Megkértek.
Rámtestálták a terhet.
Nem tudom, van-e lelkierőm és főleg időm-energiám ezt megtenni, de kell.
Van egy depressziós kolléganőnk. Nem vagyunk barátok, de ezt tudom róla. 4-5 évente „csak”, de akkor magaalá zuhan. Terápiára nem megy el. Mert a végén még jól lenne.
Pár hét gagyibogyók, aztán nyugtatózzák, nem megoldás semmire. Aztán valami antidepresszáns 1-2 évig, aztán attól bátor és elhagyja. Egy ideig jó. Aztán kezdődik előről.
Egy hónap tp után itt volt. Szellemként kísértett a folyosón. Most megint nincs jól.
És idejött hozzám a főnöke. Hogy tudom-e. Tudom. És hogy segítsek neki, rángassam el ide-oda, táncolni, mozogni, a barátaim közé. És ha nem akarna, nyúzzam.
Oké, voltam így tizenéve.
Főnöke volt így huszonéve.
Mindkettőnknek szakember, orvosi terápia segített.
Nem tudom, ha én próbálok segíteni, tudok-e, illetve hogy engem nem taszít-e le.
Elég teher a szüleim lelki terhe, a nem olyan könnyű egyedülélés, akármennyi szépség van benne. A sok fájdalom, ami naponta megtalál. A családom, a barátaim, a millió, engem lelki szemetesnek tartó ismerős. Nekem sem egyszerű, vegyek-e még terhet a nyakamba?
Nem tudom.
Másra nem hallgat. Magán segíteni nem akar. Sosem voltunk barátok, nem hívott a bulijába, nem hívott a névnapomon.
Jó, megteszem. De nem sok kedvem van hozzá, bevallom. Régen hatalmas terézanya voltam, mindenkin segíteni akartam, de legtöbbször nem is érte meg, ő felszívta magát az energiáimból, én ott maradtam leeresztve! Most menni fog?
