Kettővel ezelőtti munkahelyem elhívott a húsz éves fogadásukra, mint régi, kedves dolgozójukat.
Nos, annyi munkám volt, hogy helyettem két embert vettek fel, az igazgató utánamtelefonált az új helyre, hogy szükségük lenne még rám, menjek vissza reggelente besegíteni, na nem.
Életem eddigi lemélyebb krízisében voltam, nem szívesen emlékszem az akkori élethelyzetemre, épp elhagyott ExPasi sok év után, itt kihasználtak minimálbéren és pitiáner volt a meló, egy csótányos lakásom volt, amibe utáltam hazamenni (azt meséltem, hogy abban a puccos Pozsonyi úti házban egymás után nyitnak az éttermek? Vajon még mindig hatalmas csótánytanya Újlipótváros, vagy akár az a három épület, amikben ott laktam?), lemondtam a hobbijaimról, zugettem és nemzugettem, talán Anyun meg a Papírkutyákon kívül nem is tudok olyat említeni, aki segített. Ja, de, a pszichiáterem.
Kíváncsi lennék, kivel mi lett tizenpár év óta, mert a 25 éve nem látott ált.isk. osztálytársaimról is egy hamis illúzió élt bennem, hogy biztos mindenki menő orvos, meg sportoló lett, aztán megnyugodtam, hogy én sem értem el kevesebbet náluk, sőt.
Egyik gyakornoksrác most itt kollégám, azonnal írt is, hogy menjünk, puccos vacsora, luxus ötcsillagos belvárosi hotel, max. ellógunk fél óra után.
De vajon hiányzik ez, hogy felkavarjon?
