Tobber életblogja

Tegnap minden rendben volt, ma is okés vagyok, kivéve este, amikor Judós3 hangnemén akadtam ki annyira, hogy elsírtam magamat.

Aztán ő elment ünnepelni, én meg baromira le vagyok maradva a kreatív ajándékkal, így éjjelig azt bütyköltem pityeregve. (Nem Judós3-on, hanem hogy magányos vagyok. Nem, egyébként nem vagyok az.)

Néztem közben Hivatali patkányokat, ami azon kevés film egyike, amit szeretek, az feldobott kicsit. Nyilván szeretem, a cégünkről szól egy az egyben. Még a fénymásoló is ugyanazt a dühöt váltja ki az irodában. És az összes karakter és idióta szabályzat, elvárás, havonta változó sablonok-korporétdizájnok felismerhetőek, hehe.

Este sütöttünk bundás almát zablisztből mézzel, fahéjjal, azt hittük, 6-7 nagy almából, 5(!) tojásból marad mára is. Hát nem.

Régen nem fájt étkezés után a gyomrom, úgyhogy felveszem a rövidke listámra, mitől nem vagyok mocsokul.

...hogy én hisztis vagyok-e. Nem, nem tartom magamat annak, sőt.

Higgadtan tűröm apámat a kollégáimat a munkámat, hogy napi 100x becsapják a fülemtől 3 méterre a konyhaajtót, amit egy üvegfalra(!) szereltek fel, ergo mindig berezonál az egész. Ma a kettes metrón be nem mondták volna, hogy a hármas metró műszaki hiba (füstszag) nem jár, akkor választhattam volna alternatív útvonalat. Mert a főváros tömegközlekedési hálózata remek, a szolgáltatás pocsék néha. Semmiből nem állt volna bemondani, hogy ne menjünk a Deákig, ha van választás, én min. 3 másik útvonalon jöhettem volna max. 15-20 perc késéssel.

Na mindegy. A béke azóta is szent, Judós3 mindig elémjön a metróhoz, együtt sétálgatunk az álomszép környéken, ő lelkesebb a kreatív nászajándék készítésében, mint én (sosem hittem volna, hogy bír a fenekén egy órát ülni, vagy hobbiboltan kartont válogatni), ma apukája szülinapjára megyünk, aztán rohanás tovább.

Vasárnap a családja döbbent csenddel fogadta, amikor Judós3 leette magát és csak legyintett, úgyis én mosok. És tereget és övé a konyha teljesen (oké, mindketten főzünk), és a nővére rá is kérdezett, hogy akkor mit is csinálok én. :D

Erre anyukája megjegyzi: nekem erre sosem sikerült rávenni a fiamat. Igaz, nincsenek is olyan eszközeim, mint Tobbernek! :D :D :D

Van egy kis open space kuckónk kettesben kolleginával. A sarkánál van a konyhaajtó nagy forgalommal, meg nyílik innen iroda is, de még mindig szerencsésebb hely, mint a 10-20, sőt 80 fős egyterű irodáink zajjal, átmenőforgalommal, termosztátvitákkal.

Az egyik hosszabbik fal végig ablak, jó, a világ legrondább házaira néz, meg a szmogos soksávos főútra, de akkor is.

Tíz évig neonfényben, levegőtlenségben senyvedtünk, ennél a szmog is jobb. Na, az most el fog durvulni, 45 másodpercenként fogják indítani a metrópótló buszokat a felújítás éve(i) során, pont az ablak alatt fognak püfögni. Pffff.

Van kb. 25 növényünk. Mentettük őket kidobástól, kértünk fórumokon, ha elmegyek egy szép növényke mellett a  boltban, piacon, megveszem párszáz forintért, szaporítottunk, hoztunk otthonról földdel, táppal, kaspókkal együtt.

Nahát mindenki a mi oázisunkat irigyli. És jönnek kunyerálni, hogy adjunk néhány cseréppel mindenkinek.

Na nem. A két legkevesebbet kereső (nem panasz!) munkatárs vagyunk, ők is áldozhatnak rá pár százast.

Köszi.

És ma állt velem a hármas metró, és minden nap a tömegnyomor rajta, és meghíztam, és csak zabálnék, és apám, a műértő zseni fogy el szellemileg, arra mentem, belestem, a nappaliban üldögélt kettőkor, és megroppantottam a 3x műtött térdemet és fáj.

Na hazamegyek, fázom.

Mondjuk Judós3 hisztisnek tart, úgyhogy pont lexarja az ilyet, a nővére egy akaratos drámakirálynő.

Én meg csak egy kis figyelemre vágynék...

Megint kerülget a depresszió. Egy tökéletes este végén (oké, most én tettem többet bele), annyira kiakadtam egy apró bántáson, hogy bőgtem két órát a kád szélén.

Majd most eljöttem autózni egyet, az meg szokott nyugtatni. Remegek és hatalmas üresség szorít.

Elegem van, hogy túl sok energiát fektetek dolgokba, hogy mindenkinek a vidám és megértőt kell előadnom, a cégnél naponta kirúgnak valakit, hogy nem tudom, mi lesz velem bent, hogy nem jövök helyre anyagilag, hogy megint én keresek a fiúnak munkát, én vagyok a pszichológusa, hogy nincs tíz perc csend mert vagy beszél, vagy feladatokat talál ki, vagy meg kell oldjam a gondjait, én szerkesztem az edzői oldalát, én levelezek szakmai témában helyette, főztem, megleptem egy vágyott csipkecuccal, ami ma csak neki okozott örömöt.

És nem lehetek elégedetlen, mert megvan mindenem, és akkor csak bőgök egy kocsiban a sötét kertváros közepén. Fél kettőkor.

Sűrű hetek, tele szuper programokkal, feltöltődtünk élményekkel, Judós3 imádta.

Múlt előtti pénteken átmentünk Judós3-mal Géhez, Ivel iszogatni, majd csatlakoztunk a meleg fiúkhoz. Egy melegbárban.

A srácnak meg szerettem volna mutatni, ilyen is van és közel sem félelmetes, pont úgy buliznak, mint mi is. Remek travishow ment, utána szuper zenével.

Judós3 eleinte csak állt, próbálta befogadni az infókat, mereven szorongatva egy korsó sört, merthogy az nagyon heteros. (Nem.) A show-t imádta, a csókolózó fiúk zavarták eleinte. Azért ő egy külvárosi küzdősportos közegből érkezett, nem találkozott hasonlóval. A csodaszép pultos pasi odahajolt hozzám:

- Édes szívem, ugye hetero ez a szépséges fiúka?

- Nagyon az.

- De kár!

Később odamerészkedett egyedül is, ekkor kitalálta Pé (pasi), hogy hátulról átkarolja és rákérdez, egyedül érkezett-e. Szegény srác akkorát ugrott ijedtében! :'D

Táncoltunk, ott Gé fogdosta meg a fenekét, ez a fiú sem jön velünk többet bulizni... :D

Kettő felé leléptünk, sétáltunk Pest kivilágított utcáin, imádom ezt a várost éjjel. Is.

Beugrottunk Vé bárjába, zárás után kapott még sört, én már nem bírtam többet inni, majd elsétáltunk a kedvenc kézműves hamburgeresemhez, ott ettünk hajnali háromig az utcán, hidegben.

Másnapra az ő haverjai terveztek egy telkezős partit, hajnalra nulla fokot mondtak, ott meg néhol hiányzik az ablak, lebeszéltem őket, inkább a belvárosba menjünk, ha már az egyik srác éjfélig dolgozik!

Éjfélkor el is kezdték lemondani a kölykök, így végül full sminkben, kiöltözve, de nagyon másnaposan nem kellett elindulni, megkönnyebbültünk.

Vasárnap hatalmas szelektálást végeztem a táskáim között, jövő héten a cipők jönnek. Anyu elvaterázza majd, ami nem kell neki. Végre találtam így helyet a spanyol cuccaimnak.

Beugrottunk Anyuhoz egy lángosrendelést felvenni, elcsórni apu fúróját, így este végre befejeztük a dárctábla felrakást. Precízen, a hivatalos magasságban. Falról leakasztható, összehajtható OSB lapos megoldást találtam ki, így a falat is védi a kósza nyilaktól és nem fúrjuk meg mögötte a termésköveket.

Már csak krétafestékkel átkenem és rárajzolok odaillő mintákat, eredmények felírásához táblázatokat, még tervezem...

Ha már sakktáblát vettem Judós3-nak a fél éves évfordulónkra, vettem egy jengát is, na, ez hatalmas siker lett, végre csend van! Amíg el nem borul. :D A fiú épített belőle dominokígyót, amit eldöntögetett, aztán a táblán gyakorolt, egészen ügyes.

Hétfőn elutaztunk a Pilisbe a Duna partján álló céges üdülőbe megünnepelni, hogy fél éve együtt élünk. Fél év. Sosem hittem volna. Sőt. Februárban mennek családilag síelni és azt akarják, tartsak velük. Ez de kedves!!!

Érkezéskor még ott volt 7-8 kolléga (neeem, drágám, nem fogjuk ismerni őket, sokerzes cég vagyunk ---> azok a kollégáim bográcsoztak ott, akikkel Pesten egy konyhába járok. :D), aztán kiürült az üdülő, csend, béke, napsütés, harapós levegő, madarak, víz, erdős hegyek. Kettesben a világ legvégén egy bújós pasikával.

Rendeltünk vacsorát egyik nap, sütöttünk szalonnát a tűznél a másikon.

Nagyon romantikus volt, Judós3 nagyon ért a kényeztetéshez.

Kaptam tőle egy szív alakú medálos nyakláncot, ő a fa sakktáblát, illetve meghívtuk egymás a közeli hegyen lévő wellnessbe egy masszázsra. Ránkfért.

Reggel kerestünk egy csendes kávézót kismacskával, na azt szétsimogattuk, jártunk Visegrádon a fellegvárban, ebédeltünk a hegyen, átmentünk az "új" hídon Párkányba, ott nosztalgiáztam egy kicsit. Ennek a generációnak fogalma sincsen, hogy egy sportcipőt úgy kaphattam a nyolcvanas évek elején, ha egy ócska cipőmben indultam el, ott kidobtam és az újban kompoztunk vissza anno.

Az esti szalonnasütés a végtelen csendben, a Duna csobogásával örök emlék, imádtam! Aztán betekert egy csapzott bicajos a kertbe, hogy ő a kempinget keresi, látszott a szemén, hogy könyörög végre egy meleg szállásért, de leráztam. Nyilván a szobákat sem adhatnám ki, meg egy migránst vadidegent csak nem fogadunk be éjszakára, akármennyit is tekert saját bevallása szerint. Tudtuk, hogy a kempingben nincsen senki, de sátrat verhet oda...

No, mi azért kicsit bepánikoltunk, hogy sok km-re a falutól senki rá nem jön, ha egy pszichopata megtámad minket, jól bezártunk minden kaput, ajtót, baltát az ágy mellé helyeztük. Aha, másnap a gondnok megmutatta, egy mozdulattal ki lehet a nagykaput akasztani. :D

Szerda reggel Judós3 meglepett egy forró kávéval. Szóval azt csempészte be!

Ágyba hozta tálcán, pár vörös rózsa is volt a vázává avanzsált pohárban. Hát nem édes? :)

Megvárta, hogy felöltözzek, együtt lementünk a folyóhoz, hogy kipróbálja a Párkányban vett zsebpecáját. Előre beáztatott kenyeret, szerzett botot, összerakta a részeket, levitt a partra székeket, nekem pokrócot.

Előkészült, ahogy kell.

Álomszép reggeli fények úsznak a vizen, szemben Zebegény erdejei az ősz minden színében pompáznak.

Aztán eldobta párszor a horgot, a harmadiknál szét is repült az egész szerkezet! :D

Szegéééény, csak állt ott döbbenten, bámulta az elúszó úszót, erre készül már órák óta...

Na majd kárpótolom valamikor!

Elmentünk a királyi palotát megnézni, majd egy pocsék ebédet ettünk. Wellnesseztünk egy hatalmasat varázslatos környezetben, masszázs, szebb lett a napunk azonnal.

Hazafelé már sötétedésben indultunk el, majdnem elcsaptam az erdei út közepén álló őzikét, aztán egy cicát alig bírtam kikerülni, épségben hazaértünk.

Ránkfért egy kis kikapcsolódás, romantikázás, pihenés, bújás.

Azóta munka, némi Glamour-napos nadrág- és fogkrémvásárlás, szombaton délután O lánybúcsúja, néptánc, este Judós3-mal elmentünk kocsikázni még (nem, nem ittam, nem olyan buli volt, na!), vasárnap pedig átmentünk a srác családjához ebédre, amiből este nyolcas hazaérés lett. A szülei cukik voltak, a tesójáék is, hatalmasakat röhögtünk, megtanítottuk anyósnak a dildó szót, apuka megjegyezte, anyuka miért is nem emlékszik az autós mozikban a filemkre (kacsintkacsint), kutyáztunk egy nagyot, szereztünk vacsorát, majd hazaájultunk.

Ez a hét sem lesz nyugisabb, nem is baj.
:)

A lánybúcsú legszebb pillanata az volt, amikor Gével összenéztünk: a te pasid is órákig nézi a Fishing & huntingot (a Survivor miatt belenéztünk a tévéadásba kb. fél év után. De minek)?

Lehetséges, hogy ők együtt nézik ezentúl, mi meg találkozunk... és csendben olvasgatunk egymás mellett?

Amikor a vasárnapi hatalmas szelektálós-takarítós nap közepén a káoszban leülünk.. jengázni.

Kettővel ezelőtti munkahelyem elhívott a húsz éves fogadásukra, mint régi, kedves dolgozójukat.

Nos, annyi munkám volt, hogy helyettem két embert vettek fel, az igazgató utánamtelefonált az új helyre, hogy szükségük lenne még rám, menjek vissza reggelente besegíteni, na nem.

Életem eddigi lemélyebb krízisében voltam, nem szívesen emlékszem az akkori élethelyzetemre, épp elhagyott ExPasi sok év után, itt kihasználtak minimálbéren és pitiáner volt a meló, egy csótányos lakásom volt, amibe utáltam hazamenni (azt meséltem, hogy abban a puccos Pozsonyi úti házban egymás után nyitnak az éttermek? Vajon még mindig hatalmas csótánytanya Újlipótváros, vagy akár az a három épület, amikben ott laktam?), lemondtam a hobbijaimról, zugettem és nemzugettem, talán Anyun meg a Papírkutyákon kívül nem is tudok olyat említeni, aki segített. Ja, de, a pszichiáterem.

Kíváncsi lennék, kivel mi lett tizenpár év óta, mert a 25 éve nem látott ált.isk. osztálytársaimról is egy hamis illúzió élt bennem, hogy biztos mindenki menő orvos, meg sportoló lett, aztán megnyugodtam, hogy én sem értem el kevesebbet náluk, sőt.

Egyik gyakornoksrác most itt kollégám, azonnal írt is, hogy menjünk, puccos vacsora, luxus ötcsillagos belvárosi hotel, max. ellógunk fél óra után.

De vajon hiányzik ez, hogy felkavarjon?

Végül nem megyek tovább a spanyollal tavaszig. Van több évre való gyakorlós anyagom, száznyi hanganyagom, több f.b. oldal napi frissüléssel, egyiknél belelátok a tesztoldal gyakorlataiba is. Van tankönyvem, fénymásolatok, régi tanulókkal találkozgatunk, akár beszélgethetnénk is spanyolul.

Egyik B2 szinten beszélő kollégámmal próbálkozunk gyakorolni, felajánlotta a heti közös ebédet, kizárólag spanyolul dumálgatva. És hogy mehetnék az ő skype órájukra, hárman voltak, kiesett az egyik tanuló. Nahát nyilván nem tudnám megugrani a szintjüket, de jólesett a felajánlás.

Judós3-t eddig nem terheltem a munka gondokkal. Pénteken nagyon nyúzott, mi a bajom, elmondtam.

Őt azért kaphattam az életembe, hogy rávilágítson, mennyivel lazábban is lehet élni. Felvázolta, hogy bármelyik kimenetellel jól járok, minek aggódom.

Jogos.

Elmentünk bevásárolni a kerti partira, átugrottunk a szüleimhez, mert apámnak eszébe jutottam, jééé, van egy gyerekem. Aki be tudja állítani a Kossuth(!) rádiót a kocsiban, mert akksit cseréltek.

Nyilván nem az érdekli, hogy vagyok.

Szombaton összekaptam magamat, délután kimentünk a hoki gálára. Azóta hallgatom, hogy Judós3 mennyire fantasztikusan érezte magát!

A szapporói "öregek" (velemkorúak!) édesek voltak, a közönség harcoljatok, nyugdíjasok és öregember nem vénember rigmusokkal szurkolt. :D Az aktív hokisok meccsén pedig a lengyelekkel mérkőztünk meg, ahol a lengyel szurkoló szektor is szurkolt a magyaroknak, mi is nekik, dwa bratanki.

Bé felfedezte, hogy a lelátón táncoló pompomlányok táncát utánozza pár gyerek a családi szektorban. Kezükön pattogatott kukoricás dobozokkal riszálták magukat, egyre többen lettek, végül a lépcsőn dupla sorokban vagy húsz kölyök majomkodott profin leutánozva a miniszoknyás kiscsajokat, kis trollok! :D

Judós3 nagyon venni akart nekem valamit, ő a hokis bábra gondolt, de tudta, hogy ezer éve szeretnék egy szurkolói mezt, amiről mindig lebeszélem magamat. Megvette nekem, imádom!

Kicsit morogtam, hogy nem lehet töményet kapni, azért mégiscsak pár szimpla barátságos meccsről van szó, leszakadt a hasam, úgy fájt, el is felejtettem enni reggel óta. Vettem egy fantát, kiöntötték persze a pohárba, nem figyeltem: diétásat adtak, úgyhogy egyre lejjebb zuhant a vércukrom, egy snickers mentett meg. Nem beszélve róla, hogy egy napig fájt a hasam az édesítőszertől. Mekkora bunkóság már nem azt adni, amit az ember kér? :O

Vasárnap reggel nyolckor felkeltünk, hogy elkészítsük az egybefasírtokat, salátákat. Hát még soha ilyen finoman nem készítettük el, a kolbásszal töltött különösen finom lett, kenyérdarabkákkal tunkoltuk fel a tepsiből a szaftot.

Aztán elmentünk a kulcsért és egy autóporszívózásért cserébe bevállaltam, hogy az ötven kilós, hosszú vörös szőrű kutyáját is elhozzuk egy napra a szüleitől. Hatalmas szerelem az övék! A kutya meg egy cuki is köcsög. Amint lassabban mentem (forgalmi helyzet), előredugta a fejét előre és vinnyogni kezdett, minek tötyörészek! Körbekérdeztem a cimboráimat, zavarja-e bármelyiket, főleg a gyerekeket, ha hozunk egy nagy kutyát, de mind örültek. A kutya is, boldogan kunyerált vakargatást, simogatást, kaját, rohangált Judós3-ék telkén a nagy kertben, ugatta a lovasokat, hagyta magát vezetni az ötéves által, a másfél éves konkrétan orron nyalta egy óvatlan pillanatban. Még azt is élvezte! Hazafelé már végig a két ülés között figyelt, hagyta magát vakarászni, szegény Judós3 hiába ült hátra vele.

Szinte mindenki ráért végre, hatalmasat beszélgettünk, sétáltunk egyet az őszi napsütésben, társasoztunk, begyakoroltattuk O párjával az esküvői táncukat.

Most, hogy kitakarítottuk a házat, szombaton újra bulit tartunk, az ő haverjainak.