Ja, a lenti nem csak képzelet, valójában ilyen jó kis hétvégém volt.
A cégnél ma életemben azt hiszem, másodszor akadtam ki annyira, hogy asztalracsaptam, kiabáltam kicsit, majd bőgtem két órát tehetetlenségemben, meg mert Anyukám azt tanította, hogy minden helyzetben viselkedjek.
Dolgoztatok már úgy, hogy három embernyi munkátok van, felelősséggel, többen kérik számon folyamatosan, miközben folyamatos beszélgetés van, zavarás, a minimális információkhoz sem jutsz hozzá könyörgésre sem, egy hónap balhé és könyörgés után bambán pislognak, hogy miért nem jeleztem nekik, hát ezt ők nem tudták (EZÉRT kommunikálok írásban, szépen összeszedtem az összes témábavágó levelet), balhéztam az IT-val, akik kioktattak, hogy amit ők is szinonímaként használnak, abból én a nem megfelelő szót használtam, de ezt a tizedik érdeklődésemre sem jelezték (ergo csak rám akarják sózni), a folyamataink hosszú munkák után rendszerint végtelen ciklusra futnak, megoldva nincs, kiskapukon agyalok egész estéket.
Görcsölsz, görcsölsz, görcsölsz, hogy megpróbáljál széllel szemben pisilve is pontosan elvégezni a munkádat, de keresztbetesznek, lepasszolják a felelősséget és senki más sem csinálja meg, de ha kéred, hogy hadd nyúlhassál bele egy-egy rendszerbe és oldd meg magad, hogy legalább el legyen intézve, akkor védik a kis széküket és nem engednek.
Kilenc éve dolgozom egy nagy nemzetközi multinál. 38 éves elmúltam. Kezdem azt érezni, hogy a burn-out nem csak a felsővezetés tünete, a fásultság kijön rajtam és legszívesebben egész nap pamutgombolyagot lengetnék egy kiscicának kizárva az egész világot.
Ezt kezdik felismerni: a fontos embereknek tréninget szerveznek, hogy motiváltabbak legyenek. Értitek, nem a rohamosan romló demotiváló környezetet javítjuk. Az embereket lelkesítjük, hogy vágjanak jó képet hozzá.
