Tobber életblogja

Ja, nem haraggal, csak szerettem volna eltávolodni a cimbiktől.

Úgy éreztem a bandázások során, hogy lefáraszt a maszkolás, a mindig vidám, figyelmes, okos nő látszata, amiről hittem, elvárás felém.

Mert nagyon nem voltam mostanában vidám és néhány becsatlakozott férj sem volt szimpi, kimerítettek a beszélgetések.

Évi 2-3 találkozás elég, introvertálttá váltam. Otthon olvasok vagy babrálgatok a cica intenzív semmittevése mellett.

Nem állítottam karácsonyfát.

Már a születésnapomat sem ünnepeltük. Aput aznap helyezték át másik kórházba, pakolás, mentő, világvége, fontosabb dolgunk volt.

Elmaradtak az ünnepi pillanatok.

Elmúltak az örömök. A síelés, kori, tánc, még szelektívebben tudok csak enni, pasik nem érdekelnek, valójában a külsőm sem, úgysem akarok imponálni már. Arckrém, hajfesték, géllakk elég. Nem dohányzom, nem drogozom, nem iszom, nem tévézek, nem mozizom, nem bulizom, nem hallgatok zenét.

Elfogytak a célok és minden szorongással tölt el.

A cégnél jönnek-mennek a feladatok, elismerés a talpnyaló lustáknak jár, a csendes igahúzóknak nem.

Nem akarok igát húzni.

Nem akarok már semmit igazán.

Nem tesz semmi boldoggá.

Na jó, a macska, a tél meg a hó igen.

Hálás vagyok azoknak, akik így elfogadnak.

Inkább piszkozatban hagyom a megírtakat, lehúzna titeket az életről.

Végigolvasva: ez nehéz év volt. A terapeutám is elküldött. Szerinte nem élem meg az érzéseimet, ez szomatizál.

Én: hónapok óta beteg vagyok és ettől még nem tudom megélni, kösz a diagnózist megoldás nélkül.

Majd összefoglalom az évet, a nyilvánvaló pocsék, egy haldoklás végigkísérése után végülis sikeres a year compassom célkitűzése: egy introvertált új élet kialakítása, régi cimbik leépítése, fogyás. Még a társas programjaim is befelé fordulósak, leginkább valahol alkotunk, könnyebb csak hallgatni félórákat.

Írjatok year compasst, magyarul is ingyen fent van, jó játék szétszórt lelkeknek.

Apu nyáron elhunyt.

Hónapokat, éveket szenvedett, teljes tudatával élte meg. Próbálkoztak az orvosok, de elszabadult a betegség a végére. Negyed évig kórházakban kezelték, a szakmai tudásával szórakoztatta az orvosokat, ápolókat.

Hat éve kezdődött, senki nem hitte, hogy ennyi ereje maradt.

Anyu minden nap, én heti hat nap bent voltunk 2-2 órát a kórteremben és próbáltuk biztatni, etetni, itatni, tornáztatni, felültetni, szórakoztatni. El is hitte, hogy még újra járni fog, újra jön-megy majd. Aztán fogyott az ereje, az étvágya, már kerettel sem tudott állni, majd felülni sem igazán. Aztán jött Anyu üzenete: SOS indulni. Elvesztette az eszméletét, vagy kegyből adtak neki erősebb fájdalomcsillapítót, utána másfél nappal elment.

Mellette üldögéltünk, amikor abbahagyta a légzést.

Nem biztos, hogy holtan akartam látni.

A temetés és a tor szerény és szép volt, és itt is hála a Papírkutya Különítménynek a támogatásért!

Apu szívének közeli faluban még van egy megemlékezős tervem, ősszel megvalósítom.

Egyetlen célunk volt: a bántalmazások ellenére tükörbe tudjunk nézni, hogy minden megtettünk érte és az emlékéért.

Szerintem megtettük.

Persze a végletekig megértem, ha valaki elkerüli nagyívben az ilyen szülőt.

Mindketten kikészültünk közben, igyekeztem Anyut is támogatni. Aztán lomtalanítottunk, Anyu már terveket sző, utazásokat, lakásátalakítást, koncerteket. Nekem most ütközik ki, nem alszom, de munka közben bealudnék, random lecsapnak az emlékek, a jók, a traumák is, emelném a telefont, hogy hívjam, és sokat sírok.

Előjött az egyik sérvem az emelgetéstől, nehezen viselem idegkimerülten.

A terapeutám egy hónapos szabin volt, mielőtt kérdenétek.

Elmentem két hét szabadságra, elhúztunk az országból, majd a megyéből, majd tréningre, helyrebillentett kicsit. Cica műtétjére vizsgálatok, elhúzódó műtét, de már eszik és rohangál.

Kezdődnek az őszi tréningek, elvonulások, rendezvényszervezések, őszi munkaőrület, már bejárok rendesebben.

Minden jel arra mutat, hogy nagy váltás közeleg. Csak az egészségem bírja.

Nem, apu nem rákos (azaz a h.o-ja szerint igen, csak nem diagnosztizálták). Egy ritka neurológiai betegségben szenved, Parkinsonhoz hasonló, de inkább az önmagával 81 éve nem törődő életmódja miatt omlik össze. :(

Megint a piszkozat mappának irogatok.

Apu beteg. Nagyon.

Hosszabban: Apám(81) a karácsonyi ebédre még egy bottal feltotyogott hozzám a harmadikra. Aztán megzuhant az évek óta romló fizikai állapota, egyre többet elesett, már végleg pelenkára és katéterre szorul. Anyu(78) nehezen bírt vele, folyamatos felügyeletet igényel, csak úgy mehetett Anyu bárhová, ha cserébe én vigyázok apura.

Aztán április elején apu cigizgetett (azóta leszokott 60+ év után) és váratlanul nekem szegezte, hogy szerinte már nem sok van hátra és majd beszéljünk az „elhantolásáról”.

Na erre mit lehet reagálni? Valóban így érzi? Igen.

Három napra rá kórházba került, azóta is ott fekszik, egy bő hétig sem bírta, amikor próbából hazaengedték. A nappalijukban várja a bérelt kórházi ágy, mobilwc, oxigéngenerátor, ami nélkül azonnal legyengülne.

Szóval minden nap (én „csak” heti hatszor) két órát a kórteremben vagyunk, etetjük, mozgatjuk, szórakoztatjuk. Anyut felkapom, meg hazahozom.

Szereztünk ápolót, aki heti egyszer lemossa, felállni már nem tud magától, ha ketten alákarolunk, csak totyog járókerettel 2-3 métert.

Napi 7-8x pelenkázni kell, csont és bőr, éjjelente képzeleg, és rendszerint agresszív, nagyritkán elérzékenyül, milyen jófejek vagyunk. Annyi baja van már, hogy egyiket sem tudják kezelni, mert a másik elvinné. Így csak fehérjét, vitaminokat, antibiotikumot kap.

A szülinapját lefújta (az enyémet sem tartottuk meg), de pár lufit bevittem, minden ápoló, doki felköszöntötte.

Most ott tartunk, hogy apu péntek óta aluszékony és a legendás étvágya is elhagyta. A bőrén keresztül folyik a víz, nem izzad, „ereszt”. Nyirok, szív, mellhártya, tüdő, hasnyálmirigy, máj, vese, bélfertőzés, mindennel komoly gondok vannak, hónapok óta felgyűlik a g.nny (szóval tippem szerint lassan szepszis), két hete már le sem tudják szívni.

A többi látogató rokonnal összehaverkodtunk, biztatjuk egymást, sajnos mindenki visszatér.

A terapeutám szerint meghökkentően jól viselem a terheket és újra lecsekkolta, tuti nem szedek-e hangulatstabilizátort (nem).

Apu eladatta a kocsiját (végre nem vezet!), megkaptam a felét. Sosem adott ilyen gesztust, megdöbbentett. Mondjuk fél millió forint és valszeg a házi ápolásába forgatjuk, ha valaha hazamehet még, de hurrá. Jelenleg 800 000 Ft+szállás+étkezés+hazautazás a háziápoló havi díja, megtakarításokat kell majd felélnünk, ha.

Közben a céges alprojektem fő emberei felmondtak (nem miattam). Olyan kevés fizetést kaptak, elhappolta a konkurencia, így a munkáimmal is gondban vagyok, tolom a szekeret, de kivették a kerekeit. Persze ez izgat legkevésbé.

És örök hálám a főnökömnek, hogy nem várja el a személyes jelenlétemet. Ma irodai napot tartottam, ő nem, de rohantam is, hogy látogatási időre átérjek a városon.

Aggódunk és folyamatos érzelmi hullámvasút és Anyu az idegkimerültség határán és benne is tartom a lelket, nehéz nem magunkra venni egy ilyen beteg napi több kirohanását.

Felkészülünk mindenre.

A végletekig kifeszítve tolom hónapok óta és most jön a neheze. Kívülről figyelem magamat, mikor veszítem el az önkontrollt.

A terapeuta szerint szorgalmas picsa tempósan haladunk.

Az élet/Jóisten/univerzum tesztel.

Ma húsz éve blogolok.

Közben a gyerekkorból eredő, sosem kezelt CPTSD mellé olyan személyiségzavarral diagnosztizáltak, ami elméletileg okozhat sérelmeket másnak, de az én altípusom önmagát bántja kizárólag.

De önmagát nagyon.

Neten olvasom a számtalan konyhapszichológus cikket, elképesztő, milyen képet fest rólam, amiről tudom, tudjuk, hogy nem vagyok.

Egy-két évig még dolgozunk rajta és eltiltottak a facebook önsegítő csoportoktól (okkal).

Másokat szívesen emelek piedesztálra és többre tartom magamnál. Bátran ostorozom magamat mindenért, amiért objektív pillanataimban talán tudom, nem én lennék hibás.

De hiszem, hogy kevés pozitív tulajdonságaim egyike, hogy jó vagyok.

És ezt cáfolgatják a videók, a cikke ezrei, a hülye előítéletek, „viccelődő” mémek.

Fáj.

Nem vagyok rossz.

Ennyit biztosan tudok.

Tegnap megengedtem magamnak, hogy a kihalt utcán (jöttem a templomból) kisírjam magamat, aztán tovább harcolok az elemekkel, a haldoklással, apám alázásaival, fájdalmakkal, támogatok, együttérzek, ingyendolgozom, nehogy a kétség szele is megérintsen és megkérdőjelezzem magamat, megteszek-e mindent.

Elfáradtam. Csak tolni kell még kicsit...

Ne olvassatok az elmúlásról szóló Ady verseket, ha éppen nem vagytok erősek.

Eljutok valaha ennek a piszkozatnak az élesítéséhez? Úgy látszik, sikerült.

2024 pokoli év volt, tele lelki mélypontokkal.

Magasan funkcionálok (állítólag már ezt sem pc mondani). Kifelé a szomorúságot észrevenni, csak nem sok erőm maradt előadni a minden rendbent, mindenkivel megértőnek és figyelmesnek lenni. Elfogyott az energiám a világra.

Az éves megszépülős terv nem sikerült, azaz nem is érdekelt. Van minimál arcrutinom, meg életem leghosszabb és legegészségesebb haja, a műköröm mindig tip-top, ipl bejött, de -20 fokig hidegálló (isteni) parkában járok, lapossarkúban (kiv. irodában), a villamoson már át akarják adni a helyet, a mindenkit tegezünk cégnél sziára lemagáztak, ismerős taxis örül a terhességemnek.

Elképesztően kialvatlan vagyok a klimaxtól, hasra hízom és csak aludnék, amit nem tudok.

A lelassulós átmenet tervem kiválóan működik.

Jöttem-mentem relaxáló elvonulásokon, emberekkel, alkotásokkal. Mondjuk ennyit bírok, egyelőre csak vezetett beszélgetéseken, programokon bírok nem összeomlani (összeomlás=hazamegyek és nem akarok élni. Bántani és drámázni nem fogok).

Havonta járok két kreatív klubba, szinte minden hétvégén elkezdtem tanfolyamozni valamit különböző technikákkal, imádom, hogy hallgathatok, miközben emberek között vagyok.

A terasz-wellnessem elkészült, de eszement hőség volt, ami klimax-szal kiegészítve lakásban tartott. Éjjel pedig szúnyogok csíptek. A lakást kuckósra alakítottam, ha már itt töltöm az időm nagy részét. *Azóta vettem hatalmas és esztétikátlan napellenzőket (szvsz a műfajban csak ilyen van), felszerelem, mert könnyezem a fénytől.

A sématerápia megbukott. Analizálunk, belekezdtünk a traumafeldolgozásokba, pofáncsapós. És dühöt érzek a kidobott milliókért és elcseszett 25-30 évért azok miatt a terapeuták miatt, akik húzták az időt, vitték a pénzt és még diagnózist sem állítottak fel. Utánaolvasva kb. minden tünetét hoztam régen is.

Tényleg 48 évesen kell azon dolgoznom, hogy bántalmazott gyerekkorom volt érzelmileg és szexuálisan?

Anyámat próbálom óvatosan faggatni, ő fizikai bántalmazásokra is emlékszik, én ezek nagyrészét töröltem.

A 2023-as pszichológus egyszercsak bejelentette, hogy meghaladom a kompetenciáját, bocsika. Úgy könyörögtem ki, hogy legalább egy köremailt eresszen meg a kollégái közt, így találtam rá a mostani klimikaira, plusz a neten egy gyógyszert felíró orvosra (mármint személyesen is kontrollál).

Most hasítunk, még 2-3 év. Évi több, mint másfél millió forint. Mert 25+ éve becsületesen fizetett adók után nem férek bele a tb-be, akármerre kapartam.

Cserébe nem megyek nyaralni pár évig, nincsen luxusköltés, bő negyed évnyi teljes fizetésem erre megy el.

A cég a főváros másik végébe költözött, így bő 1-1 óra az ingázás, autóval képtelenség, marad a két átszállásos bkk (vagy három, ha nem sétálok). Amikor tudok, ho maradok.

A látásom romlik, két új szemüveget csináltattam újabb egy havi fizumért, miután a piros vonal fölötti(!) sort sem tudtam elolvasni szemüveggel, -7-nél tartok.

Elúsztam a szénhidráttal, de a hússal is, úgyhogy ennyi kreatívság közben újra beütött a köszvény. Hónapok óta fáj és gátol.

A környezetem is alakul. Akik cserbenhagytak a mélyponton, azokat szépen leépítettem, hiába is keresnek most támaszért. (Hogyan is képzelik, de komolyan?)

Akik akár írtak biztató szavakat, és itt hatalmas köszönet nektek is(!!!), azokkal tartom legalább írásban. De nem bírnék kötetlenül csacsogni egy kávézóban. Nem bírok fáradtan színházba járni.

Néha a cicával játék is lefáraszt, pedig igényli, kéri, látom, hogy egyre többet akar belőlem (ez nem panasz).

Megerősödtek a haverságok mindenféle körökben, ott mind nő. Ellenben a munkámban felfedeztek és a csapattag mind zseniális férfi. Fura egyensúly. Van, aki csak akkor jár az irodába, ha én is bemegyek, mert mindenki más unalmas vagy buta szerinte.

És így jó.

A terapeutám még sejteti, hogy nem kéne lezárnom a pártalálást, de olyan szinten émelygek a gondolattól is, ahogyan elbántak velem, elbántak a nőkkel a környezetemben, alattomosan és nagy számban, férfival biztosan nem akarok semmit. Nővel esetleg. De azt sem, jó egyedül, akkor társaságot találva, amikor random erősnek érzem magamat.

Új projekttel pluszban ingyen dolgozhatok a jelenlegi felgyűltek mellett, két, tizedannyi időt igénylő admin teendőmet az 50-ből leadhattam (azaz senki nem csinálja és nem történik semmi). Szívom fel a millió új tudást és oktatok is, bár itt inkább a képességeim, meg a második diplomám segít. Mindegy, millió visszajelzést és dicséretet kapok, soktucat embert betanítottam és teszteltem velük, a kollégás értékeléseim 100%-osak.

Év közben apámat vittem telekre, temetőlátogatásra az elhagyatott világvégére, hol máshol esett volna fejjel egy éles sírnak. Bugyogó vérű fejsérülés, nyomás minden nálam/rajtam lévő anyaggal, miközben sehol senki, bár szerintem ilyenkor segíteni sem tud a legtöbb ember, mire mentőt hívtam volna (kb. 20 percre voltunk a várostól, 10 perc sétára a falutól, a kocsitól meg eü ládától), rég késő. Orvos nincs a faluban sem.

Szóval előkaptam minden elsősegélytudásomat, nyomókötés koszos textilzsebkendőtől végül pamut felsőmig mindennel, szóval tartottam, végigkérdeztem az ellenőrzőkérdéseket többször, ellenőriztem, eltört-e valamije, agyrázkódást kapott-e és éberen tartottam. Ő végül fekve cigizgetett (a nikotin érösszehúzó áttételesen, meg nyugtatja, jó-jó, tudooom), amíg nyomtam és elállt a vérzés. Még egy percet adtam magamnak, hogy mentőt hívjak, minden nagyon gyorsan zajlott.

A sárban ücsörögve, könyékig véresen néztem a dombról a csuda kilátást, temetői kannavízzel ügyeletképes pinkké tettem a csatak véres haját, jeleztem is a megalapozott tetanuszoltásigényt. Csoda, hogy nem fertőződött el a seb.

Ennyi vért még sosem láttam. Szorri, aki utánunk a temetőben járt, ijesztő látvány lehetett. Ő bagatellizálta (elkéépesztő, mennyire megbízott bennem!), de átvittem sürgősségi, CT, öltések, jól van. Megnyugtató, hogy vészhelyzet esetén még remekül elboldogulok.

Anyu és testvérei kérésére visszautasítottam Nagyi örökségét, szeeeegény haszonleső nagybácsit ne költöztessék ki (igen, lett volna más jogi megoldás is). Persze egyik rokon gyereke nem mond le, így nagybácsit kiköltözteti, kifizeti a részét, aztán találjon ennyiért bármit Pesten. Jó tudni, hogy megint én vagyok a jóhiszemű lúzer, megengedhetek tízmilliókat kidobálni az ablakon.

keresztfiam ott konfirmált, ahol én is 34 éve, és okos és talpraesett és nagy ember lehet belőle (de leginkább legyen boldog)

online heti két terápia klinikai szakpszichológussal, két féle gyógyszer

heti egy online nyelvóra vicces tanárral és tanulótárssal

kéthetente 2-3 óra takarítónő, aki segít emelni, cipelni, almokat kiönteni, tárolóba vinni, szelektálni, inkább segítőnek nevezném, 38 nm-t én is tisztán tartok

online mindfulness+jóga tanfolyam hónapokig, biztosan jó valakinek, ember legyen a talpán, aki egy meditálás után fel bír pörögni nagymultis tempóra, majd este vissza

sokszínűségkezelés tréningeken sokszínűbb lettem (mondjuk ezt nem találtam kihívásnak)

klimaxra kaptam spirált a hormonok helyett, így a vérzivatar helyett görcsök maradtak, hőhullám és kisebb fájdalmak délen, meghát a lelkiállapoton sem segít

nagykonferencia részvétel és saját szervezésű is, külföldi kollégáknak Budapest mutogatása, céges elvonulások, ünnepi ebédek és koncertek

három vidéki panziózás az alkotó csajokkal, egyik közben ingázás Pestre céget költöztetni

cimbikkel társas és két kerti parti millió gyerekkel

végtelenül sok alkotás, amit néha még használok is

megsütöttük Békával életünk(em) Dobos-tortáit és quiche-eit és sosem nem fogom ezeket überelni. Mondjuk ennyi vajat sem sütöttem el még

családi bácsi 90 éves, kertiparti apámmal és soktucat rokonnal

apu 80 lett, szintén meglepetésbuli

Zene Háza, Katona, Örkény, hokimeccs

új nagy hűtő és teli mélyhűtő, negyedórás airfryer ételekkel

vadiúj kindle, sok-sok könyvvel és fénnyel és főleg olvasással

milliónyi podcast szempihentető elalváshoz

sok-sok-sok kreatív esemény, tanfolyam, kiállítás, múzeumraktárlesés. Csak spontán ne kelljen beszélgetnem

rapid téli Krakkó-Zakopane Bével és csodaszép időjárással

két előszilveszterezés

kigyűjtögettem év közben a kollégás+alkotós dicséreteket egy mappába, rosszkedvemben megnyitom. Hajlamos vagyok csak a negatívra emlékezni

a cégünk a régi, pl. a hőségriadó vészhelyzet cikkben aggódtak, hogy az autósoknál legyen elég folyadék. Miközben a világ végére bkv-ra/máv-ra várók, azon heringező, izzadó kollégák letojva, kösz

céges monstre költözés – összefogtunk páran határozott és lényeglátóbb kollégák, hogy a hibás új folyamatokat javíttassuk, legtöbbel sikerrel jártunk. A lelkem mélyén szakszervezetis lehetek.

2025 a mentális mellett a testi egészségre fókuszálás, köszvényeltüntető schwabrichárd és zöldséghegyek. A klimax miatt hónapok óta nem alszom, ezért fáradt, ezért éhes vagyok, ezért sokat eszem és idegeskedem. És hát a terapeuta sugallja, hogy békésebb munkára kéne váltanom.

Addig is olvasgatok egy alvó cica mellett…

Két hete megírtam az évösszefoglalót, csak nincs kedvem átfésülni.

Röviden: teljesen kellemes év lett volna, ha lenne elég pénzem nincsen leöntve xarízű sziruppal. Ezzel viszont traumaterápia, ami sebeket tép fel, így most nehezebb az igazságtalanul velem ordítozó, hőbörgő (nem főnökeim, csak stresszes p.csök) kollégák elviselése. Egyiknek már visszaírtam reply all-ban, hogy mennyire bánt a hangneme, a 200 km-re lévő munkatárs klikkeléséről nem tehetünk (sokezres nagymulti, és kb. mindenről tudok).

Na majd élesítem egyszer, jövő héttől gatyafelkötés, visszatér a káosz.

Gyomorideg.

Nem nagy izgalmak történnek a szabim alatt.

Kocsi akksi lemerült, kikerülve egy új rámerőszakolását bebikáztattam a régit, hívtam Anyut, hogy van tíz perce felöltözni meg egy sofőrje 1-2 órára. Elviszem bárhová és megvárom, csak nem állíthatom le a motort. Kapott az alkalmon, termelői piac, bolt, kiadott lakásunk belesés, dumcsi a kocsiban, majd az obinál már leparkoltam, virágokkal és izzófüzérekkel távoztunk.

Nagytakarítottunk taktónővel, lecipeltem teraszdolgokat és felhoztam a fát, elől is hagytam minden átnézendőt, van mit pakolnom. Ünnepi égők mindenhol.

Vettem a Decathlontól egy téli parkát. Kb. 15 éve nem síelek, apám(!) hordta el a maradék hidegálló ruháimat.

Ha három kívánságom lehetne, az újra síelni bíró ízületeken erősen gondolkoznék. A legjobb sport, kikapcsolódás és feltöltődésem evör, fájdalmas lemondás. (Lásd még: szeretem a természetet, ha nincsen föld, meleg és pollen.)

A közeli buliba bokacsizma-harisnya-rövid ujjú mini dzsörzé ruhára csak ezt a parkát magamradobva sétáltam át és melegem volt 2 fokban! Oké, klimax, de ez a kabát szuper.

Huszonpáran megleptünk, régi ismerősök és cimbik, meg whisky. Idén tán kétszer ittam, mindkét buli előtt elhatároztam, hogy nem fogok. Három pohárkától úgy fájt a gyomrom (nem ettem), hogy hazafelé besétáltam a kézműves hamburgereshez úgy 15 dkg marhahúsért. Vasárnap este sorállás. A tömegben ki kéri előttem ugyanezt? Az alattam lakó/nem lakó, de tulaj srác. Hazakísért, jó volt látni, csacsogni vele.

Innentől három hét lenyugvás, terápia, nyelvgyakorlás, Lengyelország, három nap családozás, egyik nálam, a többi csak kézműveskedés és olvasás ezerrel.

Nagyon rámfér a pihenés.

Sajnálom, hogy szüleim parancsára közgazdász(x2) lettem, amikor az ország akkor 5-6., jelenleg második legjobb gimnáziumában 14 évesen egy év alatt kisujjból kiráztam a két évnyi programozás dolgozatokat, vizsgaprogramokat, csak hogy ne kelljen reggel bejárnom. Meg ugyanezért középfokúztam, de angolra bejárogattam. Meg szuper tanuló voltam.

Most világít rá a terapeutám, hogy mekkora kontraszt van a valóság és az önbizalomhiányom közt, én mindig síkbutának kezelem magamat.

Az AI vezetőnk hosszú litániát tartott, mennyire tisztel, mennyire sokra tartja az értelmemet, a nyitottságomat és a kíváncsiságomat, és régóta akart ilyen emberrel dolgozni.

Három év végi céges ünneplés is remekül sikerült, szeretet, kedves beszélgetések, érdeklődés, tánc. Tényleg lecseréltem a toxikus álszenteket magam körül jóérzésű emberekre. Előzőekkel nem is tartok semmilyen kapcsolatot már. Nyitunk régi kreatív bandával új helyszínek felé, újabb kreatív bandámmal elvonulunk nemsokára, előszilveszter a táncosokkal, előszilveszter a kreatívokkal, meglepibuli.

Meghallgatom mások sokkal nagyobb tragédiáit, széteső házasság, beteg gyerekek, rákos és sztrókos kollégák, despota szülők mindenfelé. Ahol tudunk, összefogunk és kicsikarunk biztosítótól, alapítványtól, amit csak lehet, mi is utalunk.

Éééééés: közben éves mélyrepülésem van. Holnap lesz egy éve, hogy csak úgy random beugrott Kócos, hogy szakítson 5,5 év után. Én azóta sem tudtam elmondani a saját megéléseimet, érzelmeimet, mi volt jó, rossz, bármit. Bennem ragadt örökre…

Azt hittem, már stabil vagyok a terápia+gyógyszerek mellett, óvatosan nyitok, erre egy ártatlan és kedves félmondatomat félreértve úgy elkezdett üvölteni velem a főnököm és egy (nem enyém) vezető, majd azóta telefonon is, hogy napok óta bőgök.

Semmi rosszat nem mondtam, nem csináltam. Bár ezt a hangnemet akkor sem érdemlem, a mai ötven körüli férfiak jó része (bocs a kivételeknek!!) elképesztően undorítóan tud nőkkel beszélni.

Van külön HR-esünk arra, hogy pl. agresszivitásfelismerést(!) segítő cikkeket írjon. Felismerést. Nulla segítséggel, hogyan kezeljük. Neadjisten hová jelentsük az állásunkat nem kockáztatva.

Köszönjük a semmit.

Jeleztem a terapeutának, hogy sürgős a helyzet, reggel már fogadott is.

Leegyszerűsítve a triggert: így nőttem fel. Hiába voltam kedves, szófogadó, szorgalmas, megalázkodó, önelnyomó gyerek, apám minden idegbetegségét úgy élte ki, hogy belémkötött és leordított.

Azóta sincsen eszközöm a lekezelésére ezek szerint. Képtelen vagyok megvédeni magamat.

Írtam egy csomó posztot, csak piszkozatban hagytam. Az élet pörög, a november mindig túlságosan is. Mivel vezetett foglalkozásokon vagyok képes szorongás nélkül kommunikálni, ezért a munka kreatívkodás elégíti ki az ilyen igényeimet, vagy ha csendben lehet figyelni, lásd még kultúra meg konferencia. De ahhoz meg közel egy hónapig köhögtem, ismerve magamat és hogy a klimax miatt a legkevésbé sem tűnik fel, hogy alulöltöztem (oké, tudom, de akkor is gyengíti az immunrendszert, a bkv meg tálcán kínálja a vírusokat), esélyes további betegség…

Szóval alkotok ezerrel. Nyár óta készült kilenc (és fél) táska, tucatnyi ékszer mindenféle technikákkal, dekorok a lakásba, amit átrendezek, kedvességek adventra, félig befejezve sok-sok-sok tervem és ki szeretném próbálni az urban sketchinget, mert festésben és rajzolásban még béna vagyok.

Mindenfélét kipróbálok, beletanulok. Szín-, anyag-, tapintás-, textúraterápiázom.

Cica imádja, hogy home office-ban dolgozom több napot, most is a vállamnál kucorog.

Erőltetem a tömegközlekedést. Ha éjszaka járkálok, taxi még mindig az egyes számú költésem. A cégünket kitették olyan helyre, ahol a bkk rendszerint feladja, gyalogolhatunk a susnyásban, de ne hőbörögjünk a főnököm szerint. Ja, akkor minden gond elszáll.

Kimaxoltam az eü biztosításomat, voltam nőgyógyásznál az elmúlt 15 év legjobb leletét kapva (kekszmentes élet előnye első pont), pm uh-n, vérkép, vizelet, mammográfia, szemészet, új szemüvegek akciósan: egy havi fizumért kettő is. Visszatérő kötőhártyagyulladások miatt a szemműtétet halasztom.

Ennyit teszek az egészségemért. Soha nem mozogtam ilyen keveset, ettem ennyi szénhidrátot és zsírt. Ja, jót tesz ez a pszichének, a köszvényem kicsinál.

Ezer éve nem jártam boltban, most végigmentem, alig tudtam bármit is választani, amit megennék ÉS nem gyullad be az IBS-em. Kb. sajtos stangli maradt. Amitől 3 napig fetrengtem a bélgörcsöktől, mire rájöttem, hogy csak attól lehet, mert ilyenkor kiflivel koplalok és egyre rosszabbodott.

Gyakorlatilag nem marad étel, amit ennék. Facsart narancson meddig lehet élni??

Találok jó és pocsék könyveket, végigolvasom, de elaludni képtelen vagyok. Felébredni is. Az őszi csajos hétvége első napján délig aludtam.

Szociális vagyok idén, emberek között alkotok, de elfáradtam mindenkinek segíteni. Nagyon megjegyeztem, ki az, aki eltűnt a xarvihar idején.

Cimbiket idén két kerti partin és egy hb-n láttam, még egy szülinapi meglepit tervezünk, eltávolodtunk. Ellenben a mindenféle kreatívokkal közelebb kerültem és energiával tölt fel a közös program.

Hogy még többet legyek itthon, belecsapok a lecsóba és átalakítom/festem/dekorálom a hálószobám remek, ám unalmas bútorait. OBI még mindig az egyik otthonom. És fűrészt is kell vennem, jut eszembe.

Apám tizenéve nem járt nálam (felső szint lift nélkül előnye), meghívtam, hogy egyik karácsonyi nap nálam egyenek. Remélem, a macska érzi, ki szokta kővel dobálni a kertjében a fajtatársait és távol marad tőle.

Idén még 14 nap szabim maradt, de mivel hivatalos helyen és szakmai konferencián is az új titulusommal regisztráltak be, hát fel kell kötnöm bent a gatyát. Legalább öt területen fejlesztünk, agyalunk, lektorálunk, zavar, hogy nincs elég kapacitás, szkeptikusak még a vezetőink.

Én nem.

Viszont anyagilag annyira nem becsülnek meg (=egy fityinget sem kapok ezért), hogy rossz napjaimon kivéreztetésnek érzem, jó napomon fogom fel, hogy egyszerűen a dolgozó le van magasról…

Utálom az advent környékét, a héten van Kócos indoklás nélküli lelépésének évfordulója, kezdődik a zuhanás, tolom is a terápiát ezerrel. Elnézést kért a terapeutám, mert azt mondta, hogy ne vessem el végleg a párkapcsolat eshetőségét, amire mindenféle pszichoszomatikus tünetekkel reagáltam legközelebbre (én nem látom a szoros összefüggést, ő állítja). Nem ő a hibás, már nem akarok sem testiséget, sem pokoli érzelmi hullámokat, sem megbízni, sem nem bízni, sem sérülni, sem pofáraesni. Sem együttélni, sem kötődni, sem máshoz alkalmazkodni ritmusban, hobbiban, heppekben. Egyke gyerek vagyok, remekül elvagyok magamban.

Nincsen indokom, ami miatt rosszabb egyedül. Szép végszó.

Ja, és a cimbikkel nem mentem az ide tíz percre lévő terembe bowlingozni. Már nem érzem velük (azaz inkább a fiúkkal) jól magamat.

De amikor a „balatonozós” egész napot nálam tartottuk (macska mindenki ölében simogattatva magát), fáradt voltam és úszott a lakás, este csörgött cicás szomszédnő, hogy sérült macskát láttak az utcánkban, sötétben, 12 fokban és esőben egy órát kutattuk elemlámpákkal öten, hová tűnhetett. Becsöngettünk mindenfelé, ahová beengedtek, végigjártuk a kerteket, hajoltunk autók alá, de sajna csak a vérfoltot láttuk, nem találtuk meg.

Régen mindig pasitársaságokban éreztem komfortosan magamat. Mára idegesítenek, főleg 30 fölött, a korosztályom pláne. Szinte csak nők körében érzem biztonságban magamat, durva!

És még rájuk sincsen elég erőm.

Szóval változnak a preferenciák.

Mintha egy másik ember lennék a cica/pandémia/Kócos történések óta.

hashtag diagnózismegklimaxmegmidlifekrisis

Vagyok.

Élek.

Kívül mosolygok, belül fáj és harcolok a hullámvasutaimmal.

Megdöbbent, hogy mennyi kínt tartottam természetesnek.

Becsülettel szedem a gyógyszereket, heti két terápiás ülés.

Leépítettem az ingeráradatot, amiben éltem. Szerettem, belefáradtam.

Alkotok, meglepően jókat, a vezetett tevékenységeket élvezem, egy kis csapatnyi alkotó itt, egy-két máshol, céges elvonuláson szintén festés, kvíz, kincskeresés.

A négy nap csajos balatonozás elmaradt a hideg/eső miatt, így Pesten mentünk át egymáshoz pont ugyanazokat csinálni.

Lakógyűlések konszenzusokkal, apró lakásfelújítások, klímatisztítás és napágy használata végre 39 celsius fok alatt. Limitált fonalak, ergonomikus eszközök, világító kindle, Keleti pályaudvar tetején a szobroknál bejárás és irányítóközpontban kérdésözönöm, apuval jóhangulatú telek, Anyuval jóhangulatú nagynénilátogatás, kéthetente takarítónő kényelme és rendelem az új hűtőmet.

Életközepi válság, klimax, bkv-zás és év végi stressz növekedése, szűrővizsgálatok és fogorvos, belehúzás, három rendezvény és zárások.

Aztán két hét téli pihenés és végre eljutunk a hegyekbe.