Fáraszt a hangnem, ami a munkahelyemen van nap, mint nap. Kivárok, kivárok, de gyomorideggel. És közben elvárják, hogy mosolyogjunk. Meghasad a személyiség.
Közben persze ér egy csomó pozitív inger, és kedvesség, és figyelem és összetartás ezerrel, gondolom, ez a kis ember szintjén, az egyének erőfeszítéseiből alakul.
Csak jobb lesz, bár egyelőre két év kemény harcnak néz elébe a cég, lásd pluszban mai hírek, nekem viszont visszavettek a szakmai feladatokból és agyhalott dolgokkal bombáznak.
Mozdonyvezető akarok lenni, sok monotonitással, kevés ingerrel.
Hallgatom a vezetők felháborodását, hogy az emberek rosszul reagálnak a kritikára. Szerintem ha nem kap az ember pozitív visszajelzést és sok az igazságtalanság, akkor az önértékelés is leépül szépen, önbizalomhiányos embernek a kritika meg évekig fáj. Ha anélkül sem tartja magát sokra…
Apám beszélt velem így gyerekkoromban, mintha hülye lennék, evidenciákat magyarázott, majd másoknak terjesztette, hogy még ezeket sem tudtam (de). Most a cégnél bukkant elő a jelenség. Nem tehetek róla, ha buta is vagyok, de bakker.
Rég voltam ilyen mélyen önértékelésileg én is, pedig próbálok elvonatkoztatni mások véleményétől, csak az értékes emberektől kapott hasznosakat építem be.
Rámfér egy jó kardio meg némi keksz, mi? :D
