Tobber életblogja

Gondolom, lesz, akinek jó hír, soknapnyi bőgés és szenvedés után döntöttem, hogy ma nem teszem meg.
Gyakorlatilag azzal megölném a szüleimet is. Lelkileg, de talán fizikailag is. 79 éves apu és tropa, Anyu 77 és fárad nagyon és még nem is lépett durva szakaszba apu betegsége(i, merthogy van néhány, ami miatt így is orvosi csoda).
Az egyetlen támaszuk vagyok a világon, másra nem számíthatnak.
Lehet gyávának nevezni, vagy tulajdonképpen nem izgat, ki gondol annak, de ha csak miattuk is, egy ideig még nem csinálhatom meg.
(A macskát elrendeztem volna, mielőtt ez még kérdésként merülne fel, imádja a megmentője, őt terveztem is támogatni egy nagyobb pénzmaggal. (Pár hónapja még Kócos volt a terv erre, minusz a pénz.) Oh, szépen elrendeztem a leveleket.)
Most elviszem Anyut a kertészetbe és egymás névnapjára veszünk növényeket, mert annak mindketten örülünk, apám meg a kedvenc halételemet süti és előkészít belőle egy adagot nyersen is, hogy süssem ki egyik munkanap, ha nem lenne másra időm.
Marnak az érzelmek, fáj a létezés. Jó lenne túlesni akárhogyan is.
A legutóbbi depresszióból éppen Kócos húzott ki tudta nélkül, akkor öt-hat hónapig kapálóztam, ez hosszabbnak látszik.
Ez van.