A megfelelési kényszer öröklődik a családban. Unokahúg tanítónénije meséli családunk legfrissebb generációjáról. Mi is ilyenek voltunk. Sokat dolgoztam az elmúlásán.
Ezért ellenementem tegnap, hogy minden beleférjen, adtam reggel vért és csacsogtam a vidám nővérkékkel, de nem rohantam dolgozni, késtem tíz percet (vagány, mi?), aztán csak a határidősöket végeztem el és egy lustaságból szívességkérősnek még később, ne szokjon rám, aztán tanfolyamon úgy döntöttem, hogy a mensi és véradásnak hála migrén miatt én nem pazarolok anyagot, mert képtelen vagyok koncentrálni és úgyis dobhatom ki az elszúrt darabot, így szépen ültem négy órát, mindent lejegyzeteltem, lerajzolgattam, anyagokat válogattunk, csacsogtunk, így kiderült, hogy tanárom pasija olyan ritka népségű, mint legutóbbi szerelmetes koreográfiánk, így én extázisban.
És ismét elhangzott, hogy mennyire jó lesz, hogy megyek a haladóbb tanfolyamra, mert rajtam röhögtek mert tök jó hangulatot csinálok. És oda jönni fog még egy olyan lány, aki fogyatékos gyerekekkel foglalkozik és tuti nagyon jól kijövök majd vele is.
Próbálom nem félreérteni.
Aztán volt még két koncert és sok régi kedves ismerős, akikkel örültünk, és itt kapcsoltam, hogy nagyon gyenge vagyok, amin egyébként a whisky és egy mozart-kugli nem segít, de majd ma bepótolom az evést.
És ott sem próbáltam cukimukizni, ám az engem valami titokzatos okból imádó jegyszedő néni, régi ismerős így is elmesélt minden pletykát, ami jót tett a lelkemnek és máskor leállítottam volna, és üldögélek a közönség soraiban és odajön hozzám a zenekarvezető két puszira és utálnám, ha az én férjem ezt csinálná, de a neje is megfelelési kényszeres lehet, mert nem mutatta.
És így, hogy megpróbálok nem görcsösen megfelelni, kaptam egy üveg ritka bort a nagyfőnökömtől, mert olyan tuti bulit dobtam össze nekik előző estére, hogy a tájegység jellemző különlegességét gondolták ki nekem. Nem iszom bort, de meglepett nagyfőnöktől.
Tanulok az esetből.
