Megint kerülget a depresszió. Egy tökéletes este végén (oké, most én tettem többet bele), annyira kiakadtam egy apró bántáson, hogy bőgtem két órát a kád szélén.
Majd most eljöttem autózni egyet, az meg szokott nyugtatni. Remegek és hatalmas üresség szorít.
Elegem van, hogy túl sok energiát fektetek dolgokba, hogy mindenkinek a vidám és megértőt kell előadnom, a cégnél naponta kirúgnak valakit, hogy nem tudom, mi lesz velem bent, hogy nem jövök helyre anyagilag, hogy megint én keresek a fiúnak munkát, én vagyok a pszichológusa, hogy nincs tíz perc csend mert vagy beszél, vagy feladatokat talál ki, vagy meg kell oldjam a gondjait, én szerkesztem az edzői oldalát, én levelezek szakmai témában helyette, főztem, megleptem egy vágyott csipkecuccal, ami ma csak neki okozott örömöt.
És nem lehetek elégedetlen, mert megvan mindenem, és akkor csak bőgök egy kocsiban a sötét kertváros közepén. Fél kettőkor.
