Megváltozott a fontossági sorrendem.
Valamiért nem izgat a tánc. Nem megyek le kocogni. Konditermet nem is tudom, mikor láttam belülről. Nem érdekel a színházban semmi. Hangversenyjegyem sincs most. Nem bosszankodok, ha nincs kivel elmenni egy jó koncertre. Nem haverkodok mindenkivel a céges konyhában, csak mert pár hónapig itt dolgozom és illene, így is itt lógnak sokan. A barátokat is hagyom, majd jelentkeznek, ha igény van rám, 3 hetente úgyis bandázunk, közte is összefutunk 1-2-vel valahol. Kijárok ebédelni néha, ez is újdonság.
Viszont a pasikák megvannak, sőt. Őszhalánték a topértelmiségi munkája mellé masszírozást tanul, rajtam akar gyakorolni. Bár én utálom, ha bőrömet izélik. Vettem igazi papírkönyvet ismét, jó nehéz a Kindle után és kortárs és magyar, azt bújom. Sok évig ismerősöktől kuncsorogtam, ha pár szem friss diót akartam, azt csak nedvesen eszem meg, a belső hártyát is lehúzom. Idén felfedeztem, hogy a házunk hátsó udvarára átlóg egy hatalmas diófa, azóta minden este felszedek a sárból 6-7 darabot és fent elmajszolom. Az ősz legnagyobb élménye.
