Egyre nehezebben bírom a bezártságot, egyedüllétet, ami a karantén óta felforgatta a régi kis életemet. Minden programom emberekhez, külső helyszínekhez kötődött.
Meg az endokrin szerektől szívdobogásom van, szorongás, érzem, hogy magasabb lett a minuszos vérnyomásom, remélem, már csak pár hónapig kell.
Ma skype közben bőgtem el magamat (lenémítva, nem terhelek senkit), meg idegesít Kócos idegessége, mindenki kurvára önző a környezetemben, erőszakolják rám szinte idegenek a lelki gondjaikat, de ha segítséget kéne kérnem, nem tudom, melyikükre támaszkodhatok. Futok barátságok után, rendszerint hiába. Nem kérdeznek vissza, én hogy vagyok.
Keksz töredéke a régi mennyiségnek, ettől nagyon a falnak megyek.
Idegesít, hogy nekem mindenhez jó arcot kell vágnom. Ha óvatosan jelezném, hogy valami nekem bántó, akkor is én vagyok elküldve. Bexarás! Teljes gyerekkorom így telt. Bármi gondom volt, Anyám magára tudta fordítani, a végén nekem kellett támogatnom, vagy alapból én voltam a hibás. Zseniálisak az ilyen emberek! Jól megtanultam, hogy kussoljak és nyeljem le, ha valami bánt, ne álljak ki magamért, mert csak én jövök ki belőle vesztesen. Ejtőernyő nélküli zuhanásnak érzem az egészet, magamat értéktelennek.
Nincs kedvem a mentőcselekvésekhez. Nincs kedvem ékszert készíteni. Súlyzózni. Cicázni. Énekelni. Spanyolozni. Sminkelni. Festeni. Horgolni. Itt vár a sok alapanyag és csak nézek ki a fejemből. Nem alszom. Sokszor a fogmosáshoz is egy órát győzködöm magamat.
Nincs munkahelyi visszajelzés. Nincs tánc, mozgás. Cimborák. Játékok. Iszogatások. Suli. Színház. Étterem. Hobbitanfolyamok. Utazások. Nekem idén Málagán kellett volna napoznom és New Yorkban csatangolnom, jónéhány fapados hosszúhétvégével és szülinapi wellness-szel együtt! Család. Vagy csak beülni a kocsiba és járni egyet. Közösség. Rendszeres keksz.
Nem emlékszem, mikor nevettem egy igazán jóízűt.
Tökegyedül nézem a falakat otthon. Vagy munka után kimegyek a sötét és kihalt utcákat róni. Rém izgalmas.
Másfél hét a nagy magyar vállalkozónak egy cipőtalp ragasztása, pénteken mehetek érte, direkt rákérdezek, hogy munka után, persze, menjek hatig. Majd ötkor már zárva volt, új nyitva tartás, mehetek ma. Anyját. Több kreatívos rinyált, hogy nem fog megélni, hát gondoltam, rendelek tőlük kézműves dolgokat, amikre egyébként is vágytam tőlük. Fél év alatt EGY(!) teljesítette a kérést. Nem kell a pénz senkinek, ha dolgozni kellene…
A posta itthagy értesítőt, hogy nem voltam otthon (de!), mehetek be csomagért, vagy díj ellenében(!) újrahozzák. (Legális ez?) Telefont nem vesznek fel, hogy akkor díj ellenében. Majd a postán kioktat a nő, hogy nem is hozzák ki a csomagokat, napi 1-200 ilyet szegény nem cipelhet! Egy 5 dkg-os játékkártyáról van szó és nem tehetek a munkaerőspórolásaikról, egy el nem végzett kifizetett szolgáltatásról van szó és még nekik áll feljebb (és nem, nem hőbörgök, még így is mosolyogva kotródom el, bocshogyélek). Ma ismét mehetek be, jött valami, csak smst küldtek. Mindent házhoz rendelek, harmadszor nem hozzák házhoz (kifizetett szolgáltatás a házhozszállítás).
Elhoztam, jött az értesítő, hogy egy újabbért mehetek be. Bammeg! Megkérdeztem a postást, aki egyébként hozott nekem valamit(!!!!!), hogy ez hogyan is van: HA nincsen rajta az emailcímem vagy a telefonszámom a borítékon, akkor kénytelenek kihozni, mert nem érnek el. Hát, majd megkérem az eladókat, hogyan címezzenek.
Sokat elsírom magamat, sokat gondolkozom, hogy abbahagyom, nem megy.
Tudom, meg fog jönni. Az ember azt hinné, a sokszázadik menzesze már nem terheli meg. De. A fél életem menzesz, vérszegénység és görcsölés.
Nagyon nem jó, nagyon.
Elkértem a régi pszichiáterem elérhetőségét egy kolléganőtől, agyalok, bejelentkezzek-e online, de (bár anno megmentett) ezzel a helyzettel ő sem tud mit kezdeni, nyilván. Túl kell élni (ha nem ölöm meg magamat), meg mihamarabb leállni a gyógyszerekkel.
Tudom, mert sokan írják, hogy ugyanígy éreznek, nem vigasztal persze, de megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül.
