Egyik nap metróztam hazafelé, a végállomásnál utoljára szeretek leszállni, minek lökdösődni.
Szemben egy másik lány is így gondolhatta. Aztán kibontotta a fehér botját (tiszta Tóth Krisztina Pixel utánérzésem volt, de ez tényleg fehér bot volt).
Köszöntem, megkérdeztem, hová megy. Átkísérném a plázáig? Persze.
Csacsogtunk, egy gyengénlátó lány, aki nagyítóval elkezdett festeni. Jesszus, le a kalappal. Elsétáltam vele a papírboltig, kicsit néztek, hogy magának keres festőpapírt. :)
És azt mondta, hogy ő olyan ritkán találkozik ilyen vidám emberrel. Még csacsogtunk egy fél órát, megigérte, hogy megtanul emailezni és írni fog. A buszig elmentem vele nevetgélve, mert kísérni tudtam, csak a buszállomásról ötletem sem volt, hol lehet. :)
Helyes csaj volt, egyedül él, főz, csavarog, tanít, minden tiszteletem az övé!
