Az agyamból szép lassan kiment a köd.
Ez jó hír.
A nem jó, hogy minden nap másképp fáj, egyik nap a sípcsontomat kaparássza valami, másik nap a sebeimben forgatódik a kés, a lábszáram még mindig egy leforrázott-lesavazott fájdalmas bőrfelület, a gyógytornától bedagad, lüktet és húzódik valami odabent.
Sosem látott alvásproblémáim vannak, a fájdalom nem hagy elaludni, vagy felébredek az éjszaka közepén és hulla fáradtan csak bámulom a plafont. Nappal is kábé.
A munkában lassú vagyok, a privát emailek nagy részére már nem is próbálok meg válaszolni este sem, bocs mindenkitől!!
Hideg van, de a sín tépőzárja beakadna a harisnyába, ezért cicanaci még mindig. Egyedül épphogy nem bírom felvenni, odaérek, de nagyon feszül a térdem olyankor, inkább hagyom Anyura az öltözést.
Hétvégére havat jósolnak, még a parkettán is bizonytalanul megyek, a havat mankóval kell leküzdenem. Nagyon óvatosan.
Nagyon-nagyon-nagyon vágyom már egy minimális környezetváltozásra, hogy ne csak az ágyból bámuljam a telet. Jó lenne elmenni egy parkig legalább kocsival, hogy azt bámulhassam egy kicsit. De a lábamat nem szivesen lógatom egy fél óránál tovább.
Aput ma még vizsgálják, állítólag hazaengedik a kórházból. Jó lenne már, mert Anyu felőrlődik a rohangálásban.
Tegnap Ba vitt haza, hát felköszöntöttem a mai szülinapján, teljesen meghatódott.
A fuvarok általában vidáman telnek, mindig hoz-visz valaki (köszönöm szépen!!!!), ma TáncosPé volt a 6:15-kor érkező kocsisom, végig kuncorásztunk. Pedig nem vidám az 5:25-ös kelés. Meg a hajnali torna sem! Jövő héten mindhárom tornám reggel hétkor lesz Budán.
Többen kérdezték, nem is értettem elsőre: nem a gyógytornász mozgat meg. Magamtól tornázom, hozzám sem ér.
Van olyan feladat, amit egészségesen is nehezen végeztem volna el: földönfekvés, sarkak egy nagy ülőlabdán fent, kinyújtott térd közé egy kis labda szorítva és innen szépen magasra kell emelni a csípőt.
És vissza.
És közben ne guruljon ki a nagy labda a sarkad alól. Pedig ki akar.
És ne essen ki a kis labda a térdeid közül. Pedig ki akar.
És ne fordulj el a jobbik lábad felé, mert csúnyán felborulsz.
És bírja a tök elsorvadt combod-vádlid.
És nem mellesleg a térded se szakadjon ki a helyéből, aú!
És próbáld nőies arckifejezéssel, mert fiúkkal tornázol.
25x megcsináltam ma reggel.
És akkor jön a neheze: ugyanezt, hajlított térddel. Már amennyire hajlik.
15-ig számoltam, aztán inkább másra figyeltem. Majd’ szétszakadt a térdem, úgy feszült, a combom remeg, mert a fekvés nem tett jót neki.
De azért sem hagyom abba!!
És ez csak két gyakorlat, egész órán pihenés nélkül tornázunk, nagyon izzasztó izomépítéseket művelünk.
Látványos is a mozgásváltozás.
Ma az egyik srác dicsért, hogy szépen járok. :)
Kedden az egyik nő megkérdezte, hogy én vagyok-e az a lány, aki három hete még mankóval, sínben is alig ment be. Nem, mondom, én vagyok az a a lány, aki egy hete még mankóval, sínben is alig jött be. :))
Menni tudok, kicsit húzom csak a lábamat, irodában, otthon próbálhatom sín nélkül is. Mivel nem nagyon hajlik még be, ezért suta, meg bizonytalan a járásom, de egyelőre erősödjenek meg az izmok, nyúljon meg kicsit a beültetett ínszalag, hogy hajlíthassam a lábamat, minimum ülni tudjak jövő hét végére már rendesen. Amennyire tudom lógatni a lábamat, ugye.
Nagyon instabil vagyok, inkább fal mellett és lassan megyek, néha neki is dőlök.
No, belehúzok.
Tudom, hogy más még táppénzen fekszik otthon a műtétje után, de én nem hagyhatom sem a munkát, sem feküdni nem bírtam volna ennél többet. Kell ennyi mozgás, jót is tesz.
Remélem, igaza van a dokinak, áprilisban már kezdhetek kocogni. Jesszus, addig még mennyi munka van a tornával!!!
