Tobber életblogja

A telek gyönyörű. Az erdő fullos, apu elhanyagolt virágágyásaiban ezerrel virágzik a nárcisz, jácint, tulipán, japánbirs, aranyvessző, burjánzó futónövények. Madarak csicseregnek, végtelen csend, senki emberfia a környéken sem.

Ha nem lenne kint az allergiám, ha nem lenne ennyi rossz emlék, azonnal költöznék. Csoda.

Apám a gyógyszer vagy a betegség miatt irtó kedves, előzékeny. Vittem a telekre, beszélgettünk műemlékektől, elmesélte, hogy egy gyerekkora helyszínét renoválták, hát csaptunk egy balost és a kastélynál találtuk magunkat. Gyanúsak lehettünk hétközben a kerítésnél ólálkodva, odajött a gondnok, apám sztorizott, perceken belül a kastélykertben sétáltunk, fotózhattunk, nagy élmény volt.

Húsvétkor nyugit szerettem volna, végre olyat alkotok, amit hordok is. Azóta több nagyon mélypont, egyik nap pl. a macskámat sajnáltam egész este bőgve, mi lesz vele, ha én már nem leszek. Nem sok embert szeret, engem nagyon.

A krízisintervenciós pár alkalomnak vége, kihisztiztem egy kontaktot, aki bevállalna terápiában, pár hét múlva kezdünk.

Jártunk Papírkutyákkal remek színházban, ettünk Kócossal a főváros legfinomabb hamburgeréből, társasoztunk, iszogattunk cimbikkel, cuki babáztunk, workshopon kreatívkodtunk, Bé felugrott, de erőltetnem kell az emberi kapcsolatokat, irtóra idegesítenek és fárasztanak egyébként szeretett ismerősök. Dobom vissza a programokat, nincsen lelki erőm. Aki elfogadja, szeretjük, aki magáraveszi és sértődős drámát játszik (ezt nem is értem, mekkora ego kell már ehhez!), annak nem fogom még pluszban ápolni a lelkét. Az egész életem úgy telik, hogy mindenkire legyen tekintettel. Hát kedvesen passzolok, de nincsen erőm mindig jó arcot vágni.

Megint kettécsikorgattam egy fogamat. Legutóbb még az utcán is utánamszólt a fogorvosom, hogy ne merjek megint csikorgatni.

Szerveződik cimbikkel kerti parti is, csak átlendülök ezen az egészen valahogyan…

A munka eszetlen sok, esténként dübörög a stressz bennem.

A gyógyszerem mellett IS menstruálok három hete, megőrjít a hasgörcs meg az állandó dunsztolódás, a doki szerint még tesztelgessünk három hónapig. Durva hőhullámaim vannak, totál kiborít a perimittoménmilyenklimax. Kócos farmer, póló, kapucnis pulcsisban, én egy bugyi-vászoningben, izzadva ülök az esti 16-18 fokokban kint.

A cégnél egyik nemmunkáltatóm vezető fejtegette öt percig nekem, hogy milyen jó, hogy vagyok(!), hogy van kivel kielemezze a folyamatokat, hogy más szemszögből látom és felhívom az esetleges hibákra a figyelmét, velem szereti megbeszélni a szakmai ügyeket. Szerinte ez egy tudomány, ahogyan a vezetőkkel tudok kommunikálni, mert az is fontos, hogy át is érjen az info, tömören, lényegre törően. Hát, bírom ezt a nőt.

Olaszországból hazafelé a repülőn megütötte a fülemet, hogy a csajok a Balcsin fognak bandázni. Beütött a FOMO, pedighát miért kéne mindenkit mindenhová hívni.

Aztán jött az üzenet, hogy mehetnék velük, hatan leszünk, tó, medencés ház, kiesett a kint gázul viselkedő lány. Megyek!

Jártunk a szokásos csajos vidéki kreatívkodáson, eddigi legnyugisabb, legjobban sikerült. Hárman az én ékszereimet kérték el inspirálódni, ebben a körben bók. Évek óta szemezünk egy szembedombbal, hogy oda egyszer elkirándulunk, hát most nekiindultunk toronyirányt: pont oda lukadtunk ki, integettünk az otthonmaradottaknak. Meg kölyökkutyáztam is egy nagyot.

Közben jött a telefon, hogy meghalt egyik nagynéném. A bolond nagybácsi neje. Épp eltemettük másik nagybácsit. Télen Nagyikát. Előtte a keresztapámat… Áh, szörnyű szembesülni az elmúlással, a ritkuló családi hálóval.

Igen, aki tizenévesen élvezi az állatok szenvedését és halálát, az nem lesz váratlanul jó apa harminc évesen.

Közben jártunk vidéken, nagybácsi temetésén. A szüleim az ötödik percben k.rták fel az agyamat a debilizáló manipulációjukkal. Annyit fejlődtem 46 év alatt, hogy már nem nyelem be, hanem szépen visszaosztottam, amire apám megkérdezte, hogy most miért hisztizek. Nem hisztiztem.

Az, hogy hülyének tartanak és a fél családot körbetelefonálják, milyen tehetetlen szefós vagyok, egy egyébként pitiáner ügy miatt, másodlagos.

(Nem, nem vagyok az. Anyám nem vezet ötven éve, én meg 25 éve igen és ha én vezetek és viszem őket saját kocsival és üzemanyaggal, matricával, akkor inkább vezetem a felét biztonságos sztrádán, mint bő két órát alsórendű utakon.

De ő rámuszította apámat, aki azzal nyitott a kocsiba ülve, hogy először is hallgassam végig, ne szóljak bele (heeee???), ő kinézte a neten, hogy oda nem is jó a pályamatricám (de jó, még egy környékről származó kollégát is kikérdeztem) és mivel apám be sem tudja kapcsolni a laptopot, már egyértelmű volt, Anyu egy hetes aknamunkáját hallhatom. A héten minden nap felhívott, miért hülyeség sztrádán menni és menjek falvakon keresztül, amit utálok a xar utak, zebrák, bicajosok, állatok miatt és az autóúton totyorgó teherautókat szembeforgalomban előzgetni, mellesleg egy csomószor meg kell állni vécé, cigi miatt, ez is egyszerűbb a pályán.

Kiderült, a nagynénéimet is kikérdezte az útvonalról (nem vezető két nyolcvanéves néni!) és elmondta nekik, hogy bénán vezetek falvakban (nem).

Majd unokatesómat, hogy számolja meg, hány falun kell így átmenni. Ő röhögve mesélte, hogy mivel próbálkozott Anyám, de ez egyszerűen nem normális. Én vezetek, sztrádán szeretek, mehet másik kocsival.

Annyira lényegtelen ez a téma, mit szól bele? A terapeutának elmondtam, hogy okosabb lett volna hallgatni, oszt a sztráda felé menni, 130-nál úgysem szállnak ki, de a gyerekkorom óta debilizálás, akaratom megkerülése a legerősebb red flag nálam.

Na, aztán egy hétig hivogatott, hogy feltétlenül a szövet télikabátomban kell menjek. 24 fok, dél, tűző napsütés, egy könnyű blúz és blézer is sok volt, nem.

Nagynéni kiakadt, mert nem ott nyitották meg a sírt, ahol (???), leállíthatatlan volt, úgyhogy unokatesókkal (vagy hogy rokonok?) félrehúzódtunk beszélgetni meg retroautót nézegetni a tor alatt.

Aztán hazafelé (a sztrádán!!) zörögni kezdett a jobb első kerék, baszki. Lelassítva épp elértem egy lehajtót, ott egy benzinkutat. Kerék rendben, de elengedett egy karosszéria-elem és beakadhatott a gumiba. Na fasza, hogy jutunk haza?? Odarohant egy segítőkész férfi, befeküdt a kocsi alá, hozott királykék nejlonmadzagot, megkötözte, majd szigszalaggal összefogta az elemeket. Kérdeztem, tartozom-e, vagy meghívhatom-e egy kávéra, sörre, de mosolyogva elrohant, hogy várják a kollégák.

Oké, így hazacammogok, már csak 30 km, de nem merek felmenni a pályára, úgyhogy újratervezés. A Gödöllői dombság szépséges utacskáin döcögtem haza úgy hetvennel, bocs mindenkitől. Közben fotó átküldve szervizes embernek, időpont lefixálása a javításra, másnapra kész is lett, nem is kértek semmit.

Kócos már várt itthon, megkértem, hogy hadd ne legyek egy ideig kedves.

Apám azóta sorra hívja a barátait és a rokonokat, hogy elmesélje, milyen marha jól vezetek, meg mellettem nem fél, meg ügyesen intézem a szervizdolgokat.

Ez nem lenne alap???

De a legviccesebb: apám felhív, hogy tudom-e, Anyu annyira manipulatív és hetekig próbálta lebeszélni, hogy eljöjjön a temetésre, meg még a nővérei is ezt kérik. He?

Most elkezdjük intézni nagypapám és második felesége sírjának felszámolását és elszóratásukat, Nagyikáé nagyon szép volt pár hete. Egyikőjük katolikus, másik zsidó, így református templomban lesz. Mondanám, hogy a református egy liberális vallás, de hát ugye apám, meg Hegedűs Lóránt (ifjú, idős, bármelyik). Ne kérdezzétek.

Másik nagyszüleim sírját rendbehozattuk, most filózunk a növényeken, más időpontban járnánk arra, ki mit hová ültessen.

Kivettem két nap szabit húsvét előtt és hat napig pont SEMMIT nem akarok csinálni, ami idegesít. Oké, apámat leviszem a telekre/temetőbe, de inkább most, mint allergiaszezonban az erdő szélére. Érdekesség: apám a Parkinson-gyógyszerétől kedves és érdeklődő lett, ha kettesben vagyunk.

Ki akarom próbálni a kint vett sütikiszúrókat, hímezni akarok egy nyuszit, mert csak, dolgozom fel a kreatív lemaradásaimat, az SOS listán úgy tíz tétel maradt, a bakancslistás albumomban úgy ötezer, azokat lehet, hogy szortírozom. Meg egy napot a megvásárolt, de ki nem dobozolt alapanyagokat osztályozom, címkézem.

Fogytam három kilót, ami semmi, majd visszatért a köhögésem, szal most ettem és elmúlt. A fogyásom is.

Remélem, a hat nap nyugis, tornázós, békés lesz. Nem akarok embereket. Szombaton Kócos karjaiban feküdve agyaltam a halálomon. Nem jó.

Az év végére spórolt 2,5 hetem tavaly Nagyika halálával és ügyintézéssel, majd temetéssel telt, könyveim is várnak türelmesen.

Másnak hogyan van ideje gyerekek, munka mellett tornázni, olvasni, kulturálódni, növényápolni, hajat vasalni, kapcsolatokat életben tartani meg mittomén??

Homokkal teli szemek érzés, fokozódó tüsszögés és vakarózás, üdv pollenek, de unom.

Ideteszek még pár )))) jelet, valahol elvesztettem a fonalat.

És akkor tahó vagyok, ha nem megyek be a szüleimhez, pedig állandóan telefonálunk, én meg 5 hete köhögök. Oké, bemegyek hozzájuk munka után, 4,5 órát kellett hallgatnom, az orvosi kamara kommunista rohadék, mert szegény Schmittet meghurcolták, majd az USA bábnak rakott Ukrajnába elnököt, majd hogy apám gyerekkorában milyen technikával fogta el csapatostul a verebeket és verte agyon egy bottal. Múltkor arról mesélt, hogyan idomította a kutyáját. Konkrétan kínzással.

Biztosan öreg vagyok, vagy megfásult xar, de ezekre nem is mondok semmit. Udvariasan ülök, bólogatok, leájulok a fáradtságtól, majd hazamegyek.

A holnapi temetésen a ravatalozóban nyitott koporsó lesz, én olyat még sosem és most sem szeretnék. A déli temetésre 8:45-kor indulunk, nehogy elkéssünk(??), 110 km, fele sztrádán, én vezetek, ehhez ragaszkodtam.

Halotti tor, kiscsalád, este vissza.

Kócos ma jön, megvesz egy virágföldtartó kisszekrényt az ikeában és összerakja, holnap este átjön, majd érkezem, amikor érkezem, velem van vasárnap délutánig, utána ő névnapozik, én Anyut viszem táncolni.

Csak múlnak a napok és nem jó egyáltalán.

Az utazás alatt egyik utastársunk öt nap alatt eléggé kiverte mindenkinél a biztosítékot. Mindenen, de mondom, mindenen szitkozódott hosszan és fennhangon a kutyasétáltatástól az étlapokon át a reptéri biztonságiakig. Oda és vissza is megfenyegették a reptériek, hogy álljon le, de nem érdekelte, hőbörgött tovább megállíthatatlanul. Amikor a sokadik beszélgetés fúlt hallgatásba, mert rákezdett, rászóltam, hogy ne húzza fel magát: ő nem fog gyomorfekélyt kapni, mert magábantartja és egyébként sem húzta fel magát. Oké, mondom, de engem már igen.

Mivel előszeretettel engem használt tolmácsnak (büszkélkedve, hogy mindent értett, hiszen középfokúja van(?)), rendszerint nekem tolta. Rám meg átragad más feszkója. Ezért nem veszek fel szemkontaktust a céges postázóslánnyal, úgy csak 15-20 percig anyázik kérdezés nélkül. Szóval tucatnyian húztuk fel magunkat rajta, beszéltünk vele, hogy szeretjük, de ezt az átkozódást már nem kell tűrnünk, légyszi fogja vissza, erre mindennek elmondott minket is (mit is vártunk! :D), szóval ügy megoldva így is, nem szól hozzánk. Mellettem ült minden csajos vidéki pihenésen, amikről többször eljöttem korábban, mert rosszabb volt a lelkem, mint érkezéskor. Ennek tudom be. Meg a böglyöknek és trágyaszagnak, vitathatatlanul szmogtűrő pesti vagyok, na.

Lassan befejeződik az ingyenterápia és szervál nekem a lány egy fizetőset, szükséges is.

Lesz kreatív workshop, céges alkotás, színház, kértem két nap szabit húsvét előtt alkotni vagy csak úgy pihenni, aput levinni a telekre, lesz tavaszi csajos vidéki elvonulás, öt éves évforduló Kócossal, remélem, az is utazós, a három koncert, egy táncelőadás, talán egy cukrászworkshop, egy kocsmakvízt is összehozunk, sosem vártam még így tavaszt.

Emberek közé még óvatosan megyek, nagyon leterhel, home officeban meg úgyis aktívabban dolgozom, jó ez nyitott teraszajtóval, csicsergő feketerigók után lopózó macskával a háttérben. (Van háló, nem éri el, ő sem esik le.)

Az út közben megkaptam többektől, hogy mennyire kiegyensúlyozott, higgadt, nyugodt ember vagyok, milyen szerencsés alkat, hogy ennyit mosolygok és megoldom a gondokat.

Őőő, elfojtás a titok, de persze aranyosak, meg kint tényleg jó kedvem volt hosszú hónapok után.

Kedden váratlanul meghalt a nagybátyám. Jól megígérgettük, ha karácsonykor nem is, majd húsvétkor találkozunk, akkor ki lehet ülni a kertbe. Hát már nem ülünk ki a kertbe. :(

Nagynéni egyedül maradt, nem tudom, mihez kezd magával. Remélem, bevonul egy szép otthonba és elkölti a spórolt pénzeit meg az ingatlanok árát.

A kocsi épp egy hétig szervizben van (újabb 150 000 forint), mert check engine-t írt ki, majd lefojtotta a teljesítményt. Szóval nagyon segíteni sem tudok.

Egyelőre nem hagy nyugodni, hogy Anyu és két testvére lemond a görény negyedik részére Nagyika örökségéről, hogy legyen hol laknia (miközben Anyu alig tudja beteg aput besegíteni a kádba, akár új fürdőszobára is költhetnék a pénzt!), úgyhogy pusholom, menjenek el egy ügyvédhez, milyen opciók vannak még. Szerintem haszonélvezetet kellene adjanak neki, az biztosítja a lakhatást és nem veszítenek vagyont, ha meg eladósítja, akkor elárverezik, de abból jöhetnek ki rosszul. De már csak az elvek is, ugye. Passz.

Közben Anyuék kitalálták, hogy nem váltják meg újra Farkasréten nagypapa és második felesége sírját, inkább Nagyihoz hasonlóan a szórást választják nekik, az kettejüknek 200 000 forint körül van, mint a temetői hely is (a koporsós temetés 1,5 millió csak úgy fyi).

Szóval december óta elég dark minden családi beszélgetés. Körülleng minket az elmúlás, szomorú a kedvünk.

(Engem szórjatok hajóról a Dunába, az tök emlékezetes, meg hangulatos és meglepően nem is drága. Csak a macskát vállalja át valaki (rém cuki) meg az alapanyagaimnak keressetek vevőt, kaptok érte párszázezret!)

Van egy hobbim. Többtíz éve. Amiben egész jókat alkotok.

És amihez végtelen számú alapanyag sem lenne elég.

Valójában a hobbimhoz alapanyaggyűjtés a valódi hobbim.

14-en kreatív nők nekiindultunk, kirepültünk a napsütéses Itáliába, két napig szénné vásároltuk magunkat alapanyagokból a csodásnál csodásabb árusok közt a nemzetközi expon, és fájó szívvel hagytunk ott mégennyi csodát.

Három nap csavarogtunk mindenfelé, csatlakozott hozzánk kanadai művész is, végig sztorizott, hajóztunk, macskaköves sikátorokban sokszáz éves házak között flangáltunk, isteni pastákat ettünk és sonkás focacciát és facsart narancsot, mint minden utazás alapételét. Szerveztünk, tolmácsoltunk, az equadori kiállítóval spanyolul dumcsiztam, pedig azt hittem, már teljesen elfelejtettem a nyelvet.

Nagyon élveztem, nevetős-nyüzsgős osztálykirándulás érzés, csak jobb arcokkal és szebb helyeken. Örülnék, ha máskor is mennénk még csapatostul.

Kéne csinálnom a munkámat, a rámsózott másik munkát, közben ezer közeli ügy kivizsgálását, tegnap három mítingem ér össze a négyből, enni nincs időm, éljen a cukorbetegség, ideges és ájulós leszek éhesen. Videós mindegyik, hogy véletlenül se tudjak közben egy szenyát bedobni, a beözönlő levelekre válaszolni, nyomtatni egyet vagy őket lenémítva telefonálni, pedig SOS feladatokat intéznék közben, fontos emberek várnak. Délben van fél óra „szünetem”, dolgozhatnék végre, akit csak felhívok, elhajt, hogy ebédel. Már szorított a szívem.

Legalább végre tudok betétet cserélni, az is öröm.

És akkor Anyu megkér, hogy félóránként telefonáljak apura.

És megint nekiáll mártírkodni, azt hiszem, kezd kiakadni az egész szitun apuval. Megértem, de kicsit elegem van az előadásmódból, hogy csak neki nehéz az életben.

Ha panaszkodnék a munkára, kioktat. 38 éves kora nem is dolgozik, nagymultikörnyezetben sosem járt.

És akkor a lényeg: ő lemond a Nagyika-örökség budai lakás részéről az öccse részére.

Nem megosztoznak a testvérek négyen és esetleg vagy ők teszik kényelmesebbé a nyugdíjas éveiket, vagy ne adj isten a gyerekeknek adnák, hogy én pl. 18 év után talán tudnék venni egy plusz fél szobát a 38 nm-emhez, unokatesóm beköltözhetne a víkendházából, neeem. Az öccs a fontos, mert ő félelmetes, meg fenyegető lenne, meg nem tudna hol élni. Oh, szegény, 40 éves kora óta az anyja pénzén él-iszik-cigizik a kisszobában, de tarhálni tőlünk tarhált, Nagyitól lopott, így is megterhelte a lakást milliókkal, tehát el lesz árverezve, úgysem lesz hol tovább élnie.

Hát itt jöttem rá, hogy én idióta, aki fél éve nem alszom a munkám miatt, hogy becsületesen tudjam végezi, sosem lóg, aki a lelkét kiteszi a családért, tanul, nem iszik, nem lop, nem adósítja el az anyja lakását és még mindenki érdekeit is előre helyezem, én xart sem érek. Mert az erőszakos öccs a minden.

Megint érzem a fontosságomat. Unokatesóm is.

Biztosan fordítva lehetek bekötve, a Breaking Bad után sem értettem, hogy a legunalmasabb és legtehetségtelenebb szereplővel készítenek spin off-ot. Egy évadot bírtam arckaparva.

Nagy pénzrablás Berlin??? Ne már.

Most a Good fight spin offból kiemelik Elsbeth-et saját sorozatra. De miért épp őt?? Finoman szólva sem volt vicces.

A Diane Morgan-es netflixes Cunk on Earth várós, ettől a nőtől bármit megnézek, nagyon angol humor. Úgyis kaszálnám a Good place-t. Ja, a Jimmy sorozatot végignéztem. Szerintem még így is túl intelligensre hozták ki a figuráját, pedig…

Pénteken volt egy mélypont. Nagyon.

Meghalt egy kolléga.

Visszatér egy khöm nem egészen egyenes.

Két napja fogalmaztam a levelet, bocs hogy élek, de belefulladok a munkába, mert ez két embernek is sok, és ilyet sosem rinyáltam évtizedek alatt, majd felbátorodva elküldtem. Kapkodtam a Frontint hétvégén, pedig vigyázok, ne szokjak rá. Megkaptam a választ a két vezetőtől: egyik szerint lehet egyszerűsíteni a folyamatot, a másik egyszerűen megkérdőjelezte a szükségességét és ha valid is, nem az én dolgom lenne. Holnap leülünk két órában…

És a havi angol statisztikakészítésem és abból a prezi is ráér ezentúl negyedévente.

Én meg egy megbeszélésen a kell-e még egy ember-en polemizáló vezetőnél bejelentkeztem, hogy azt imádnám csinálni. (Nyilván nem lenne diplomatikus cégen belül innen oda átlépni, de nem érdekel.)

Kócos nem vette meg a karácsonykor megbeszélt ajándékot, majd gyorsan felkutatta, én meg úgy 30 éve vágyom rá, és pénteken kipróbáltam, elrontottam és elszakítottam véletlenül. Annyira utolsó csepp volt a pohárban, hogy elbőgtem magamat.

De még ezt sem tudtam kivel megbeszélni.

Mindenkinek jóval nagyobb bajai vannak, minthogy elszakad egy kütyü vagy hogy mikor dugja be az apját egy otthonba, amikor nem akarja!

És hogy mi lesz utána az anyjával egyedül.

Már nem csak a fogmosás, a köhögés is hányingerbe csap át, agyaltam, mikor lenne a legjobb időpont kilépni ebből az egészből.

Esténként összekucorodva bámulok magam elé, nem járok sehová, idén egy babanézés, egy színház és egy nőgyógyász volt a programom. Lecsukom a gépet és elalvásig hasonfekve bámulom a párnát.

A hobbimban négyből négyet készítettem el ocsmányra, szétszedtem. Nem is okoz örömöt. Semmi.

A hónapban a kocsi semmibaja szerviz 150 000 forint. Az új ajtózár 100. A cica új hálója szintén 100. Nem 350 000 forint a sok, a fizetésemből nem jön ki!

Mindent szarul csinálok.

Kivéve a kollégáim szerint, akik az idióta éves kérdésekre, hogy milyen munkaerőnek tartanak, 100%-ban ötöst adtak. A szakmai mentorom 100%-ot a céljaimra.

Szerintem csak szeretnek.

Ennyi a jó.

Elmentünk Anyuval demensotthont nézni. Még nem kell apunak, nyilván nem is említjük neki, de fel akarunk készülni, leültünk a gazdasági vezetővel.

Pityeregtem hazafelé.

Láttam Anyun, őt is sokkolja az egész.

Gyönyörű magánintézmény, szép környezetben, tömegközlekedés+gyalog 15 perc mindkettőnktől, autóval 4.

360 000 forint most a havidíja a háromágyas szobáknak, belestünk a szobákba is, gyönyörű, teraszos, ki lehet lógni cigizni akármikor. De ez a befejezés? Ide eltenni valakit élete végére? Ezért dolgozott, tanult, művelödött élményeket gyűjtött, növényeket gondozott, élt?

Nem akarok ilyen döntést meghozni.

Átverésnek érzem.

Nem beszélve arról, hogy tiszta tüdőlelet kell majd, de neki most is folyadék van a tüdejében, fulladozik köhögéskor, gyógyszert nem hajlandó bevenni (írt a pulmonológus).

És nem lehet agresszív, pszichiáteri véleménnyel mehet csak oda. Mi meg két tényezőtől tettük függővé: amíg Anyu bírja 0-24, és amíg nem kezd támadóvá válni. Mert ezzel a kórral azzá fog.

Hát, akkor nem ez a megoldás.

Nem tudjuk, hogy mi.

Nagyon magányosnak érzem magamat

Bementünk az irodába és szétfagytam, mert a luxus imázsfilmjeinknek futnia kell a kivetítőkön, de a hülyéje fagyjon meg 17-18 fokban (vidéken még hidegebb van, mindenki taknyos), és nyüzsögtem és soktucat ismerőssel találkoztam (hétfőn délután én voltam az egyetlen, aki alkalmas volt szerda reggelre egy 30 fős találkozót összehozni az épületben mindenestül, nyilván tekintet nélkül arra, hogy xarrá vagyok dolgoztatva és az éves felülvizsgálathoz nagyon kellenének az adataim, meg még pár órán belül gyűjtsek össze olyan infókat, amik nincsenek meg a cégemnél, plusz a szokásos) hát akkor már reprezentáltam rendesen tűsarkúban meg nagysminkben), és tizenpáran a régiek közül együtt ebédeltünk és bolond macskákról sztoriztunk és olyan excelbug-om lett, amit a teljes fejlesztési csapat sem látott még, de mind erősen próbálkoztak. Nem, nem oldották meg, nehogy már ne legyen ezzel is pluszmunkám (átgépeltem).

Ellenben hétfőn délután szóltam, hogy akkor felejtsen el a csapatom két napra és megoldották.

Egyik vezető kihangsúlyozta, hogy nagyon sokat segít, hogy beálltam a csapatba. Amikor félreérthetően mondtam, hogy március elejéig végig leszek (3 nap szabi a terv), azt hitte, fel akarok mondani és bepánikolt. Tisztáztam.

Aztán jött a heti 1:1 megbeszélésem, ahol át kellett beszélnünk, hogy milyen új feladatokat kapok és milyen képzési tervet állítanak össze hozzá. Akkor megjegyeztem, hogy nyitott vagyok, ésúgyegyébként melyik feladatokat fogják elvenni tőlem, mert az mégsem móka, hogy a (majd visszautalják saját pénzből kifizetett) pékségekből berohanok a bekészítéssel, intézem a parkolást meg a fogasokat, majd lerohanok az eredeti munkámat végezni, majd fel a salátákat elintézni, majd feldolgozom az ügyek felét, majd elpakolom a kajamaradékot és visszarohanok a statisztikáim egy részét feldolgozni, a boardnak angolul statisztikát kalkulálni meg a számlákat lekönyvelni, hogy egy hét múlva visszakapjam a pénzemet, de közben találtak egy medált, köröztessem meg és miért nem tudom Kolleginám feladatát (nem is akarom) és akkor még vállaljak be újakat ezek mellett.

Beállítottam álláskereső emailt, szóval nem aggódom nagyon, de közelít, hogy egy ilyennél felmondok és lépek. Három, otthonomhoz közeli szimpatikus állás esett be csak a héten (egyik épp Kócoséknál, ő örülne nekem), meg egy mostaninál jobban fizető fizikai, csak hogy tudjam, mennyit érnék.

És pozitív, hogy Kócos egy zsáknyi bevásárlással állít be, amiből mondjuk csak a gyümölcsöket ehetem, de abból is hozott bőven.

Az is, hogy újra birtokba vettem a fotelomat, a macska a nyakamnál fekszik boldogan szuszogva, vagy nézi a vállam felett a sorozatomat.

Van millió alapanyagom és megérkezett még egy nagy adag, már csak idő kellene, de ha horgolok, az eltart még pár hónapig (vékony fonállal nagy dolgot, a legjobb).

Ismét szanáltam és átrendeztem a fotókat a hűtőről a falra egy táblára, sokkal rendezettebb, illetve megvan az Agymenőkből, amikor Howie-ék Sheldon OCD-jére hatva rakatnak rendet vele? Na, ez Kócosnál is működik. Megmutattam, melyik szekrényből mit hová és már pakoltuk is. Hét kisebb szekrényt és három nagyobb dobozt raktunk át. Még két vasárnap és makulátlan a lakás.

Csak hogy írjak jókat is.

oké, állandóan nyígok itt, idén elkezdtem gyűjteni a pozitív történéseket is, számolatlan zárójellel

• lencsefőzelékünk. tökéletes, mióta TCsV receptjét főzzük (a kaszinótojás(t elbaktuk) isteni tojáskrémmé alakult végül pirítósra, de addigra úgyis benyomtunk az s.k. eper/erdeigyümölcslikőrrel
• gyümölcs télen. a tescoban hatalmas megdöbbenésünkre a legjobb féle zacskós narancs kapható, a piacon meg egyszerűen isteni a mandarin
• későn megérkező cuki ajándékom
• megbeszélés alatt kanapétámláról homlokot szuszogva arcomba nyomó kismacska
• barátkozós felajánlás kedves kolléganőtől, de egyszerűen nem fér semmi a lelki időmbe, egyedül akarok lenni és így is sok a nemegyedüllét
• láttam szép kiállítást festőtől, akinek másoltam már képét és a nappalimban lóg (a másolat kép)
• végre jártam színházban és van újabb jegyünk
• fekete/pink domestos – másfél flakon másfél óra alatt megoldotta a vécécsésze alján a vízkövesedést, csillogó hófehér (a vécé, a domestos gyönyörű-gyönyörű pink)
• (btw rájöttem, hogy az otthonom fejlesztgetése fontosabb, mint néhány wellnesshétvége (oké, még jobb lenne, ha mindkettőre lenne pénzem!), szóval elkezdtem spórolgatni a 18 éves* fürdőm teljes felújítására. a fehér a heppem, szóval semmi bézs meg tojáshéj meg sötét. a kádban talán tízszer ültem 18 év alatt, szóval esélyes a zuhany, a többihez még gyűjtöm az ötleteket)
  *basszus, mióta itt élek, felnőtt egy generáció!!)
• beszereltettem a kocsirádióba bluetootht/kihangosítót, mert nekem olyan nem volt és untam a rádiót/két darab cédémet meg fülhallgatóval telefonálni vezetés közben. este vettem át, imádom
• haladunk a tanítványommal, legutóbb akkor ráztam le, amikor jött a hívás, hogy Nagyihoz rohanjunk a kórházba
• idén két ékszert csesztem el hibás tervezés miatt (hatodika van) (nem is értem magamat), úgyhogy duzzogva elővettem egy hatalmas gombolyagot és horgolok
• nem tudom, pozitív-e, de január negyedikén egy ízléses unikornisos cicanaciban-pulcsiban a teraszon dolgoztam napsütésben-madárcsicsergésben, a hőmérő 21 fokot mutatott, most is nyitott ajtónál ülök
• késői tinik: zenéket küldözgetünk. év végi össznépi forgatagban (az is pozitív, csak hónapok tespedése után a négy óra kardió hajnali fél órás mindkét lábas görccsel járt, hát az átkozottul fájt, de én baromságom!) együtt táncoltam egy zenésszel, egyszerre pedzegetve, akarnak-e/adnánk-e jó zenéket, fejlődnének a specialitásunk irányába. mi meg oktathatnánk. naná
• célbaért az üzenetem, nem fogom tudni utolérni magamat, ha két hétre nem vesznek át a feladatokból a szabim alatt. megoldották, azzal fogadtak, hogy ne is olvassak leveleket. :D az vad lett volna, de a felét megoldották, tudok a többszázas listára figyelni (tényleg többszáz eset)
• célbaért az üzenetem. a kollégák hibáit javítom a lefuttatott listák alapján, kiálltam magamért, a 400+ befejezetlen, ám nem hibás adattáblát ők fejezzék be, miért én kutakodom heteket az SAP-ban. maradt 200 valódi hibakutatás és mintafelismerés
• kaptam spéci nyomozós feladatot pár hónapja, másodjára már egyedülhagytak vele, egészen megkedveltem
• beugrottam apu beutalójáért a háziorvosunkhoz (és akkor már rákérdeztem a szubjektív véleményére: szerinte apu 1-1,5 éven belül agresszívvá és engedetlenné fog válni, és ő briliáns elméjű volt, de látja a rohamos romlást (szvsz így is magasabb az értelmi szintje, mint átlagembernek), indítsuk el az otthonkeresést SOS), úgy mutatott be az új asszisztensének, hogy Tobber jóarc. :D majd engedélyt kértek megtapizni a paplankabátomat és elkérték a linket (ezt a kabátot az ismerőseim 90%-a el akarja a csaklizni, a maradék döbbenettel nézi, hogyan lehet ilyet hordani. nincs köztes vélemény. én meg imádom, hogy meleg, kényelmes és esőálló meg még olcsó is volt
• a pszichológus segít kiállni magamért, hát én olyat sosem tudtam. nem tudom, mennyire lesz hasznos, de értelmes lány, bírom.

2022 nehéz év volt, sok mélyponttal. Félek a 2023-tól.

Meghalt Keresztapám. Sosem hívott a névnapomon, most felhívott, kedvesen kérdezősködött, utólag esett le, hogy az az ő búcsúja volt. Beteg volt, készült a halálra, az unokáktól is elbúcsúzott szépen. Senki nem akar ilyen esemény miatt találkozni a családdal, 5-6 éve nem látott rokonokkal, fogyunk.

Apu kapott diagnózist a totyogására, eleséseire és szellemi zavartságára: Parkinson plusz. Anyuval sokkolva agyalunk, mi a teendő, a h.o. szerint intézet, mi egyelőre nem akarjuk, szellemileg egészen jól elvan, „csak” végtelenül lelassult. Évek óta nem jártam a telken, de levittem körülnézni, szívfacsaró, mi lett az élettel teli házból, kertből.

Nekem már lassan állandósult a vérzésem, totál gyulladásban minden, az új nőgyógyász egy három magánorvos által is letojt diagnózis miatt megműtött: valóban hamarosan baj lett volna. És kaptam hormongyógyszert a vérzésre. Egészen más az életminőség gyulladás nélkül.

És elküldött génvizsgálatokra és hematológushoz, egyik trombózisgén heterozigóta, hiányzott.

És elhanyagoltam az étkezést meg a mozgást (ha van szabadidőm, csak fekszem otthon mozdulatlanul): az IR átlépett cukorbetegségbe. Pofáncsapott.

Az idegességtől lecsikartam egy fogkoronámat.

Kaptam új munkakört a jelenlegi MELLÉ, csinálhatom ingyen. Elemzek, statisztikákat állítok össze, angol preziket, esténként meg adatokat javítok, máskor nincs időm és hivogatnak. A leütésfigyelő a gépemen minden hónapban legalább két napnyi túlórákat számol 100% teljesítményen (ingyen), igen, megint romlott a szemem.

Hetente 6-8-an felmondanak, én vagyok a barom. De főleg az zavar, hogy egy köszönömöt nem kapok, nemhogy jutalmat. Egyik vezető ordítva-káromkodva oktatott ki minket, hogy el kell engedni a munka minőségét(?), meg ne vegyünk fel minden telefont (és azt hogyan??), szóval kétszer őt nem vettem fel.. Megoldotta nélkülem.

Volt érdekes program is, háromszor jártunk a vidéki panzióban a lányokkal: egyikről eljöttem végül, 35 fok, üvegház, trágyaszag, böglyök, allergia és akkor még vérzés, csak egyedül akartam lenni.

De. A rossz időjárás miatt négy nappal az autós nyaralás kezdése előtt rákerestünk repjegyekre, így jutottunk el Zakynthosra, egy csodás öböl csodás kilátású panziójába Kócossal. Tökéletes négy napot pihentünk, úsztunk a kék vízben, olvastunk a beach bárban, ettünk ropogós minihalakat, szeretkeztünk az éjszakai öböl látványa előtt a szülinapján. Átmásztunk másik öblökbe, ahonnan hazacsónakoztattuk magunkat.

A májusi Párizst áttettük szeptemberre Bével, csodás város, hatalmas séták, parkok, épületek, csinos emberek, elvarázsolt.

Jártunk irtó elegáns Kócossal barátnő esküvőjén vidéken, hihetetlenül jól éreztük magunkat. Másnapra ott maradtunk körülnézni, sétálgatni. Közben a párnak meg is született az akkortájt fogant babája.

Volt meglepetés szülinapozásom egy kerti partin.

Társasoztunk, főztünk, dartsoztunk a cimbikkel, jártam közeli kisváros kézműves tanfolyamán szobadíszt készíteni, készítettem szüleimnek is dekorációt. A saját hobbimban is sokat fejlődtem, még nekem is tetsző ékszerek többtucatját alkottam, majd dobtam a fiók mélyére.

Elkészült az új és hatalmas macskaháló, így mi is kényelmesen kijárunk, az énekesmadarak és a macsek is biztonságban, esténként a naplementében olvasgattam a kanapén, cicával a lábamnál.

Céges elvonulásokon jártunk egy luxustanyán, máskor egy nyugis dombvidéki medenceparton, aztán egy ködös őszi tréningen, ahol a pisiszünetekben is dolgoztam, és egy szép wellnessben, ahol max. a finom teákat tudtam akkor még élvezni, meg főztünk is mediterrán finomságokat, csak épp este le kellett dolgoznom persze ezt az időt, a feladatokat nem vette át senki.

Jártam jazzes koncerten a Margitszigeten, meg popbulin az Arénában, nyáresti chillen a fiúkkal, kiállításokon, színházi előadásokon, táncolni szabadtéren és fagyos művházban.

Mindig érdekelt minket kelet-pestieket a hulladékfeldolgozó, bejuthattunk végre néhányan.

És akkor úgy éreztem, hogy a hétközbeni túlterhelést, elmaradó magánprogramokat már nem kompenzálja, hogy Kócossal együtt ütjük ki magunkat hétvégére, kerestem egy szakembert. Nem területe, de ez gyakorlatilag mindegy volt, csak kezdjük el (egyébként egyik gondom témájába vág a phd-je, de talán a mélyponton is segíthet), mert nem élem túl ezt az évet (még mindig vannak kétségeim).

És akkor a megfeszített nagymulti év végi hajrájában Nagyika kórházba került. Ő, aki szinte sosem járt orvosnál. Tudtuk, hogy ez semmi jót nem jelent. Rohantunk be többször, fogtam a kezét, szorította sokáig, jelezte, hogy szorítja a csuklópánt, de beszélni már nem tudtam vele. Megsimogattam, nyugtatgattam, mantráztam, hogy szeretjük, remélem, hallotta, érezte.

Aztán hívott Anyu, hogy Nagyika meghalt. Berohantunk, napokig papírokat intéztünk, mert ugye sem  személyijét, sem TAJ-kártyát, semmit nem tudtunk, így igazolni is kellett, ki ő ( a 82 évvel ezelőtti házasságija is elég lett volna, de hát a második világháború közepén)…

A beltéri szórásos temetésre csodás virágkoszorúkat, orchideákat, liliomot, rózsákat rendeltünk, a pap szép beszédet mondott, a családom is meglepően higgadt volt. A család másik ágának rég lebeszélt karácsonyi látogatását nem akartuk lemondani, délután ők jöttek át sok gyerekestül, furcsa váltás volt és még életünkben nem találkoztunk egy nap minden ági rokonunkkal.

Még nem bírtam ezt a sok ingert feldolgozni és jövő héttől újra munka, méghozzá komoly feladatokkal már hétfőtől. Csak arra tudok gondolni, hogy nem fogom bírni.

És hová tűnt a nyelvtanulás, a kulturális fejlődés, a mozgás, a nyugodt magánélet, a nyári fröccsözések meg szabadtéri koncertek, egy jó kávézás vagy könyv, autózgatás és séta a városban, a minőségi párkapcsolati idő?

Rég nem voltam ilyen mélyen.

Év végi hajtás, zárásra befejezek mindent, a tervem szerint múlt szerdától szabadságon.

Hétfőn szól a telefon, Nagyi meghalt. Egy hete kórházban altatták, őt, akit 100+ éves koráig életében kétszer kezeltek kórházban.
Előtte el tudtam búcsúzni tőle, ki tudja, mit érzett belőle, szorította hosszan a kezemet, simogattam...

A hírre bevittem Anyut, amíg a papírokat töltögette, én kérdeztem ki az orvost, voltak-e fájdalmai, szenvedett-e. Lehet ezt bőgés nélkül?

Sokkban lenyomtam az utolsó munkanapomat, aztán fuvaroztam Anyut, nagynénit, segítettem papírokat intézni, tanuskodni. Fogalmam sincsen, ésszel és anyagiakkal hogyan bírja ezt a bürokráciát egy idős ember. Anyu lázas-köhögősen jött végig szegény.

Mindent elintéztünk, lesz szép megemlékezés, pap, koszorúk, eltelt a múlt hét. Semmi tervezettet, nagytakartást, pakolást nem intéztem. Mától szabad vagyok. Semmi erőm bármihez is fogni, az alap takarításon is alig vagyok túl. Fáradt vagyok, éjjel Kócost ápoltam, aki beevett valami romlottat, úgyhogy ki is adta. Van két hetem pihenni, én marha már szervezem a programokat, pedig ha nem tudok leállni legalább egy hétre, hamarosan összeomlom teljesen...

Egyik este nyolckor ebédeltem munka közben (ha a mandarinmajszolást lehet reggelinek nevezni), ami nem biztos, hogy diabétesz mellett okos gondolat, kezd betelni a mindenem. A következő terápiás időpont januárra volt, hát ezzel így nem sokra megyek. Hisztiztem kicsit, kaptam november végére 50 percet. Hétközbenre már nem merek programot szervezni, de nincs is erőm programokhoz.

Még 13 nap szabim van bent és egy új vezető IS fölém került a többiek mellé, aki azonnal megkérdőjelezte, hogy kivenném év végén (az éves zárás után, ameddig nem is tudnám), szóval a gyomrom a torkomban volt. De végül kivehetem.

Leültünk beszélgetni és bő negyed évszázad munkában töltött idő után végre valaki megkérdezte, hogy mi tudná segíteni a munkámat.

Tőlem ilyet sosem kérdeztek.

És ezt jó útnak látom, végre valaki minimálisan figyel rám, nem csak ömleszti a feladatokat.

Kaptunk 14% fizuemelést, szuper, szóval a januári felmondást egyelőre elodázom, meglátom, lesz-e valóban változás.

Írok szépen Kócos segítségével pro-kontra listát, mert a rugalmasan alakítható munkanapom meg a kialakított normális munkaviszony úgy kb. többszáz emberrel (mínusz a néhány hülye) jóideje visszatart. (Nekem sok meló idegen helyen, idegenekkel kialakítani a megfelelő hangnemet.)

Egy hobbihavernő megkérdezte, hogy mit szól a panaszaimhoz az igazgatóm: én soha nem panaszkodom neki. Soha. Szóval a környezetemben tudják, de a főnökeim nem.

Hülye vagyok, tudom. Utálom a főnöknek rinyálósokat, pedig látom, hogy ők mindent elérnek, kevesebb munkát, több pénzt.

Már ezért is szarul érzem magamat, hogy új embernek mertem megemlíteni, hogy sok.

Közben találtak valamit a maradék pajzsmirigyemen, ami nem göb és nem ciszta, ellenben lehet rák, ezt kétszer már eljátszottuk, holnap lesz a harmadik biopsziám. Nem túl kellemes, amikor a légcsövet, meg mindent ott félretologatnak és óriási tűvel nyakonszúrnak párszor, ott nagyon vérzik.

Nagyikám 60 év után kórházba került, oda rohantunk be hétvégén, Anyu öccse nem látja el rendesen, most megy a kupaktanács, mi legyen vele.

Apu állapota rosszabbodott a neurológusa szerint, ezentúl ne hagyjuk soha egyedül!

Fogalmam sincs, mi lesz, gyomorideg, mert még nem volt elég. (Igen, az az apám, aki soha nem cserélt rajtam pelenkát, meg lejáratott mindenki előtt. Átkozottul nehéz rávenni magamat, hogy a támasza legyek majd. Ma reggel is hánytam.)

Egyik hétvégén egy bevásárláson kívül el sem hagytuk Kócossal a lakást, kimerülten aludtunk, amikor épp nem főztünk, sorozatoztunk, meg fonalat gombolyítottunk, mert egyik hobbitársnak készítek (szerénytelenül állítom, hogy irtó szép) apróságokat. Kócos ilyesmiben jó partner, bár nem hiszem, hogy az ő korában fonalgombolyítással képzel egy izgalmas hétvégét.

Utána csütörtökön háromig míting, utána életemben először lecsúsztattam két órát a soknapi túlórámból, irány a vidéki panzió a lányokkal. Névnapoztunk, pihentünk, én kb semmit nem alkottam, de azt vidáman. Legalább volt három jobb napom.

Mostanában valamiért mindenki úgy érzi, jó hobbi sértegetni, vagy így is alig van helyem a többiek szétrámolt cucca miatt a panzióban, de húzzam már össze magamat, a kedvenc adventi menüs éttermem kétszer bicskanyitogatóan kioktatva hívott fel, hogy rosszkor rendelek, mert teltházuk van (evésidőben??) és nem szállítják ki, máskor rendeljem meg egy nappal korábban (amikor szintén visszautasították), halkan megkértem, hogy legalább a hangnemet ne használja velem, ha nekik akarok forgalmat, meg a pandémia alatt segítettük őket. De az autómosóban is elém pofátlankodott egy fax (negyvenes magyar férfi. Mi a bajotok, szinte mind szánalmas lelkisérült, most ilyentől jobb lesz nektek???).

Szóval elég mélyponton vagyok és ez senkit nem érdekel.

A fenekemet kéne megemelni a sportolni, edzésterv, eszközök megvannak, lelki erő meg nincsen, meg nem élmény hányingerrel mozogni. Beígértem egy táncot, el is indultam, de az egy hónapja rajtam levő hasmenés épp eldurvult, így a fuvart oda vállaltam, aztán hazarohantam. Megjegyzem, a gesztenyepürében már maltit van, a ketchupban szorbit, a karaván sajtban szintén, jeges teát akkor is felejthetem, ha harmadik órája ugrálok és megengedett, ajándékba überegészséges szörpöt kaptam: nyilván tele édesítőszerrel. Pénteken egy menzás, agyonkozmált olajos kéttojásos rántottától voltam kint 25x a mosdóban, rohadtul unom, hogy kb. gyümölcsön meg baconön tudok élni, életem a hasfájás.

Az adventi ingeráradat mindig megvisel, várom a januárt, meg a nyugit, meg hogy elfogyjon végre a november-januári dugó a környékünk bevásárlóközpontjai körül. Még dekorokat sem tettem ki, tényleg!

A portóiban pácolt vaddisznó tarja még mindig finom kerületem bisztrójában, Bével megkóstoltuk és csak azon morfondíroztam, miért nem ketodiétázom, de hát a gyümölcsök, ugye, tervben egy kolléganős forraltborozás a bécsi adventi vásárokban, de lehet, inkább Pesten maradnánk, cimbikkel fogunk főzni, a magántanítványommal is haladunk lassan, és érik, hogy megreformáljuk az össznépi csajos hobbielvonulásunkat, mert sok és kontraszelektív. Megtanultam pár mézesdíszítést, azt szeretném karácsonyra a családnak, van sok ételfestékem és habzsákom, mind várós nagyon.

Jövő szerdától szabadság!!!! Csak torna, kori, fogorvos, séták, tonna ékszer készítése, sál horgolása, megpróbálok keveset dolgozni, nagyon kevés emberrel kontaktálni, mert egy nagymulti az multi, pláne a neten lógni. Végig kell gondolni mindent.