...nem mindenre emlékszem teljes pontossággal.
Múlt hét hétfőn az ajtóban várt izgatottan, ahogyan szokott (alsóban). Át voltam fagyva, ki voltam borulva a céges dolgok miatt, bebújt velem a takaró alá, fejünkre húzta, és szeretettelin sutyorogta, hogy megmelegít, édes volt, romantikus. Elkezdte mondani, hogy minden rendben lesz a cégnél. VISZONT. Na itt megy nálam a pumpa mindig… Az anyja hazarendelte egész szerdára mindenszentekre.
Kértem előtte, hogy legalább fél napot töltsön velem, most hatalmas támaszra lenne szükségem, szólhattak volna előbb is, de menjen persze, én intéztem, hogy béküljön az apjával, hogy hívja az anyját fel, dehogy állok az útjukba.
Én ugye ne menjek, sírgondozás, intim családi dolog, nem is akartam. A saját halottjaimhoz sem megyek ki, valamiért én nem tudom feldolgozni a temetőbejárást.
Kimentem a fejemre ereszteni a zuhanyt, kimerült voltam, stresszes és idegbaj egyébként is. Na ekkor jött utánam és akkora veszekedést provokált!
Nem volt lelkierőm „okosabbnak” lenni.
De aztán békében aludtunk el.
Másnap munka után egy teázóban randiztunk, kávéztunk, majd kézenfogva sétáltunk a kivilágított Andrássyn, hamburgereztünk nevetgélve, átbeszéltük a gondjainkat. Készítettünk szelfiket az Operával, a Bazilikával, este átbeszéltünk mindent. Közben telefonált a család, hogy háromkor legyen a tali. Hurrá, akkor kimehetünk a közelbe horgászni, úgyis lógok egy Judós3-programmal.
Aztán telefonált a tesó, hogy az keresztbeszelné a napot, EZÉRT legyen dél.
Itt már megint ment fel a pumpa bennem, a f.szomat szórakoznak, de oké, akkor kimegyünk korán pecázni.
Rákérdeztem, mikor számíthatok majd rá: hát, négy felé. Jó, akkor nem megyek el d.u. otthonról, vele akarok lenni.
Szerdán reggel reggelit sütött nekem, kávét hozott az ágyba. Kiültünk a Dunapartra, ő pecázott, én végre olvastam, csend volt, béke. Dél körül telefonáltak a szülők, hogy mégis egyre érnek oda.
Jó, akkor elmegyünk egy forró kávéért. Egymás combját simogattuk, a munkakereséséről beszélgettünk.
Végül kettőre értek oda, áááá!
Oké, puszi-puszi, lelépek. Anyuka még utánamkérdezett, hogy miért megyek el, de hát ők mondták, meg nem is akartam maradni, szétfagytam már.
Öt felé jött az sms: Judós3 most hazamegy és az anyukája nekiáll főzni neki. Hogy mi vaaan? Otthon ültem, pityeregtem a kimerültségtől, ráírtam tök kedvesen, hogy elég sűrűn változik a program, nem erről volt szó. Akkor átmentem volna valakihez, aki támaszt nyújt…
Na és egy óra múlva hív dühösen(!), hogy ő szakítani akar.
Hogy mi vaaan?
És már haza sem jön és a korkülönbség, és szabadságot akar és olyan érveket hozott, amit eddig sosem. A szülei szavai. Érthetetlen volt, mindent megbeszélünk és ezt így telefonon, egyértelmű volt: a családja és a barátai piszkálhatták fel, ő meg egy befolyásolható kamasz.
Mondtam, hogy nyugodjunk le, meg ezt mégsem telefonon, de én akkor átmegyek. Egy kabát, a töltője nem volt nála, mondjuk nem is vittem neki.
Vitáztunk az utcán, amikor a barátai megjelentek. Ebből vettem biztosra, hogy az anyján kívül a fiúk is valami programot akartak, ezt már félt bejelenteni. Érthető módon.
Én meg üljek otthon program nélkül??? Felajánlotta, hogy hazadob kocsival, de ő már nem jön fel, mondtam, hogy hazavezetek.
Felhívtam másnap, hogy lenyugodott-e, ha jól értem, a szüleitől kért tanácsot, mit tegyen, ha több szabadságot akar. A bizarrul diszfunkcionális családjától, ahol apuka nyíltan szexrandizik és néha lelép anyutól, meg hazahozza a nőit (=szabadság?????), anyuka, aki a fiába szerelmes, mert elhanyagolják… Menjen oda, ha menni akar.
Pénteken átjött három órát, hogy összepakoljon (egy ötödannyi bőrönddel, mint a cuccai). Úgy döntöttem, nem fogok veszekedni. Kinyitottam egy üveg bort, odatettem két szeletet a kedvenc tortájából. Meglátta, és elsírta magát. Hogy ő azt hitte, ordítani fogok vele. És hogy mennyi mindent köszönhet nekem, és nélküle sehol sem lenne. És hogy annyira szeret.
És én is.
De most nyugalmat akar, semmi párkapcsolat, vagy ahol „el kell kérdedzkednie”. És órákig sírtunk egymás vállán, egymást csókolgatva, hogy mennyire fogunk egymásnak hiányozni, milyen szép volt mindegyik nyaralásunk, a romantikus meglepetései, az én gondoskodásom és soha nem volt ilyen boldog kapcsolata. És hogy szeret. És szeretem. Folyton.
Nem sírt az imádott nagyapja halála óta.
Szerintem meggondolta magát, de már nem mert a diktátor apjának szólni, hogy mégse jöjjön. Mindegy, elpakolt, leteregetett, még az én ruháimat is összehajtogatta.
És sírt. És elsírta magát az ágyon, a plüssállatokon, a kilátáson, emlékeken, mindenen.
És leültünk kulcsot visszaadni, telefont megbeszélni, ami az én nevemen van. És pityeregve elkezdtem mondani, hogy neki ez az otthona és ugye tudja, hogy én nagyon szeretném őt újra itt látni. És hogy ő is így gondolja. Azt beszéltük meg, hogy kicsit kiéli a szabadságát és aztán 1-2 hónap múlva visszajön hozzám. Mert ő itt volt boldog, és itt megkapott mindent tőlem.
Sírva-ölelkezve-csókolózva váltunk el, a szívem megszakad. De ha most így látja, menjen csak, hozzám úgysem fog más költözni. Ha hiányzom neki, nyitva az ajtó.
Kérte, hogy én is éljen ki magamat, töltsem le a tindert. Aztán elröhögte magát: már letöltötted, mi? :D
Elaludtam, könnyes arccal ébredtem. Még sosem sírtam álmomban.
Nagyon szerettem ezt a kis hülyét a felelőtlen 13 éves kamasz viselkedésével, tereltem, elintéztem, hogy a munka és szakma nélküli kóklerből valaki legyen, megszerezze a jogsiját, álmai végzettségét, kikupáltam az ekcémájából (kutya, egyértelmű!), lett munkája, TB-je (hétfőn intézte a NAV-ban Anyuval), edzettjei. És ezt nem mellettem érte el: ezt én értem el neki.
Cserébe annyira figyelmes volt velem, egy istennőnek kezelt.
Azóta is felugrik néha a levelezése, bűnös vagyok, néha belenézek:
jelentkezett két új állásra, ahová sztem teljesen alkalmatlan. Éééés megkapta azt az állást, ahová még én szerveztem le az önéletrajzot, küldtem el, navigáltam telefonon, és örömmel értesítették, hogy ő nyert.
Erre látom: újra írtak, miért nem reagál. Ergo nem vállalja el. Csinált már ilyen munkát, bő kétszerennyit keresett volna, abból simán megspórolja a továbbképzését, ami még kell a karrierjéhez.
Az edzős oldalát én vezettem, azt az anyja fogja átvenni?
Naszóval az az érzésem, hogy eddig sem segítettek neki otthon, egyedül képtelen menedzselni magát, itt bajok lesznek. :/ Karrierben is, de főleg anyagilag. És azt otthon sem tolerálták addig sem, míg el nem költözött, napi öldöklés ment köztük. A szülei kezébe annyit kellett leadnia, mint amennyit kb. most keres… Így hogyan lesz szabadság?
Na mindegy, én most hátraléptem, élem a kis életemet, és megyek tovább.
Áthívtam szombat délre a kockahasút, akit nem tudom, itt hogyan hívtam, rohant azonnal, megvigasztalt kicsit. Este elmentem egy nagyot néptáncolni a cimborákkal.
Vasárnap reggel Békával kondiztam, majd ebédeltünk egy jót beszélgetve, aztán elugrottam Béért, vele is ettem kicsit, mert másfél nap alatt kb. 4 dl Fantát ittam, ami keksz, meg néptánc mellett elég kevéske.
Délután egy parkban játszottunk a táncosokkal, majd I-nél gyűltünk össze bandázni sötétedés után
Hálás vagyok mindenkinek, aki felkarolt!!!
Hétfőn elmentem egy cuki félfrancia-félarab zseni egyetemistával iszogatni, feldobott kicsit.
Tegnap fodrász, ma ez a srác főz nálam valami francia kaját, maradni akar éjszakára is.
Csütörtökön elmegyek Anyuval a Judós3-nak ajándékba adott kuponnal egy főzőestre, nem hagynám elveszni…
Pénteken Nagyonlétra és nemtudomitthogyhívják, a hétvége még képlékeny, társas, kondi, barátok…
Rámtör a sírás váratlanul, nem tudok aludni, engem még nem szerettek ennyire szépen.
Nagyon várom vissza ezt a kócos kis hülyét, addig elfoglalom magamat. Remélem, belátja, amit a cimboráim mondanak, hogy mindig is látták, mennyire imád engem, jobban is, mint én őt. És hogy nálam jobb neki.
És akkor hazajön szépen.
