TLDR nem érdemes jónak lenni.
Feláll a szőr a hátamon a családomtól.
Az volt a közmegegyezés, hogy a három, 80 körüli lánytestvére retteg a fenyegetőző nagybácsitól, ezért mindenki utasítsa vissza Nagyika hagyatékát, legyen nagybácsié, mert különben magunkra vonjuk az idegbetegségét. Szokott fegyverrel is, meg hogy busz alá lök mindannyiunkat. Remek taktika, ajánlom mindenkinek, beválik.
Nos, visszautasította a három lány, én is nagy morogva, mint Anyu leszármazója, megvolt a hagyatéki tárgyalás, nyilván egy köszönöm nem jött a nagybácsitól, hogy lesz hol élnie, lemondtunk fejenként 15-20 millióról, amennyi pénzt én már soha nem fogok megtakarítani.
Majd a még nem nyilatkozó unokatesóim utólag(!) bejelentették, hogy ők nem írnak alá semmit, harcbaszállnak, kikérik a részüket, ergo közös tulajdon megszüntetése, per, árverezés, hajléktalan lesz nagybácsi és három alkoholista lánya, begorombulnak megint, ilyenkor mindenkit üldözni kezdenek válogatás nélkül.
Baszki, ha szólnak a tárgyalás előtt, én sem mondok le, vagy a nagynénéim sem!!!
Hát, így nem lesz béke, retteghet újra mindenki. Nomeg örökség sem.
---
Nagynéném az elhunyt férje váratlanul előkerült végrendeletéről nem kap infókat sehonnan, totál kivan. És esélyes, hogy az az unokahug az ő egyszeri örökhagyásába is belekavar majd hamis(?) végrendelettel. Elképesztő gerinctelen emberek vannak.
Most olyan, mintha anyagias lennék, pedig a családi örökségünkről írok, és le is mondok róla, ha az békét szülne. De nem, a háború így is folytatódik, én meg oltári nagy balek vagyok.
Az életem.
Hányok a szent család példabeszédektől. És továbbra is áldom az eget, hogy nincsen férjem, testvérem és gyerekem. És majd lentről vagy fentről fogok röhögni az én örökségemen marakodókon.
