Tulajdonképpen most is olyan mint mindig. Próbálom nem elrontani a kedvem az erőszakossága ellenére.
Felhívom most Anyut, hogy van, apám elkéri tőle a telefont. Már tudom, hogy itt parancs jön.
Hogy menjek át legkésőbb(!) holnap locsolni, mert ők vidéken vannak!
Mondom, nem tudom megoldani, nem fogok ráérni.
Dehát ő nem azt mondta, hogy most! Legkésőbb holnap, addig ráér!
Már megint a nagyvonalú neszesemmi.
Mondom, nem tudok, tropa a térdem, ezért megyek holnap munka előtt a kórházba a gyógytornászomhoz, ezért nem megyek már le ma a tetőtérből, holnap hajnalban indulok bkv-val, torna, munka, utána babaünneplés kollégáéknál, később este Sajtossüti, lehet, hogy éjfél előtt nem érek haza sem.
Dehát ő nem mondta, hogy éjfélkor menjek át! Mehetek bármikor!
Kérlek, figyelj egy kicsit, nem tudok átmenni, és nem is mondok le más programot azért, mert nem vittétek le a virágokat, de a szomszéd sem locsolhatja, aki egyébként bámulja, merthogy csak ő látja.
De nem mondta, hogy mondjak le programot!
Akkor hogyan mennék át?
Oldjam meg, ráér holnap!!
Nem fogok éjfélkor még átmenni.
De nem kell éjfélkor!!
Na jól van, nem megyek át.
Nem hiszem el, hogy nem locsolsz, na, oldjad meg!
Hogyan?
Oldd meg, na.
Nem, nem tudok átmenni, nem érek rá, na megyek, szia! :)
Cuki, asszertív és mosolygós hangon, ha ő önmagát ismétli és nem figyel rám, akkor én is önmagamat ismétlem, tényleg nem megyek át, nem teszek át programot ezért, ma meg nem bírok lemászni, állandóan összecsuklik a térdem így is. Nem érdekelnek a virágai, máskor ne ültessen, ha hónapokra leköltöznek vidékre. (Tíz éve minden nyáron, nem új ötletük.)
Ilyenek után jön a nagycsalád előtt a milyen szörnyű gyerek vagyok és a miattam halnak ki az erkélyen a növények baxtatások hosszan, mert nem értek hozzá, hogy locsolni kell a növényeket. Nem, nem azért, mert ők otthagyják két hónapra, és a nyugger szomszédoknak nem adnak kulcsot, de el sem viszik magukkal a növényeket, egyébként hetente feljárnak, tegnap(!) is voltak itt.
Nem hagyom felhúzni magamat.
