Panasz jön.
Minden szépen halad, még 3-4 hónap és meggyógyulok. Szép idő van és vannak jófej emberek is körülöttem és végre, végre kocoghatok keveset, sétálhatok többet, egyenes talajon. És táncoltam két óvatos lépegetőset, nagyon lassan és óvatosan.
Csak kibaszott fáradt a lelkem.
A három hajnali kelést/mozgást nehezen bírom így éjjeli bagolyként, a szobabicajt mindig estére teszem inkább.
A munkában Kollegina a hatnapos héten beteg volt, hétvégén a kislánya került kórházba agyrázkódással, talán már rendben lesz, egyedül tartottam a frontot.
Legyek kedves mindenkihez, napi ötven emberrel találkozom itt bent. Még a megjátszott jókedv is jó, akkor nem kérdezik, hogy mi bajod mindig mosolyogni szoktál. Nem kell senki sajnálata, így rövidrezárható.
Kollegina jellemez mindig úgy, hogy olyan alkat vagyok akihez mindenki örömmel fordul, hogy elmondja a panaszát.
Sosem értettem, miért, nem vagyok egy klasszikus sikertörténet. :)
Most megtelt a winchester, nem fogad be több gondot. Megértem, hogy mindenkinek nagy gondjai vannak, tegnap az egyik síró kismamánkat vigasztaltam, ma egy szomorú havert. (Nemcsak barátok, kollégák, de múltkor a rossmannban rámtapadt az ötvenes biztonságiőr, végigpofázta, melyik krémet ne vegyem meg, majd erőszakoskodott, hogy írjam fel a számát, és találjak neki jobb munkát.) Mit látnak bennem, amikor tök elutasító vagyok? :(
Még naponta több (sok) órára belehasít a csontjaimba, izületbe a fájdalom, türelmetlenné tesz, meg korlátoz, inkább nem megyek ki mosdóba sem, ha olyan. A gyógytorna láthatóan mindenkit megvisel, nyilván jó a fájdalom, mert úgy hat, de mikor lesz már vége?
Vicces hallgatni az élsportoló tornatársakat, hogy sosem gondolták volna, hogy így kinyiffantja őket egy gagyinak gondolt gyógytorna.
Hozzájön, hogy egy szimpla töméscserétől begyulladt megint az állkapcsom, az hiányzott.
Mennék kirándulni, jönni-menni, táncolni, vagy csak szimplán élni, fájdalom nélkül.
Nagyon idegesítenek a buta emberek. Azaz róluk nem veszek tudomást, csak ha olyan hülyeséget tesznek, amikkel én szívok, az bosszant.
Tegnap lenyúlták a pénzt, állítólag visszakapom, ez sem nyugtat meg, hogyan történt, megtörténhet-e legközelebb is.
Szüleim annyira ölik egymást rajtam keresztül, hogy nem is tudom, mi lenne jobb, ha elválnának így 41 év után, akkor meg rám maradna apu az összes nyűgjével, igazi makacs, testi higiéniára már nem adó, szürkehályoggal is félvakon vezető idős ember lett, pedig a kora még nem igazolná ezt. Ha nekem kell ellátni, no, az szép teher lesz. Megteszem, mert az apám.
Nem tudom eldönteni, melyik lenne a jobb nekem. Hát, egyik sem...
A nyaralós utitervet naponta változtatjuk meg gyökeresen a célponttól a járművön keresztül a költségekig, már ketten mondták vissza, senkinek nem jó sehogy, én háttérben maradok, de ha így megy, lassan kihátrálok, nem ér ennyit, bandázni itthon is szoktunk.
Közben szerveződik két buli, egy ajándék megszervezés, húsvét, a pünkösdi immár szokásos háromnapos elvonulásunk, apróságok.
Egyszerűen nem tudok mindenkinek megfelelni, nem is akarok. De akinek nemet mondok az általa fontosnak tartott dologra, az megsértődik.
Hát, legyen az ő baja, nincs több erőm most, bocsi.
