A héten csak egy mélypontom volt, igaz, akkor a cégnél bőgtem, a bkv-n, utcán, otthon.
És akkor nem úgy kell elképzelni, hogy rossz napokon csak bámulok magam elé az irodában, mert elég sok önfegyelmet parancsoltak rám gyerekkoromban, amikor istentiszteleteket meg kakaókoncerteket kellett kihúzott háttal, mozdulatlanul "élvezni" óvodásként. Kedves és vicces vagyok látszatra, meg nevetnek a poénjaimon (őket minősíti).
Durván túlterheltek a cégnél. Több tucat ember ugáltat, 10-15 feladatom fut párhuzamosan és 5 percenként csörög a telefon, amiben újabb 15 perces munkák esnek be. Ha nem veszem fel, megírják. Az asztalomon hegyeken a nem kevés utánajárást igénylő xarok, mindenki utolsó nap dobja át, persze én siessek, mert NAV büntetés lesz, ha kések.
Sikítani tudnék, hogy a reggel elkezdett dolgokig nem jutok el délutánig! És közben napi 150x bebaszcsizzák az ajtót, idejönnek telkózni, röhögni fél órákat, rinyálni, hogy unatkoznak, meg hogy hülye a fodrász.
Aztán harmadszor ígérte a főnököm, hogy elintéz valamit, aminek közeledett a határideje és az én dolgom lenne, ezért megkérdeztem ismét, hogy hogyan állunk vele, csináljam-e én, erre megkaptam, hogy ne izgassam már magamat rajta, majd ő megoldja.
Csípőből visszavágtam (ejj, de rossz tulajdonságom!), hogy azért joggal izgulok, mert az én dolgom és félek, hogy nem áll össze, aztán kikullogtam tőle.
Tíz perccel később egy kolléga további témákat fűzött volna hozzá, de jeleztem, hogy forduljon a főnökhöz, ő intézi.
Na ne már, hogy ezért legyek leugatva.
---
Kicsit unalmas ez a hullámzás, néha úgy megölném magamat, de gyáva vagyok reménykedem, hogy lesz jobb, mert a tapasztalat azt mutatja. Máskor meg lebegek, mint egy pillangó. A gyógyszert szedem becsülettel, de úgy igazán stresszes napokon lóxart sem használ. Vagy persze nem tudom, milyen lenne nélküle.
A céges stresszről csak annyit, hogy a héten további két kollégáról derült ki, hogy nyugtatókon él.
De a pszichiáter (aki nem terapeutám volt, csak a gyógyszert firkantja fel negyedévente 10 000 Ft-ért) szerint vannak nálam rosszabbul lévő emberek és amíg dolgozni tudok, addig nincsen bajom.
Ja, és legyen kutyám.
Nem tudom elképzelni, hogy egy minikutya is boldog lenne velem a 40 nm-es tetőtéri lakásban, amikor 7:30 és min. 18, de inkább 21-22 h előtt nem nagyon vagyok otthon, ő meg egyedül mit csináljon, meg zavarna a szőr és bacik. De főleg, hogy szenvedne egyedül!
És unom, hogy a környezetemben ezerszer teszem fel a kérdést, hogy vagy. Nagyjából 3-4 ember szokta megkérdezni tőlem.
És ha sztoriban vagyok, akkor arról neki egy vicces valami jut eszébe, ami a pasijával esett meg és belekezd. Olyan érzés, mint tinikoromban, senki nem hallgat meg, én meg kuncsorgok figyelemmorzsákért, hátha kapok, cserébe lehet nálam ezerrel ventillálni.
Nem szoktam kapni.
Még mindig az bánt a legjobban, ha nem hívnak programokra. Ha kimaradok valamiből. Hogy én kétszerannyit szervezek öszeröffenést, mint a többiek velem.
Pff, a gyerekkor sérelmei sosem múlnak el. Lehet rajtuk szuperul dolgozni, de egy-egy hívószóra előtörnek a fájdalmak.
Szeretek emberek közt lenni, de annyi bántás ér, elég.
Néha úgy bezárkóznék a lakásba évekre, rendelgetném a pizzákat és enném a vaníliás Vienettát, kikapcsolnám a telefont, amitől az appom szerint erősen függök. (<-- Cserébe mondjuk azon nézek sorozatot, olvasom a híreket, levelezek a cimbikkel, navigálok.)
Ja, és Anyu szerint vágassam rövidre a hajamat. Nem úgy a szemembe mondja, hanem hátulról utalgat rá, majd ha sokadszor is elengedem szó nélkül a fülem mellett, akkor erősebben tolja. Nem bírja, ha nem ő dirigál. Végülis 42 éve piszkál vele. Harminc éves koromig rövid hajam volt, meg fiúruháim, mert úgy neveltek, hogy nem a nőies külső az érték. Hát nem, de sokra mennék Gogollal és Grecsóval, ha közben nem kompenzálnám a harcot a genetikámmal.
Bocs, elegem van.
