HTML

Nehéz megfogalmazni...

2017.02.13. 16:49 :: Tobber

Havonta kérdezi egy-egy új fiatal pasika, hogy miért vagyok egyedülálló, amikor jófej vagyok, szép, kiegyensúlyozott. Mert nem ismernek.

És újból meg kell fogalmaznom, magamnak is, egyre letisztultabban.

Tudatos döntés volt.

Eleinte próbálkoztam teljes gőzzel fenntartani járást, együttélést korombéli, kicsit idősebb pasikkal, és soha, de soha nem kaptam közel sem annyit, mint beletettem. És nagyon kikészített a tudat, hogy szinte csak én tartom fenn a kapcsolatot. És jöttek a kötekedések, néha hazugságok, úgy éreztem, nemhogy keveset kapok vissza, még el is vesznek tőlem. Belőlem. Úgy éreztem, nem éri meg, sokadik pasinak adtam oda a lelkemet.

11 évig éltem férfiakkal, ha összeadom. Nagyon fiatalon kezdtem. Lelki sérültként, mellőzött emberként szálltam ki. Összeomlott a hitem, hogy jó ember vagyok, megérdemlem a figyelmet, magamra haragudtam, hogy nem hagytam előbb abba, amit csak én építgettem.

Ekkor jött Drpr, összerakta a lelkemet.

Aztán a fiatal fiúk, CBA, aki felszedett egy boltban, sorban barátnő öccse, utánpótlás fiúk... Gondoltam, jól elleszek ezzel, amíg megint találok egy korombélit, aki hozzámillik, aztán belevágunk egy érett, kölcsönösen figyelmes kapcsolatba, lakás, gyerek. És egyre döbbenetesebb randikba, liezonokba bonyolódtam. Nem ezt érdemeltem, de már nem is viseltem el.

Nem akartam, hogy gyerekem szülessen egy ilyen kapcsolatba, anélkül is minden erőmet felemésztette az összetartása, gyerek mellett azonnal szétesett volna morzsáira.

Láttam másik utat: több ismerősöm szült egyedül, apa nélkül gyereket. Ezt a gyerek miatt sem akartam, én sem bírnám energiával. Imádom a gyerekeket, pár órát meg is találom velük a hangot, de mi van, ha a sajátommal nem fogom? Vagy pocsékul nevelem? Vagy kiborulok idegileg a non-stop felelősségtől? Hogy bírnám lelki erővel, amikor nekem is elfogy? Ha beteg? Ha beteg vagyok? Ha nincs munkám eltartani? Ha meghalok?

Sok-sok tucat ember életébe belelátok, az ő útjukat nem követném, elvétve látok 1-1 számomra is elképzelhetőt. Nem akarok általánosító összefüggést kimondani, de az általam megismert korombéli magyar pasik nagy része éretlen gyerek, akik mellett nehéz nőnek maradni. Optimistán kerestem a kivételt, nem ment. Nem is akarok másokat hibáztatni, én nem találtam felnőtt gondolkodású pasit, aki ne pótanyát, lelki segélyt, házi cselédet keresne a legkevesebb önálló akarattal és öntudattal. De mégis. Főképp ezért hoztam a döntést.

Szeretnék egyedül (nyilván nem magányosan) élni és gyerek nélkül.

Megtalálni ebben a szépséget.

Tudom, hogy mekkora öröm és boldogság egy gyerek és hogy talán hibázom, de vallom és sajnos látom, nem való mindenkinek.

Lehet, még meggyőz valaki, de nem látom sok esélyét. Ha becsúszna, megtartanám persze, és én lennék a világ legboldogabb embere, de így érzem helyesnek.

Ennél megosztóbb téma nem sok van, ahogy kivettem a reakciókból. Ha most törölsz, akár meg is értem, a téma hamis előítéleteket, skatulyákat szül, kérlek, ettől vonatkoztassunk el. Nem, nagyon szeretem a gyerekeket, nem, tudok kompromisszumokkal élni, igen, régen nagyon szerettem volna családot. De nem mindenáron.

Mondjuk olyan nagyon nem izgat idegenek reakciója, nem az én életemet élik. Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok egyedül és sokkal harmonikusabban élek, mióta nem titkolózom a választott életformámról. Igen, a kollégáim tudják évek óta, úgy állnak hozzám, hogy a konyhában mindig új érdekes sztorijaim vannak, lehet ebéd közben nagyokat röhögni. Ők megszokták. A barátaim így fogadnak el. Két vallásos cimbora dolgozta fel nehezebben, de nem elutasítóan viselkedtek, hanem többet kérdeznek, emésztgették, helyükre tették. A huszonéves generáció pedig nagyon megértő.

Inkább meglep, hogy ennyire bátran fel merem vállalni egy ideje.

komment

süti beállítások módosítása