Nohát. Túl vagyok egy szakításon. Ami könnyű volt, de most rossz azért.
Egy hete már csak martuk egymást, ez így, pár hét után kilátástalan.
Nem vagyok az a nő, aki ha perspektívát lát egy férfiban, akkor szerelem nélkül tűr.
Pedig sok ilyet ismerünk, lelkük rajta, nekem nem kell, öreg vagyok és megállok a saját lábamon.
Az biztos, hogy nem illettünk össze Illetővel. Az is, hogy remek családapa lesz. De nem velem. :(
Szomorú lettem. (Vagy csak az a fszom tavaszi depresszió, már alig várom!)
Holnap együtt megyünk lőni, ez egyelőre megmaradt közös hobbinak. Ezt már a szakítás után fixáltuk le. :)
Jé, ritkán volt ilyen, egyedül vagyok. Nincs pasim, nincs szeretőm. Légüres tér. Letörő érzés.
Vaspasi lelkesen hív, de nem kell igazán. Más sem kell. Ritkán érzem így, most ez kell. Megint.
A jég (jegek) lassan bezár, a városligetben majd csak tócsák fájó tükrei jelzik a szép napokat, a korcsolya lekerül a csomagtartóba "hátha egyszer melegünk lesz és elugrunk valamelyik jégcsarnokba"...
Áprilisig nincs nagyon más, csak a táncház.
Onnantól pedig irány a görkori, igazán lelkes Békával, BSöcsivel, Atibával. A többiek halovány ígéretével és hogy hoznak magukkal még egy embert.
Legyen ez a cél. Jólmegtanulni görkorizni. És úgy egyáltalánmegtanulni biciklizni.
