A szüleim mániákusan szálltak rám.
Ez beteges és nem lehet leállítani őket.
A vasárnapi bejegyzésemet megtartom piszkozatban, mert elképesztő, de minden nap képesek rátenni egy lapáttal, hogy éreztessék, hogy ők döntenek felettem, a saját akaratom, érzéseim nem fontosak, majd ők tudják, hogy mit kell tennem, és lépnek is ezügyben, áááá!
Ha nem akarok a sebésszel beszélni és ezt tudatom is velük, odahivatják a kórterembe, ők közben lelépnek, én meg ott fekszem, hogy izé, én nem is akartam semmit. Dehát az irtó égő, inkább motyogtam valami irreleváns kérdést, láttam a doki fején, hogy a fszomba kíván.
Ha május közepéig nem használom a kocsit, nyilván nem sürgős a téli gumit lecserélni, ők már le is szervezték az időpontot, az ismerős sofőrt, aki felcipelni a gumikat, kiviszi a szervízbe, mindent, majd engem piszkálnak, hogy nekik ezért este még el kell jönni otthonról. És? Ki kérte?
Mi a megoldás? Tiltsam meg és mondjam le az ismerős sofőrt, hogy aztán egy hónap múlva megkérjem, hogy intézze?
Itt is, az orvosnál is azt hihetik, hogy egy döntésképtelen nő vagyok, akinek majd a szülei intézik a dolgait. Nem, eldönteném, de ha nem akarok valamit, akkor kihagynak a döntésből, és megcsinálják a hátam mögött.
Annyira csapda ez!
Most épp visszaaludnék 4,5 h alvás után, lenémítom a telefont, egy órán belül HAT nem fogadott hívásom van, mert ugye nem elég egy, és majd visszahívom, ha látom, ha felébredtem, ha gond van, lehet smst írni. Négy apámtól, majd gondolom, meggyőzte Anyut, hogy próbáljon ő is. És nem számít, hogy épp zavarnának, hisz ők NEKEM akarnak valamit!
És már jön az sms, hogy akkor délben itt lesznek, miközben szó nem volt róla, hogy idejönnek, nem, nem kérem a kajájukat, mert egy havi adagot idehoznak, én meg próbálom diszkréten kidobni, mert nincs négy gyomrom és fekszem egész nap és a 800 kcal igény helyett többezret eszem így is (és mondom kedvesen és ordítva, megértő válasz, hogy "de akkor majd lefagyasztod", bár fullra tele a fagyasztóm, amiből csak a csirkemellből főzök, a többi már most tudom, hogy kuka lesz), és nem, nem akarom, hogy idejöjjenek, mert az nem ám egy hogy vagy levigyem-e a szemetet megyünk is hamar, vagy összedobom a diétás kenyeredet mert úgy szereted ahogy csinálom (mert ezekért hálás is lennék!), hanem akkor leülnek, rendezkednek, kritizálnak, miért nem csináltatod már meg, megmondtam hogy ide majd faragok valamit (mekkmester apám neeee! azt meséltem, hogy úgy tette fel a plafonon az egyik lámpabúrát, hogy az egész lámpaszerkezetet csokistul le kell csavaroznom a mennyezetből, ha égőt akarok cserélni? Nem is ég pár éve), és akkor apám személyes higiéniájáról nem is beszéltem, Anyu amint beteszi a lábát, itt is marad 5-6 órákra (meg utána a furkálódásait, manipulációit kiheverni még egyszer ennyi naponta!), amikor nem halálos beteg vagyok, hanem nem tudok ülni!
És igen, belenéznek a leveleimbe és bemennek a bankomba(!) és irogatnak a barátaimnak, mert "jót akarnak", és terjesztik, amit én nem akarok.
És elmagyarázom nekik, hogy xar, hogy nem veszik tudomásul az akaratomat, de mivel nem veszik tudomásul, hogy mit akarok, le is tojják a kérésemet.
Dehát én csak megcsináltam, hogy neked jó legyen, hogy ne legyen gondod vele, meglepetés!
És ha apám észbe is kap és jelezné, akkor Anyu elkezdi őt ócsárolni, hogy milyen terhes tud lenni, és nem veszi észre, hogy ő az.
Megőrülök, és minden nap eljátsszák, és megsértődnek és mártírkodnak, ha azt MEREM kérni, hogy ne jöjjenek, ma épp ráért volna Őszhalánték egész nap, csak az állam közbeszólt, ők is tudják, hogy van magánéletem, vagy csak pihennék, de nem, nyomni kell, mint süket a csengőt, mert ŐK jót akarnak, csak ellentmondást nem tűrően meglátogatni, enni hozni, és mindig képesek kitaktikázni, hogy én legyek a bunkó gyerek, hogy nem akarom, hogy egy hónap után is napi 5-6 órákat itt legyenek, mert végre van életcéljuk, igaz, engem megfojtanak.
Táppénzen vagyok, végre lenne időm aludni, olvasni, gondolkodni, célokat módosítani, megvalósítani, telefonálgatni, varrni, rejtvénytfejteni, mittomén, egy pedagógus, nyugdíjas pl. el nem tudja képzelni, milyen egy nagymultinál, ahol majd év végén, áthozva esetleg kivehetem a napjaimat, akkor is hivogatnak a cégtől, két hetem egyben csak a műtéteim után lehet. Annyira tudnám élvezni, ha a szüleim hagynának! Átlag munkás hétköznap is napi 6-7 sms jön, meg fbook, meg ugye minden lépésemet lájkolni kell a neten, mert dicsekszik az okos és szép lányára, már nem merek fotót feltenni, mert osztja is azonnal, lájkokat, elismerést vadászva. Engem meg nevetségessé téve.
Megkértem, hogy kettőkor jöjjenek és max. négyig.
Tegnap már iszonyat tahón kértem Anyut, hogy menjen, legyen kedves este nyolc felé. De még vasalni kéne! Nem, nem kell, menjél kérlek. De te vasalva szereted! Én is tudok vasalni, szeretnék egyedül lenni. De neked megerőltető és te mindig kivasalod! Jó lesz vasalatlanul is, intézhetném végre a telefonjaimat? Jó, akkor a vasalódeszkára teszem és holnap kivasalom neked, jó? És áll és néz rám, hogy kicsikarja a rábólintásomat és hagyom, hogy nézzen, parttalan vitába minek menjek bele, elkezdek tárcsázni.
Bakker, ha ÉN úgy gondolom, hogy ENGEM nem zavar most vasalatlanul, akkor ne rám hivatkozva érveljen ellenem! Azt meg figyelmen kívül hagyva, hogy egyedül szeretnék lenni. Ez nyolcéves koromban is idegölő volt, 38 felé beteges.
Ez olyan hogy a Nagyihoz ne menjünk sokan egyszerre, mert terheljük. Nagyi imádja, ha sokan vagyunk és kéri is, de neeem, Nagyika, az neked nem lesz jó.
Engem ne terheljenek a látogatók, mert nekem nem lesz jó.
Ezer ilyen, bármit teszek, arról elmagyarázzák, hogy nekem nem az kell és nem is azt akarom. Hangsúlyozom, nem tőlük kért dologról van szó, hanem hogy én mit akarok venni, vagy hová akarok menni.
Ilyenkor vagy nem is reagálok, hanem csinálom másképp, de akkor beállítanak azzal, amit nem akartam de ők igen, vagy balhézom, vagy nem veszem fel őket pár napig, majd megbeszéljük, majd Anyu 3 nap múlva újrakezdi.
Egészen jól kezelem normál napokon, az a taktikám, hogy extraminimális dolgot osztok meg velük, és azokból is főleg azt, ami a legtávolabb áll a tőlem elvárttól, hogy lássák, nem az ő életüket élem. A húszéves fiúkon Anyu hetekig ki is akadt, de nem tudott rá mit mondani, mert itt elfogytak az érvei. (Nekem meg sok csodás érvem van, mert szépek és édesek és lelkesek és tisztelnek. :D)
Csak ez működik velük szemben és csak ez kímél meg attól, hogy elveszítsem az önállóságomat.
De a táppénzen beszűkülve, ők rámakaszkodva most elég nehéz kezelnem.
Aki meg további megbeszéléseket javasol, nekem eddig nem sikerült, próbáljanak meg olyat meggyőzni, aki abból az alapvetésből indul ki, hogy ők jobban tudják, mit érzek, majd ők felülbírálják, hogy mit is szeretnék, a szobanövényeimtől az erkélybútorokon át az autómig, vagy a férjhezmenésig.
Tiltsam le őket? Tiltsam ki az életemből őket teljesen? Ha kicsit is beengedem bármelyiket, rámülnek. De nem hogy hová menjek kirándulni bárkivel, hanem ha megemlítem, hogy mennék, kész menetrendet, kalkulációt hoznak, megbántódnak, ha kedvesen visszautasítom, és ezt a tényt nem értik, hiába segíteni szeretnének:
SENKI NEM KÉRTE!
Nem, Müzli, ezt most nem tartom piszkozatban, ott durvább van.
Ez radikális megoldás lenne, a kommentek miatt érdemes azért végiggondolni:
http://csakazolvassa.hu/2012/07/03/ha-szeretsz-beken-hagysz/
