A pszichiáterem szerint én egy elvarázsolt mesevilágban élek, és a kis szigetemen sosem értem meg, hogy nem minden ember jó. És ha én jó vagyok, akkor más velem miért nem. És próbálom én megérteni, meg millió embernek a cégnél, a táncházban én vagyok a lelki segély, de tényleg szivesen élnék egy színes fonalakkal, textilekkel, szalagokkal, gyöngyökkel teli robinson-szigetecskén és csak azt engedném be, aki 1. megért, 2. nem ítélkezik csak mert más vagyok.
Ezzel szemben most 4 hónap rokkantság alatt megtapasztaltam, hogy egy sínben botorkáló nőt simán félrelöknek, metrón lábát rugdossák figyelmetlenül, laptoptáskák a térdemnek lendülnek, amit szerintem egy ép térd sem szeret. És ez csak a közlekedés. És nem értem. Ha én fel tudok állni, akkor más miért nem adja át a helyet egy mankósnak például?
Aztán Drpr szerint túl sok energiát beleteszek mindenbe, utána meg pislogok, hogy más nem értékeli, hanem természetesnek veszi. A hétvégére megszerveztem egy remek kollégás kiruccanást a Balatonhoz, amire a másik szervező/szobatársam ma mondott nemet, úgy meg nincs kedvem menni, hogy mindenki családdal, én meg magányosan.
És fáj, hogy a lelkemet beleteszem minden balcsis szervezésembe évek óta, mindenki imádja, meg mindent leszervezek helyettük és cserébe a srác csak annyit mond, hogy nincs kedve jönni.
Akkor maradok itthon bulizni, azt úgyis sajnáltam volna, ha kihagyom.
