szóval akár meg is erőltethette volna magát), ami bánt, mert így nem lehet normálisan kötődni, ha nincsenek „ünnepeink”.
Még agyalok, milyen étel program dobna fel, úgy látszik, ez ilyen sajáthajánálfogvakihúzós móka.
