Tobber életblogja

Kaptam egy feladatot tavaly, ami elég sok utánajárással és elmélyüléssel jár, szerintem ez jogászi munka, de mindegy, meg tudom tanulni. Havi 3-4-re számítsak, ne aggódjak, belefér.

Persze, nekem minden belefér ingyen, nálunk tilos feladatot visszautasítani, hiába bizonyítja a szoftverem az ingyentúlórákat (egyébként érdekelne, ehhez a munkaügyi hatóság mit szólna, vagy ahhoz, hogy nincsen biztosítva az óránként tíz perc monitor nélküli munka).

Nahát ez azóta heti 3-4 ügy már.

Folyamatos elmaradás nyomaszt. Persze a főnököm azt sem tudja, hogy ez is rajtamragadt, mondjuk pont letojná.

De ami végre pozitív, egyik pletykás lány elmesélte, hogy a jogi osztályon megkérdezték tőle, hogy ki vagyok, mert az egész csapat véleménye, hogy annyira tökéletes anyagokat adok le, nekik semmi további tennivalójuk nem akad, hanem mehet is tovább a hatóságnak egy az egyben.

Hát ez jólesett.

Az kevésbé, hogy ez sem hozzám nem jutott el eddig tőlük, sem a vezetőim nem tudják.

Igen, rohadt pozitív visszaigazolásokra vágyom végre, mint már óvodásként is.

Nem tudok mit kezdeni egy pofátlan ismerőssel. Még csak nem is haverral, semmit nem tud rólam, egy kreatív körbe járunk. Korábban lepattintottam, hogy amit ő pénzért akar oktatóanyagot árulni, annak ingyen csináljam meg az angolra fordítását (a fia megcsinálta, de ez egy szaknyelv, totál újra kellene kezdeni).

Akkor mondtam, hogy dobja be a közös csoportba, pénzért meg fogja valaki csinálni. Ez negyedéve volt.

Erre ma megint rámír, mintha mit sem beszéltünk volna, hogy akkor küldi képernyőképpel, hogy miket legyek szíves lefordítani, mert az ő anyagához kell.

Értitek, amiből ő pénzt akar keresni. Amit szakfordító jó pénzért fordít le.

Amire én már nemet mondtam.

Hogy lehet ennyire pofátlan?

Életem legnagyobb kihívása nemet mondani, basszus, ez egy pénzes munka elméletileg, úgyegyébként kedvem sincsen munka után is monitort bámulni.

Meg annyit nem kérdez, hogy és te hülye, te hogy vagy.

El sem hiszem, hogy ennyire pofátlan emberek léteznek. Ja de. Alacsony poziban nálunk dolgozó nő már az igazgatómmal több fél órás mítinget összerántott, mert nem bír megegyezni a saját kisfőnökével. Én meg kéthetente egy percre is f.sok felhívni a főnököt, mert fontos ember, néha visszaköszönni nincsen ideje (igen, az elég bántó), nem zavarom, megoldom nélküle. Dehát az ilyeneknek áll a világ.

Ugyanez a nő tud teljes órát ventilálni a saját bajáról, miközben azt nem tudja, mi a munkám vagy van-e gyerekem, többször jeleztem, hogy nincs rá időm, de csak áll mellettem és caskazértis félórákat mondja, ha kimegyek pisilni alibiből, megvár, ha mondom, hogy most improduktív időt mér a leütésfigyelőm miatta és munkám is ezer, akkor sopánkodik, az milyen xar lehet. Egyik nap Kollegina nem tudta lerázni ebédhez menet annyira, hogy a többiek már befejezték(!) az ebédet és még mindig nem tudott utánuk menni.

Örök hálám a kb. korlátlan home office-ért.

Inkább maradok bocshogyélek.

Előző hétvégén nálam társasoztunk, ünnepeltünk cimbikkel, meg a legkisebbel, irtó cuki baba. Hetek óta szelektálok a lakásban, takarítok (nem miattuk, pszichésen jót tesz, ha már a terápiára nincs kedvem visszajelentkezni, egyszerűen nem vagyok én olyan fontos, akivel törődni kéne), már csak a tortakészítés maradt a finishben, amikor kijött az aurás migrénem. Hát, azzal sok mindent nem lehet tenni, félvakon instruáltam Kócost, miket tegyen bele, én meg vártam a fejbecsapást. Nekem ez komoly lauffal érkezik, szóval viszonylag egyben, csak nyomottan, még a tompa fájással levezényeltem, de nem igazán élveztem a vendégfogadást. Kócos egyébként remek házigazda, közben a lomtalanításra is ledobott pár cuccot (poénból hawaii ingben és minibajusszal „Magnumként” jött át, hát készítettem pár fotót, ahogyan a kidobandó vasalódeszkát a hóna alá csapva szörfdeszkázni induló fiatalnak látszik =elvagyunk), segített a babakocsival, tehermentesített.

Azóta ma megint kijött a migrénem. Unom az egészségemet.

Ha erőszakolom magamat a szociális eseményekre, heti egy rövidebbet kibírok, de xarrá szorongom magamat. Már a vezetéstől is parázom, pedig 1. azt mindig imádtam, 2. jól vezetek még a leghülyébb pesti szitukban is. Halasztgattam a fogorvost, nőgyógyászt pár hétig, oké, majd visszamegyek terápiára is, de olyan átkozott sokat beszél a nő, hogy másfél órát kértem tőle, 50 perc alatt el sem jutunk a panaszig.

És ez IS szorongással tölt el.

Gé exe el akarja kérni a telkünket. Hát, ott egy hét suvickolás után sem lenne tisztaság és kupi is van. Anyu egy évtizede nem jár le, apu csak 1-2 órákra, rozsdás nyugágyak és penészes 40 éves, foszló párnák, kerti szerszámok behányva a konyhába, vastag fekete pókháló mindenen. Megint nyúz, hogy vigyem le egy hétvégén, de nekem a hétvége az Kócos és kreatívkodás, meg allergiaszezon közepe van, dupla gyógyszerekkel is KO vagyok, ott meg az erdőben pláne xar. De hát ő miért is változna meg, az egész gyerekkorom szabadidejét is ott kellett végigszenvedni taknyosan, dzsuva szemekkel és szétvakarva magamat. Szóval a nemet nem fogadja el (így tanítsd meg a gyerekedet, hogy egy önérdekérvényesítésre totálisan alkalmatlan, önmagát szar alaknak tartó ember legyen belőle), inkább lerázom, ha a témára vált. És még én érzem rosszul magamat emiatt is.

Kócossal Guns N’ Roses koncerten tomboltunk az este. Tinikorom leglegkedvencei, minden akkordjukat ismerem, hozzájuk fűznek a fiatalkori érzelmek, gondolatok. 1992-ben lesétáltam apuval az utcáról hallgatni őket, azóta is fájt, hogy nem volt pénzünk bejutni akkor. (Jól számolod, Kócos ekkor még meg sem fogant.)

Mindenki felkészített, hogy ez már csak nosztalgia buli, így is indultunk neki. Phil Campbell (Motörhead) és fiai tökéletes előzenekar voltak, több figyelmet érdemelnének.

Aztán a Guns lenyomott egy bő három órás koncertet iszonyat profin, maximálisan beletették az energiát. Axl láthatóan nagyon élvezte, a gitárosok szólói zseniálisak (oké, elismerem, aki énekelgetni jött, az ezt esélyesen unta, pedig Slasht önmagában is el lehetne hallgatni órákig).

Semmi papás nem volt, igazi rocklegendák toltak egy lendületes bulit. Jó, hát Axlnek sosem volt jó hangja, de ez az iparága feléről elmondható, ő meg boldog mosollyal végigrohangálta, ugrálta, táncolta, pörögte, csinálta a show-t (lásd a 24 órás sztorimban holnap reggelig). Ránézésre mindenki józanul. Sokkal többet adtak, mint amire számítottunk.

Ötvenezer ember ugrál, énekel, tapsol, sikoltozik, nekem új a Puskás Aréna koncertélmény, hát, be tud szippantani.

Azóta is döbbenten nézzük az origo cikkét, nem, nem szivárgott el a tömeg, nagy mennyiségű fotóm, meg néhány videóm is van a 23 órakor is tömött lelátókról és küzdőtérről.

Aztán ugyanennyi ember indult el hazafelé, úgyhogy inkább hazagyalogoltunk háromnegyed óra alatt a kánikulai éjszakában kibeszélve az élményeinket. Meg traktáltam a gyerekkori helyszíneim érdekességeivel. Rákérdezett, honnan tudok ennyi, de ennyi mindent, amikor ő tavalyi dolgokra nem emlékszik. És fejbeütött, hogy mindig apámhoz hasonlítom magamat, aki egy élő lexikon még kezdődő demenciával is, lehet, hogy nem is tudok keveset…

Én már most mennék a következő Guns-ra, akár külföldre is, remélem, nem kell 17 évet várni.

Köszönöm a támogató leveleket és a jó ötleteket, hálás vagyok. Végszóra jelentkezett a pszichológus.

Még nem tudom, mikor lenne jó, mert a fogorvosomat nem érem utol, pedig ő lenne SOS, azóta két lecsikorgatott fogam van, meg egy szanaszét préselt.

Meg kaptam antibiotikumot a bokámra, közel harmadik hét, már vállalhatatlan állapotban volt, idegbajt kaptam a viszketéstől. Gyerekkoromtól az erdő összes rovara xarrá csípett, jónéhánytól volt allergiás reakcióm, volt, hogy négy pókcsípéstől több száznyi pöttyöm volt az egész testemen, de ez egy új szint, pedig fertőtlenítem, allergiagyógyszert megtripláztam és szteroiddal is kentem. Az orvos szerint idén a csúnyán (ez tényleg csúnya most) elfertőződő csípések jellemzőek, tenyérnyi lágyrészgyulladás, húzódik és lilul minden irányba és bedagadt. Kollégáim tegnap sürgősségire akartak küldeni. Eddigi egyetlen vékony testrészem sem az már. Már a kuplungozás is fáj, nem megyek be a céghez pár napig.

Imádom a nyarat, mondtam már? Esténként eddig lehetett a teraszon olvasni, most szúnyoginvázió van, az még hiányzott a mindenviszkethez. Szoba, légkondi, vape.

Ja, és az itthon nyaralok a szalma hétvégémen eredményes volt: inkább két napig nagytakarítottam, szelektáltam, pakoltam, pár napig ragyogó tisztaság, csillog a napfény a bútorokon, a virágok tápozva, permetezve, ezt valóban imádom…

Ja, és megint elfelejtek ebédelni, reggelizni meg ritkán szoktam, szóval este pótlom, le kéne végre szokni erről.

Lényegtelen, hogy tudom, mi allergizál, étteremben, menzán, pékségben, hotelban, kávézóban nem ehetek/ihatok egy limonádét, kakaót, üdítőt, péksütit, pudingot, de van édesítőszer ketchupban, gesztenyepürében, tejszínhabban, joghurtban, sajtkrémben, kekszben, kb. bármiben. Anyu sokkal durvábban reagál, de viszketve és hasgörcsökkel sem élmény élni. Tehát eszem rántotthúst, iszom vizet, az a biztos, meg clean eating, ha akarod, ha nem. Volt, hogy céges menzán csak gyümölcssalátát mertem venni. Majd három falat után éreztem, hogy baj van. Valszeg édesítős konzerv levével öntötték nyakon. Maradt a vészhelyzetropi.

Még egy élvezet lenullázva.

A nőgyogyi gondom miatt még egy.

Az izületeim miatt a tánc sem.

Hétvégén grilleztünk zöldségeket, pulykahusit, sajtokat, készítettem egy kukoricasalátát, jó is maradt a gyomrom. Prágában sörön és húsokon éltem, ott sem volt gond. Köszi, Magyarország a hülye chipsadó törvényedet.

Kócos edzőtáborozik a héten (öregszik, már semmi kedve hozzá meg az újabb sérülésekhez), úgyhogy péntek délutántól hátradőlök és nyaralósat játszom. Otthon. Már kitakarítottam, növénypermeteztem, csillog a konyha, semmit nem hagyok hétvégére, készítek koktélt, kifekszem a teraszra olvasgatni cicával a lábamnál, telefont lenémítom. Nagyon rám fér, ma már reggel bőgtem munka miatt, hétfőn az irodától hazáig sírtam (és köszönje meg az az autós, hogy rendben vannak a reflexeim, aki a záróvonalon át az ötvennel jövő forgalom elé visszafordult, majd MEGÁLLT, centik híján nem rohantam bele (és hála a mögöttem jövőének is)).

Kivagyok, szorongok, émelygek és hétköznap csak fekszem, sem olvasni, sem alkotni nem bírok.

Kócos szereti taszajtgatni magát, ha megszervezem a nyaralást, jön, de nekem semmi erőm megszervezni. Két koncert meg egy workshop van egész hónapra, talán két társas nálam a cimbikkel, meg a kreatív csajokkal, sem egy strand, sem egy pesti éjszakás teraszos kiülés nincsen tervben más…

A pszichológusom egy hónapja látott legutóbb, valami műtéte miatt nem tud dolgozni. Nem segíti a helyzetet, nagyjából egy éve vergődöm, hogy találjak végre valakit, aki talán segítene…

Nem értem, hová tűnt az a nő, aki minden este nyüzsgött, ezerrel levelezgette a további programjait, tanult, utánajárt, művelődött és le sem lehetett állítani egy ennyire csodás és izgalmakkal teli városban.

Ennyi az élet? Midlife crisis, majd halál?

Top öt bicskanyitogató, amikor gyerektelenek véleményeznek szülői viselkedést, de egy utolsó görény rohadék a szomszéd kertben tevékenykedő apuka, ahogyan szó nélkül végignézi, amint a háromévese triciklivel szándékosan belerohan a fekvő retriverük oldalába.