A legtöbb szkillem javult az elmúlt években, pl. nem zavar az emberi hülyeség, amíg nem rosszindulatú vagy okoz bajt, sok ember között is szeretek középpontba kerülni, ha ismerem őket, és Judós3-t és E. anyukáját egy csomót tudtam ölelgetni (a szüleimet egyáltalán nem). Nyilván, E. anyukája készít nekem ikrakrémet dögivel.
ÚjS-sel teljesen összegabalyodva, összebújva, átkarolva aludtunk, puszilgattuk egymást, ha felriadtunk (zajos volt a redőny a széllökésektől), vicces, szép, őszinte, na, ilyen a jó szerető. (Utálom, ha sunnyognak, van-e másik tindernő pl.)
Ezt az irányt kellene követnem a pasik kiválasztásakor. A közvetlen, vidám, önreflexióra képes, jó humorú emberek mellett tudom csak elengedni magamat. Meg ha lehet, legyen olyan okos, mint a Papírkutyák, de nem mindig akad ilyen jelentkező...
A turistákat hanyagolom, nem éri meg 2 nap csetelés egyetlen randi kedvéért. Egyetem meg sok van a közelben, mindig jönnek újak. Hát, ez az én életem jelenleg.
A mélypontról kijöttem nagyjából, heti 1-2x20 percig van pocsék kedvem, de annyi szerintem átlagembernek is van.
A szorongásoldót elhagytam, mondjuk nem lettem hurráhepi, de nem is akarom megölni magamat, vagy nagydrámázni feleslegesen. Nekem (és szerintem a legtöbb betegnek) már ez is bőven elég.
First World Problem.
---
Volt egy zűrös időszakom 2001 körül, másoddiplomáztam, nem volt túl szociális kedvem, na abból az időszakomból megtalált egy régi pasi. Állítólag vicceset írtam egy retro fotós csoportba és beugrottam neki.
Meglepett, mennyire részletesen emlékszik rám, mennyire szeretett velem lenni, szerinte nem változtam azóta, és korrekt voltam, amikor átvághattam volna némi pénzzel és szóltam neki, hogy elszámolta. Én már nem sokra emlékszem, látom, nála élénken élnek emlékek, wiw-es levelezéseink, az akkori lakásom, meg főleg én. Hát, nagyon meglep, mikre emlékszik valaki 17 év után.
