Beszéljünk.
Magamat egy megbízható, közepesen szorgalmas, átlagos nőnek tartom. A környezetem elfogad, kedves, vidám embernek tart, asszem.
Próbálok jól kinézni, fejleszteni magamat, mindig tanulok valamit, nyelvet, varrást, táncot, van két diplomám, jólfizető állásom, ahol nehéz helyzetben is odateszem magamat.
Érdekel a kultúra, a világ, társadalmi gondok. Szeretek gyerekek közt lenni. Meg vezetni. Meg kertészkedni, társasozni, strandolni. Meg szexelni.
Van hitelem a zöldségesnél, ha nem viszek pénzt, kollégáim rámbízzák az anyagi dolgokat, a kényes ügyek elsimítását, exNagyfőnök PIN-kódjait, jelszavát tudom.
Segítek a vak bácsiknak.
Ezeket azért írom le, mert átlagos ember vagyok.
Sokáig voltak gondjaim, főleg étkezési, meg nehezen viseltem szakítást, stresszt. Ki nem.
Vagy depressziós voltam, vagy végtelenül energikus és nagyon kreatív.
Hullámzok a végletekig, párhavonta.
Aztán jött végre rendes diagnózis előbb pszichológustól, majd pszichiátertől. 41 évesen.
Ez bipoláris zavar. Enyhe formája, nem adom el a házat hipomán időszakban, csak egészen szépeket alkotok, nagyon magabiztos vagyok. Fáradhatatlan.
Aztán hetekig minden inger kiborít, a napi 50 emberrel beszélgetés, a két metró oda, vissza is csúcstömegben. Néha hajat mosni sincs erőm. Kimászni az ágyból. Mosni. Van elég ruhám egy hónapra. Elég erős a megfeleli kényszerem, ezért oldom meg valahogyan a munkát.
December óta kapok egy hangulatstabilizátort, mást nem szedek.
Teljesen normális ember vagyok. Erős és külső ingertől független hangulatingadozásokkal.
Ma van a világnapja.
Forduljatok megértéssel hozzánk, mi is azzal fordulunk felétek, mert ultraszenzitíven átérezzük a gondokat.
És nem vagyunk csodabogarak. Minden századik ember az.
Te is ismersz párat. Csak talán nem is tudod...
