A telek gyönyörű. Az erdő fullos, apu elhanyagolt virágágyásaiban ezerrel virágzik a nárcisz, jácint, tulipán, japánbirs, aranyvessző, burjánzó futónövények. Madarak csicseregnek, végtelen csend, senki emberfia a környéken sem.
Ha nem lenne kint az allergiám, ha nem lenne ennyi rossz emlék, azonnal költöznék. Csoda.
Apám a gyógyszer vagy a betegség miatt irtó kedves, előzékeny. Vittem a telekre, beszélgettünk műemlékektől, elmesélte, hogy egy gyerekkora helyszínét renoválták, hát csaptunk egy balost és a kastélynál találtuk magunkat. Gyanúsak lehettünk hétközben a kerítésnél ólálkodva, odajött a gondnok, apám sztorizott, perceken belül a kastélykertben sétáltunk, fotózhattunk, nagy élmény volt.
Húsvétkor nyugit szerettem volna, végre olyat alkotok, amit hordok is. Azóta több nagyon mélypont, egyik nap pl. a macskámat sajnáltam egész este bőgve, mi lesz vele, ha én már nem leszek. Nem sok embert szeret, engem nagyon.
A krízisintervenciós pár alkalomnak vége, kihisztiztem egy kontaktot, aki bevállalna terápiában, pár hét múlva kezdünk.
Jártunk Papírkutyákkal remek színházban, ettünk Kócossal a főváros legfinomabb hamburgeréből, társasoztunk, iszogattunk cimbikkel, cuki babáztunk, workshopon kreatívkodtunk, Bé felugrott, de erőltetnem kell az emberi kapcsolatokat, irtóra idegesítenek és fárasztanak egyébként szeretett ismerősök. Dobom vissza a programokat, nincsen lelki erőm. Aki elfogadja, szeretjük, aki magáraveszi és sértődős drámát játszik (ezt nem is értem, mekkora ego kell már ehhez!), annak nem fogom még pluszban ápolni a lelkét. Az egész életem úgy telik, hogy mindenkire legyen tekintettel. Hát kedvesen passzolok, de nincsen erőm mindig jó arcot vágni.
Megint kettécsikorgattam egy fogamat. Legutóbb még az utcán is utánamszólt a fogorvosom, hogy ne merjek megint csikorgatni.
Szerveződik cimbikkel kerti parti is, csak átlendülök ezen az egészen valahogyan…
A munka eszetlen sok, esténként dübörög a stressz bennem.
A gyógyszerem mellett IS menstruálok három hete, megőrjít a hasgörcs meg az állandó dunsztolódás, a doki szerint még tesztelgessünk három hónapig. Durva hőhullámaim vannak, totál kiborít a perimittoménmilyenklimax. Kócos farmer, póló, kapucnis pulcsisban, én egy bugyi-vászoningben, izzadva ülök az esti 16-18 fokokban kint.
A cégnél egyik nemmunkáltatóm vezető fejtegette öt percig nekem, hogy milyen jó, hogy vagyok(!), hogy van kivel kielemezze a folyamatokat, hogy más szemszögből látom és felhívom az esetleges hibákra a figyelmét, velem szereti megbeszélni a szakmai ügyeket. Szerinte ez egy tudomány, ahogyan a vezetőkkel tudok kommunikálni, mert az is fontos, hogy át is érjen az info, tömören, lényegre törően. Hát, bírom ezt a nőt.
Olaszországból hazafelé a repülőn megütötte a fülemet, hogy a csajok a Balcsin fognak bandázni. Beütött a FOMO, pedighát miért kéne mindenkit mindenhová hívni.
Aztán jött az üzenet, hogy mehetnék velük, hatan leszünk, tó, medencés ház, kiesett a kint gázul viselkedő lány. Megyek!
Jártunk a szokásos csajos vidéki kreatívkodáson, eddigi legnyugisabb, legjobban sikerült. Hárman az én ékszereimet kérték el inspirálódni, ebben a körben bók. Évek óta szemezünk egy szembedombbal, hogy oda egyszer elkirándulunk, hát most nekiindultunk toronyirányt: pont oda lukadtunk ki, integettünk az otthonmaradottaknak. Meg kölyökkutyáztam is egy nagyot.
Közben jött a telefon, hogy meghalt egyik nagynéném. A bolond nagybácsi neje. Épp eltemettük másik nagybácsit. Télen Nagyikát. Előtte a keresztapámat… Áh, szörnyű szembesülni az elmúlással, a ritkuló családi hálóval.
