Az időjárás a kedvemért ilyen...
Szeretem.
A hajam, mint egy dajjer után, minden más tökéletes.
Nem sok hangulatosabb dolog létezik, mint állni az őszi esőben a csini kiskabátban a főváros utcáin villamosra várva... Csak nézed, ahogy csöpög az ernyődről az eső, ahogy a pocsolyában körhullámokat kelt, összeütközik másik hullámokkal, aztán megjelenik a pocsolya képében a villamos teste...
Szeretem.
Ahogy pöttyöket rajzol a szélvédőre, az ablakokra, ahogy ezernyi apró lámpává változtatja a fényt az erkély korlátján, minthacsak karácsonyi füzér lenne...
Szeretem.
Ahogy a cipőm a tócsába ér, a hang, ahogy az autók surrannak ilyenkor...
Szeretem.
Munka után fáradtan é s úgyis átázva mindenmindegy érzéssel akkurátusan összecsukni az ernyőt, hajat hátradobni, arcot az ég felé tartani és hagyni, hadd folyjon a friss esővíz végig az arcomon, a dekoltázsomon...
Szeretem.
Hadd álljon itt az agyoncsépelt, de hangulatomhoz igazán illő Petőfi-vers:
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
