Pénteken éjjelig táncoltunk, úgy becsülettel belefeledkezve, lelkesen, elől, példát mutatva, segítve a kezdőbbeknek.
Kértem és kaptam a nagy kedvenc táncomat, napokra feldobott.
A lépcsőn éjjel nem tudtam felmenni, csak oldalazva, már a szerdai sem tett jót. Aztán szombaton úgy meg is roppant a lábam, hogy borultam, felhorzsoltam a karomat, valami megint nem stimmel a térdemmel. És irtóra fáj.
Szombaton szépülés, múzeum, kávé és ligetben ebéd, lakberendezés és napozás laptopot nézegetve.
Este fesztivál lett volna, de letört apu haverjának, utitársának halála, meg az öt óra alvás, lábfájás. Őszhalántékkal csetelgettem, hetek óta nem láttam. (Saját döntés volt.)
Vasárnap TCsV-hez felugrottam kávézni, vezethettem a nagy autóját a strandig, napoztunk, pihentünk, sok volt a hét.
Estefelé Bével színház*, utána étteremteraszon vacsora. (És ott folyton igazolásokat találunk, SzM anno miért készített ki ott négy pincért is. Hát, nem ő kezdte.)
Nagyjából olyan kellemesen ingerszegény és nyugodt napok, ahogy vártam.
*Imádom a magyar közönséget, mindig van új bosszantó baromság**, bár tény, hogy mióta jóval több színházba járok mint hangversenyre, a zizegés kevésbé zavar. Ja de, ha a harmincas férfi mögöttünk végig úgy simogatja a nője karját ezredig rosszalló tekintetünk után is, hogy a Színházak Éjszakájás karszalagot morzsolgatja rajta, az szünet nélkül egy monodrámánál idegölő.
Ma a Kőműves Kelemenen Radnai a nézők közül felállva kezdett énekelni, épp előttünk. Egy néni a mögöttünk lévő sorból jó hangosan rászólt, hogy üljön már le. Nee.
**A mindiget visszavonom, a Mephiston nem volt semmi. Vagy csak nagyon figyeltem a darabot.
