Sprinter típus vagyok. Mindent beleadok rövidtávon, de hamar elvesztem a lelkesedésemet.
Hát így indultam neki tegnap Londonnak.
Többször jártam már ott, kalandvágyból indultam el (most, hogy mindenkinek kifejtettem, hogy nem szeretek nyaralni járni). És mert ott kint annyiért vettem meg egy igazán szükséges dolgot, amennyivel több repjegynyit megspóroltam, ergo gazdasági döntés volt. Is.
Szállásra nem akartam vagyont költeni, egy napra terveztem, legelső-legutolsó gép. Komolyan megterveztem az időket, a metrókat, előre megvettem minden belépőt és jegyet, becsekkoltam, nyomtattam, képernyőmentettem, netes roamingcsomagot vettem. Egy szál retiküllel mentem.
Hajnali 3:30-ra jött értem a taxi, onnan reptér, rohanás, busz be a belvárosba. Megvettem, amiért mentem. Beugrottam Bének sminkekért (Bé nő, de láttam boots eladó pasit szempillaspirálozni, jaj!), majd a kedvenc sminkescuccaim felé vettem az irányt. Tudtam, mit hol találok.
A sminkeslányok úgy ugráltak körbe, mintha Katalin hercegnő ugrott volna be hozzájuk. Végül teljesen át is sminkeltek, pedig csak 2 dologért ugrottam be. Kaptam mellé ajándékcsomagot is hasznos dolgokkal.
És repkedtek a darlingok és a bókok és csacsogtak és kedvesek voltak, pedig csak egy csóró magyar turista vagyok.
Ez a szolgáltatóipar arrafelé. A sminkem éjjelig tartott.
Próbáltam ruhákat körberajongó eladókkal, még mindig csak 11 óra volt. Néztem nevezetességeket szerviens ott dolgozókkal. Csak annyit kérdeztem, melyik kijárat van a legközelebb a múzeumhoz, a biztonságis hosszan végigmondta, mi mellett megyek el, hol kanyarodjak le. Megnéztem az egyik múzeumban, ami eddig kimaradt.
Hagytam időt egy isteni fish & chipsre. Egész nap egyharmad kifli volt bennem, féltem, hogy belobban a bélgyulladásom, azzal nem tudtam volna mit kezdeni, inkább éhes legyek. Úgyhogy délután négykor a hal harmadát sem tudtam megenni. A pincér kikezdett velem, kihasználva cukiságát kunyiztam is egy telefontöltőt gyorsan, és elkértem a mártásuk receptjét, amit lelkesen leírt egy blokkra. Hát nem ez A Szolgáltatás?
Nekem az angol kiejtést gyerekkoromban az amerikai filmek jelentették. Az angol akcentus a Monty Pythonnal rögzült. Úgyhogy mindenki bezédébe belehallottam azt a vicces felhangot. Nyilván röhögtem magamban.
Élveztem a tömegközlekedést. Öreg, labirintusos, de jólszervezett és átlátható.
Az emberek ápoltak.
Az eső folyamatosan esik.
Voltam Madame és Lady és Darling ezerszer.
Készségesen válaszoltak a kérdéseimre. Jaj, de jó lenne ez itthon!
Gyakorlatilag 23 órát voltam talpon, de annyi inger ért, hogy fel sem tűnt, csak ma a cégnél.
Le a kalappal az adidas cég előtt. 23 órát nem vettem le a cipőmet, lépcsőztem, mentem sokat, áztam végig, a lábamnak, térdemnek semmi baja.
A Westminster apátságban elpityeredtem egy kicsit a meghatódottságtól, milyen szerencsés korban élünk, a nagyszüleim nem utazhattak, szüleim sem vagánykodhattak fiatalon, én meg diplomás fehér európaiként mekkora előnnyel élek a XXI. században!
Lesz még pár egynapos utam, csudajó élmény volt, élveztem minden percét.
