Egyetek sok cseresznyét. Tudom, drága, de idén istenit lehet kapni. (Persze mi a drága, egy kiló kétezer, mint egy doboz cigi. Megkaptuk egy alkotótársunktól, hogy mi jól állunk, mert megengedhettük az olasz utat tavasszal (repcsi 43 000 prioval, luxiszállás 80 000, kiállításbelépő 8 euro, hú), miközben ő havi 60 000-t eldohányzik. Úgy harminc éve. Na mindegy.
Visszaszokom a csak gyümölcsre, múlt héten egy teljes napig ültem a mosdóban hasmenve, lázasan, egyetlen karika hagymát ettem egy ételben (oké, lehet, hogy fertőzés volt). Hasznosan fogyasztom a szabadságomat. Cég környékén egyetlen helyen, egyetlen ételt tudok már csak megenni hasgörcsök nélkül: tegnapra megváltoztatták a receptjét, egész este fetrengtem tőle (romi így egy fiatal pasival, ja). Egyszerűen már semmit nem tudok enni, pattogatott kukorica vagy bacon lesz az ebédem, kiborító!
Aput dobálja az egészségügy, senki nem meri kimondani, hogy nem kéne jogosítványt hosszabbítania. Kurvára dühítő, hogy egy 79 éves, bottal óránként 40 métert megtevő, cukros, COPD-s, pakinson pluszos, alig látó, szívbeteg öregnek rettenetes reflexszel, aki mellett már tíz éve is rettegtünk és semmi betegségtudata nincsen megkapja a jogsit, végig le tud fizetni mindenkit! Vajon mikor üt el valakit? Mikor száll bele valakibe? Miért kell azt hallgatnom, hogy a háziorvosunk, az egyetlen, aki ezt firtatni meri (így a mentős elvitele után) az egy idióta kurva? (Nem, nem az, egy tisztes hatvanéves nő, akit csodálok, hogy még nem küldte el a francba, nem is körzetes ott apu).
Kedden érkezett a kiscsapatom vidékről, őket pesztráltam a pesti éjszakában, isteni volt, ettünk, iszogattunk a Dunakorzón, megmutattam pár szépséget a városban. Másnap egész napos elvonulás (pisiszünetben SOS emailek válaszolgatása, ebédszünet helyett papírok intézése) aminek a végén halomban állt két napi SOS meló és visszahivandó, mire hívott a főnököm, hogy kéne egy kimutatás, RÁÉREK másnap reggel kilencig. Értitek. Még ha oké is lenne az esti ingyentúlóra, az összes csapattagom minden infóval épp vezet a sztrádán.
Cégünk abszurditásának csúcsa: a postakörbehordó lánykának a gépére tesznek leütésfigyelőt. Tök idegbeteg, hogyan fogja ütögetni a billentyűket, miközben hét emeletnyi nagy irodaházban bolyong.
Nem, természetesen az ugyanitt regisztrált túlórákat/túlnapokat nem fizetik ki. Egyetlen életcélom, hogy munka nélkül, tisztes passzív jövedelemmel, egészségesen otthon a hobbimnak éljek és több idiótát ne lássak.
A macskának kéne az éves oltás meg fogkőtelenítés, de ugye ő egy félvad cica, aki a hordozótól is idegrohamot kap, autóban fejhangon visítva parázik az életéért, összepisilve, hiperventillálva, órákig, megállíthatatlanul. Szóval megkértem Kócost, ő vezessen, én meg pesztrálom, de ha macseknál beáll a köd, megnyugtathatatlan.
És valszeg kétszer kell menni, vááá!
Ma szabadtéri néptánc előadás TCsV-vel, szombaton workshop, ahol kb. semmi újat nem tanulok, de legalább inspiráló a környezet, aztán Kócos jön értem, hogy együnk egy belvárosi helyen, talán macskakávézót is nézzünk. Jövő héten apu 79. szülinapja, soha nem örül semminek, készítek egy málnafagyit, vagy mittomén. Aztán irány Prága, három nap semmittevés Kócossal. Megkértem, állítson össze egy utitervet, bár imádom csinálni és talán jó is vagyok benne, de elfáradtam, öt éve minden programot én találok ki.
Ellenben nekihasaltam a mesterséges intelligenciás képtervezésnek, eszméletlen mennyiségű ihletet ad, én ezt el sem hiszem. Csoda, ha van egy kis szabadidőm, már tervezek is. Most ez a terápiám, ha már a pszichológusom egy hónapig nem ér rám.
