Tobber életblogja

Ez a hűvös nyár szép (-allergia). És imádok vékonypántos szilikonsarukban rohangálni, strasszos szandálban, libbenős hosszú szoknyában a Margitszigetire menni, remek koncertet hallgatni (idén eddig öt szabadtéri koncerten jártam, oh), tonnaszám dinnyét enni, meg az öt perc alatt elkészülő ebédeket, heti szintű a grillezett lazac kis Maldon sópehellyel megszórva, salátával. De magában grillezett sajttal is elvagyok. Erőszakolom magamat, hogy reddit helyett könyveket olvassak, kidőlünk a macskával a teraszra, a kindle-re vettem a Lírától néhány érdekességet, végrevégre olvasok és megnyugtat és kisimít az offline pár óra, meg persze a macsek puha odabújása.

Egy bő hónap után felvettük a fonalat a pszichológussal, felsorolva teljesen oké a kiesett idő listája: jártam kétszer a Szabadtérin, szép táncokat és szép zenéket élvezni, Guns-on a Puskásban, ami életem nagy álma volt és szerencsére nem csalódtam, jártak nálam cimbik társasozni, babázni, utaztunk Prágába Kócossal és a Balatonra a csajokkal, mindkettő isteni volt, viccesre sikerült a tréningünk éjjel még a Duna corson tátrateát iszogatva, élvezetes hangulatú workshopon alkottam egészen szépet, elrendeztük végre nagypapám és felesége újratemetését.

Csak az egész napom nyakon van öntve egy nagy adag torokgombóccal, feszültséggel, szívdobogással, nem akarással. Itthon szeretnék kucorodva aludni hidegre vett légkondival és kívülről látom a saját életemet.

De most már kimondottam szórakoztató heti egyszer bemenni a céghez, ritkán látott kedves emberekkel örülünk egymásnak, szerencsére a toxikus ribi nem ide jött vissza. Mióta ő máshol van, megszűntek a hátbatámadások is. Igaz, senki nem akar vele dolgozni, van, aki konkrétan miatta ment el a cégtől, mert a nyakára ültették. Egy kis mentoráltam érdeklődött, merre induljon a karrierrel, szerintem jó képességű és bármit meg tud csinálni, két út is feküdne neki, szóval csak annyit javasoltam, hogy ezt a nőt kerülje. Mondjuk hideg rázza tőle, szóval nagy megerősítés nem kellett...

Kaptam egy feladatot tavaly, ami elég sok utánajárással és elmélyüléssel jár, szerintem ez jogászi munka, de mindegy, meg tudom tanulni. Havi 3-4-re számítsak, ne aggódjak, belefér.

Persze, nekem minden belefér ingyen, nálunk tilos feladatot visszautasítani, hiába bizonyítja a szoftverem az ingyentúlórákat (egyébként érdekelne, ehhez a munkaügyi hatóság mit szólna, vagy ahhoz, hogy nincsen biztosítva az óránként tíz perc monitor nélküli munka).

Nahát ez azóta heti 3-4 ügy már.

Folyamatos elmaradás nyomaszt. Persze a főnököm azt sem tudja, hogy ez is rajtamragadt, mondjuk pont letojná.

De ami végre pozitív, egyik pletykás lány elmesélte, hogy a jogi osztályon megkérdezték tőle, hogy ki vagyok, mert az egész csapat véleménye, hogy annyira tökéletes anyagokat adok le, nekik semmi további tennivalójuk nem akad, hanem mehet is tovább a hatóságnak egy az egyben.

Hát ez jólesett.

Az kevésbé, hogy ez sem hozzám nem jutott el eddig tőlük, sem a vezetőim nem tudják.

Igen, rohadt pozitív visszaigazolásokra vágyom végre, mint már óvodásként is.

Nem tudok mit kezdeni egy pofátlan ismerőssel. Még csak nem is haverral, semmit nem tud rólam, egy kreatív körbe járunk. Korábban lepattintottam, hogy amit ő pénzért akar oktatóanyagot árulni, annak ingyen csináljam meg az angolra fordítását (a fia megcsinálta, de ez egy szaknyelv, totál újra kellene kezdeni).

Akkor mondtam, hogy dobja be a közös csoportba, pénzért meg fogja valaki csinálni. Ez negyedéve volt.

Erre ma megint rámír, mintha mit sem beszéltünk volna, hogy akkor küldi képernyőképpel, hogy miket legyek szíves lefordítani, mert az ő anyagához kell.

Értitek, amiből ő pénzt akar keresni. Amit szakfordító jó pénzért fordít le.

Amire én már nemet mondtam.

Hogy lehet ennyire pofátlan?

Életem legnagyobb kihívása nemet mondani, basszus, ez egy pénzes munka elméletileg, úgyegyébként kedvem sincsen munka után is monitort bámulni.

Meg annyit nem kérdez, hogy és te hülye, te hogy vagy.

El sem hiszem, hogy ennyire pofátlan emberek léteznek. Ja de. Alacsony poziban nálunk dolgozó nő már az igazgatómmal több fél órás mítinget összerántott, mert nem bír megegyezni a saját kisfőnökével. Én meg kéthetente egy percre is f.sok felhívni a főnököt, mert fontos ember, néha visszaköszönni nincsen ideje (igen, az elég bántó), nem zavarom, megoldom nélküle. Dehát az ilyeneknek áll a világ.

Ugyanez a nő tud teljes órát ventilálni a saját bajáról, miközben azt nem tudja, mi a munkám vagy van-e gyerekem, többször jeleztem, hogy nincs rá időm, de csak áll mellettem és caskazértis félórákat mondja, ha kimegyek pisilni alibiből, megvár, ha mondom, hogy most improduktív időt mér a leütésfigyelőm miatta és munkám is ezer, akkor sopánkodik, az milyen xar lehet. Egyik nap Kollegina nem tudta lerázni ebédhez menet annyira, hogy a többiek már befejezték(!) az ebédet és még mindig nem tudott utánuk menni.

Örök hálám a kb. korlátlan home office-ért.

Inkább maradok bocshogyélek.

Előző hétvégén nálam társasoztunk, ünnepeltünk cimbikkel, meg a legkisebbel, irtó cuki baba. Hetek óta szelektálok a lakásban, takarítok (nem miattuk, pszichésen jót tesz, ha már a terápiára nincs kedvem visszajelentkezni, egyszerűen nem vagyok én olyan fontos, akivel törődni kéne), már csak a tortakészítés maradt a finishben, amikor kijött az aurás migrénem. Hát, azzal sok mindent nem lehet tenni, félvakon instruáltam Kócost, miket tegyen bele, én meg vártam a fejbecsapást. Nekem ez komoly lauffal érkezik, szóval viszonylag egyben, csak nyomottan, még a tompa fájással levezényeltem, de nem igazán élveztem a vendégfogadást. Kócos egyébként remek házigazda, közben a lomtalanításra is ledobott pár cuccot (poénból hawaii ingben és minibajusszal „Magnumként” jött át, hát készítettem pár fotót, ahogyan a kidobandó vasalódeszkát a hóna alá csapva szörfdeszkázni induló fiatalnak látszik =elvagyunk), segített a babakocsival, tehermentesített.

Azóta ma megint kijött a migrénem. Unom az egészségemet.

Ha erőszakolom magamat a szociális eseményekre, heti egy rövidebbet kibírok, de xarrá szorongom magamat. Már a vezetéstől is parázom, pedig 1. azt mindig imádtam, 2. jól vezetek még a leghülyébb pesti szitukban is. Halasztgattam a fogorvost, nőgyógyászt pár hétig, oké, majd visszamegyek terápiára is, de olyan átkozott sokat beszél a nő, hogy másfél órát kértem tőle, 50 perc alatt el sem jutunk a panaszig.

És ez IS szorongással tölt el.

Gé exe el akarja kérni a telkünket. Hát, ott egy hét suvickolás után sem lenne tisztaság és kupi is van. Anyu egy évtizede nem jár le, apu csak 1-2 órákra, rozsdás nyugágyak és penészes 40 éves, foszló párnák, kerti szerszámok behányva a konyhába, vastag fekete pókháló mindenen. Megint nyúz, hogy vigyem le egy hétvégén, de nekem a hétvége az Kócos és kreatívkodás, meg allergiaszezon közepe van, dupla gyógyszerekkel is KO vagyok, ott meg az erdőben pláne xar. De hát ő miért is változna meg, az egész gyerekkorom szabadidejét is ott kellett végigszenvedni taknyosan, dzsuva szemekkel és szétvakarva magamat. Szóval a nemet nem fogadja el (így tanítsd meg a gyerekedet, hogy egy önérdekérvényesítésre totálisan alkalmatlan, önmagát szar alaknak tartó ember legyen belőle), inkább lerázom, ha a témára vált. És még én érzem rosszul magamat emiatt is.

Kócossal Guns N’ Roses koncerten tomboltunk az este. Tinikorom leglegkedvencei, minden akkordjukat ismerem, hozzájuk fűznek a fiatalkori érzelmek, gondolatok. 1992-ben lesétáltam apuval az utcáról hallgatni őket, azóta is fájt, hogy nem volt pénzünk bejutni akkor. (Jól számolod, Kócos ekkor még meg sem fogant.)

Mindenki felkészített, hogy ez már csak nosztalgia buli, így is indultunk neki. Phil Campbell (Motörhead) és fiai tökéletes előzenekar voltak, több figyelmet érdemelnének.

Aztán a Guns lenyomott egy bő három órás koncertet iszonyat profin, maximálisan beletették az energiát. Axl láthatóan nagyon élvezte, a gitárosok szólói zseniálisak (oké, elismerem, aki énekelgetni jött, az ezt esélyesen unta, pedig Slasht önmagában is el lehetne hallgatni órákig).

Semmi papás nem volt, igazi rocklegendák toltak egy lendületes bulit. Jó, hát Axlnek sosem volt jó hangja, de ez az iparága feléről elmondható, ő meg boldog mosollyal végigrohangálta, ugrálta, táncolta, pörögte, csinálta a show-t (lásd a 24 órás sztorimban holnap reggelig). Ránézésre mindenki józanul. Sokkal többet adtak, mint amire számítottunk.

Ötvenezer ember ugrál, énekel, tapsol, sikoltozik, nekem új a Puskás Aréna koncertélmény, hát, be tud szippantani.

Azóta is döbbenten nézzük az origo cikkét, nem, nem szivárgott el a tömeg, nagy mennyiségű fotóm, meg néhány videóm is van a 23 órakor is tömött lelátókról és küzdőtérről.

Aztán ugyanennyi ember indult el hazafelé, úgyhogy inkább hazagyalogoltunk háromnegyed óra alatt a kánikulai éjszakában kibeszélve az élményeinket. Meg traktáltam a gyerekkori helyszíneim érdekességeivel. Rákérdezett, honnan tudok ennyi, de ennyi mindent, amikor ő tavalyi dolgokra nem emlékszik. És fejbeütött, hogy mindig apámhoz hasonlítom magamat, aki egy élő lexikon még kezdődő demenciával is, lehet, hogy nem is tudok keveset…

Én már most mennék a következő Guns-ra, akár külföldre is, remélem, nem kell 17 évet várni.

Köszönöm a támogató leveleket és a jó ötleteket, hálás vagyok. Végszóra jelentkezett a pszichológus.

Még nem tudom, mikor lenne jó, mert a fogorvosomat nem érem utol, pedig ő lenne SOS, azóta két lecsikorgatott fogam van, meg egy szanaszét préselt.

Meg kaptam antibiotikumot a bokámra, közel harmadik hét, már vállalhatatlan állapotban volt, idegbajt kaptam a viszketéstől. Gyerekkoromtól az erdő összes rovara xarrá csípett, jónéhánytól volt allergiás reakcióm, volt, hogy négy pókcsípéstől több száznyi pöttyöm volt az egész testemen, de ez egy új szint, pedig fertőtlenítem, allergiagyógyszert megtripláztam és szteroiddal is kentem. Az orvos szerint idén a csúnyán (ez tényleg csúnya most) elfertőződő csípések jellemzőek, tenyérnyi lágyrészgyulladás, húzódik és lilul minden irányba és bedagadt. Kollégáim tegnap sürgősségire akartak küldeni. Eddigi egyetlen vékony testrészem sem az már. Már a kuplungozás is fáj, nem megyek be a céghez pár napig.

Imádom a nyarat, mondtam már? Esténként eddig lehetett a teraszon olvasni, most szúnyoginvázió van, az még hiányzott a mindenviszkethez. Szoba, légkondi, vape.

Ja, és az itthon nyaralok a szalma hétvégémen eredményes volt: inkább két napig nagytakarítottam, szelektáltam, pakoltam, pár napig ragyogó tisztaság, csillog a napfény a bútorokon, a virágok tápozva, permetezve, ezt valóban imádom…

Ja, és megint elfelejtek ebédelni, reggelizni meg ritkán szoktam, szóval este pótlom, le kéne végre szokni erről.

Lényegtelen, hogy tudom, mi allergizál, étteremben, menzán, pékségben, hotelban, kávézóban nem ehetek/ihatok egy limonádét, kakaót, üdítőt, péksütit, pudingot, de van édesítőszer ketchupban, gesztenyepürében, tejszínhabban, joghurtban, sajtkrémben, kekszben, kb. bármiben. Anyu sokkal durvábban reagál, de viszketve és hasgörcsökkel sem élmény élni. Tehát eszem rántotthúst, iszom vizet, az a biztos, meg clean eating, ha akarod, ha nem. Volt, hogy céges menzán csak gyümölcssalátát mertem venni. Majd három falat után éreztem, hogy baj van. Valszeg édesítős konzerv levével öntötték nyakon. Maradt a vészhelyzetropi.

Még egy élvezet lenullázva.

A nőgyogyi gondom miatt még egy.

Az izületeim miatt a tánc sem.

Hétvégén grilleztünk zöldségeket, pulykahusit, sajtokat, készítettem egy kukoricasalátát, jó is maradt a gyomrom. Prágában sörön és húsokon éltem, ott sem volt gond. Köszi, Magyarország a hülye chipsadó törvényedet.

Kócos edzőtáborozik a héten (öregszik, már semmi kedve hozzá meg az újabb sérülésekhez), úgyhogy péntek délutántól hátradőlök és nyaralósat játszom. Otthon. Már kitakarítottam, növénypermeteztem, csillog a konyha, semmit nem hagyok hétvégére, készítek koktélt, kifekszem a teraszra olvasgatni cicával a lábamnál, telefont lenémítom. Nagyon rám fér, ma már reggel bőgtem munka miatt, hétfőn az irodától hazáig sírtam (és köszönje meg az az autós, hogy rendben vannak a reflexeim, aki a záróvonalon át az ötvennel jövő forgalom elé visszafordult, majd MEGÁLLT, centik híján nem rohantam bele (és hála a mögöttem jövőének is)).

Kivagyok, szorongok, émelygek és hétköznap csak fekszem, sem olvasni, sem alkotni nem bírok.

Kócos szereti taszajtgatni magát, ha megszervezem a nyaralást, jön, de nekem semmi erőm megszervezni. Két koncert meg egy workshop van egész hónapra, talán két társas nálam a cimbikkel, meg a kreatív csajokkal, sem egy strand, sem egy pesti éjszakás teraszos kiülés nincsen tervben más…

A pszichológusom egy hónapja látott legutóbb, valami műtéte miatt nem tud dolgozni. Nem segíti a helyzetet, nagyjából egy éve vergődöm, hogy találjak végre valakit, aki talán segítene…

Nem értem, hová tűnt az a nő, aki minden este nyüzsgött, ezerrel levelezgette a további programjait, tanult, utánajárt, művelődött és le sem lehetett állítani egy ennyire csodás és izgalmakkal teli városban.

Ennyi az élet? Midlife crisis, majd halál?

Top öt bicskanyitogató, amikor gyerektelenek véleményeznek szülői viselkedést, de egy utolsó görény rohadék a szomszéd kertben tevékenykedő apuka, ahogyan szó nélkül végignézi, amint a háromévese triciklivel szándékosan belerohan a fekvő retriverük oldalába.

Egyetek sok cseresznyét. Tudom, drága, de idén istenit lehet kapni. (Persze mi a drága, egy kiló kétezer, mint egy doboz cigi. Megkaptuk egy alkotótársunktól, hogy mi jól állunk, mert megengedhettük az olasz utat tavasszal (repcsi 43 000 prioval, luxiszállás 80 000, kiállításbelépő 8 euro, hú), miközben ő havi 60 000-t eldohányzik. Úgy harminc éve. Na mindegy.

Visszaszokom a csak gyümölcsre, múlt héten egy teljes napig ültem a mosdóban hasmenve, lázasan, egyetlen karika hagymát ettem egy ételben (oké, lehet, hogy fertőzés volt). Hasznosan fogyasztom a szabadságomat. Cég környékén egyetlen helyen, egyetlen ételt tudok már csak megenni hasgörcsök nélkül: tegnapra megváltoztatták a receptjét, egész este fetrengtem tőle (romi így egy fiatal pasival, ja). Egyszerűen már semmit nem tudok enni, pattogatott kukorica vagy bacon lesz az ebédem, kiborító!

Aput dobálja az egészségügy, senki nem meri kimondani, hogy nem kéne jogosítványt hosszabbítania. Kurvára dühítő, hogy egy 79 éves, bottal óránként 40 métert megtevő, cukros, COPD-s, pakinson pluszos, alig látó, szívbeteg öregnek rettenetes reflexszel, aki mellett már tíz éve is rettegtünk és semmi betegségtudata nincsen megkapja a jogsit, végig le tud fizetni mindenkit! Vajon mikor üt el valakit? Mikor száll bele valakibe? Miért kell azt hallgatnom, hogy a háziorvosunk, az egyetlen, aki ezt firtatni meri (így a mentős elvitele után) az egy idióta kurva? (Nem, nem az, egy tisztes hatvanéves nő, akit csodálok, hogy még nem küldte el a francba, nem is körzetes ott apu).

Kedden érkezett a kiscsapatom vidékről, őket pesztráltam a pesti éjszakában, isteni volt, ettünk, iszogattunk a Dunakorzón, megmutattam pár szépséget a városban. Másnap egész napos elvonulás (pisiszünetben SOS emailek válaszolgatása, ebédszünet helyett papírok intézése) aminek a végén halomban állt két napi SOS meló és visszahivandó, mire hívott a főnököm, hogy kéne egy kimutatás, RÁÉREK másnap reggel kilencig. Értitek. Még ha oké is lenne az esti ingyentúlóra, az összes csapattagom minden infóval épp vezet a sztrádán.

Cégünk abszurditásának csúcsa: a postakörbehordó lánykának a gépére tesznek leütésfigyelőt. Tök idegbeteg, hogyan fogja ütögetni a billentyűket, miközben hét emeletnyi nagy irodaházban bolyong.

Nem, természetesen az ugyanitt regisztrált túlórákat/túlnapokat nem fizetik ki. Egyetlen életcélom, hogy munka nélkül, tisztes passzív jövedelemmel, egészségesen otthon a hobbimnak éljek és több idiótát ne lássak.

A macskának kéne az éves oltás meg fogkőtelenítés, de ugye ő egy félvad cica, aki a hordozótól is idegrohamot kap, autóban fejhangon visítva parázik az életéért, összepisilve, hiperventillálva, órákig, megállíthatatlanul. Szóval megkértem Kócost, ő vezessen, én meg pesztrálom, de ha macseknál beáll a köd, megnyugtathatatlan.

És valszeg kétszer kell menni, vááá!

Ma szabadtéri néptánc előadás TCsV-vel, szombaton workshop, ahol kb. semmi újat nem tanulok, de legalább inspiráló a környezet, aztán Kócos jön értem, hogy együnk egy belvárosi helyen, talán macskakávézót is nézzünk. Jövő héten apu 79. szülinapja, soha nem örül semminek, készítek egy málnafagyit, vagy mittomén. Aztán irány Prága, három nap semmittevés Kócossal. Megkértem, állítson össze egy utitervet, bár imádom csinálni és talán jó is vagyok benne, de elfáradtam, öt éve minden programot én találok ki.

Ellenben nekihasaltam a mesterséges intelligenciás képtervezésnek, eszméletlen mennyiségű ihletet ad, én ezt el sem hiszem. Csoda, ha van egy kis szabadidőm, már tervezek is. Most ez a terápiám, ha már a pszichológusom egy hónapig nem ér rám.

Igen, támogattuk jó ideig a fura rokonokat. A nem dolgozás, a nagyon drága alkohol és cigaretta négy erős felnőttnek előbbrevaló, mint a számlák befizetése, na.

Anyu ma is elment unokatesómmal, hogy kiegyenlítsék a közüzemi tartozást: 10 órakor totál részegen állított be és káromkodva kiabált az ügyintézővel. Hát, így segíts.

Voltunk négy napot öten kreatív csajok a Balcsi másik végén, végtelen pihenés, nevetés, piacozás és semmittevés, egy fél napra visszaugrottam Pestre a saját szülinapi kerti partimra cimbikkel, mindenkit hoztam-vittem házig, levezettem bő 800 km-t négy nap alatt, ami a heti 15 km-emhez képest kicsit lefárasztott, nem szoktam hozzá.

A szennyes még a kocsiban, majd Kócos felhozza.

A gondok miatt medencébe nem tudtam menni, inkább a nejlon fürdőruhákat sem kockáztattam, örülök, ha pamutban épségben vagyok, kafa így a nyárba indulni. Tököm tele, már a dokimnak is rinyáltam, azt javasolja, várjunk. Hát, gyulladáscsökkentőkön élek épp, mint tavaly, múlna már el a fenébe az egész perimenopauza izé.

Az allergiám csúcson, a szemem dráma, a fejbőröm viszketve hámlik. Várom a telet.

A terápia elkezdődött, a nő szimpi, csak idegesítően sokat beszél, pedig hát azt gondolnám, itt inkább nekem kéne, én meg egyébként is meghunyászkodom, ha valaki szócsépel, majd meglátjuk.

Felültünk a nosztalgiavonatra. Legutóbb Neoton famílián ment el a hangunk, aztán a Táncdalfesztivált énekeltük végig, katonás színészek és kedvelt popsztárok, ismerős zenék, remek hangulat.

Guns’n’ Roses és talán egy retroparty még vár ránk a nyáron.

Láttunk elképesztő táncelőadást és találkoztunk cimbikkel.

Kócossal tedlassozva felfigyeltünk egy mash up-ra, shazam, azóta Pomplamooset hallgatunk. Oké, le vagyok maradva a kortárs popzenével, nekünk új.

Na jó, most hetek óta Csinibaba meg Poór Péter ment, amitől fázik Kócos, de megígértem, hogy az este a színészekkel szórakoztató lesz. Az volt, nagyon.

Még keresztfiamba (12) is belefutottunk, a legutolsó ember, akire a Budapest Parkban számítottunk.

Isolde emlékezteti olvasóit, hogy a depresszióra remek a mediterrán étrend, szóval rendeltem lazacot meg citromos salátát és imádom. Mondjuk a többi nap zsíros kenyérre marad, de megérte.

A hasam is kevésbé fáj talán, de az még elég elviselhetetlen, a munka előtt fogorvosnál kezdés meg nettó szenvedés. De ha már lecsikorgattam egy újabbat, rendbeteszi, meg egy gyanús volt, röntgen, azt is kezeli majd, mielőtt fájni kezdene. (Elkezdett, ahogy megpiszkálta. A szülinapi lángosomat nehezen csócsáltam el.)

A pszichológus szerint komolyan megtévesztő még neki is, hogy ilyen mosolygós személyiség vagyok. Tudom.

A nyaralásnál bepánikoltam, nem akarok Spanyolországot, mert első világbeli problémám, hogy akkor hetekkel korábban rágörcsölnék a rendhagyó igékre, meg az utazásos szituációkat gyakorolnám fejben, hát ez vagyok, nem akarok megkopott spanyoltudásomon stresszelni.

Amíg kitaláljuk, lecsaptunk egy olcsó Prágára. Csehül egyikünk sem beszél.

Az utolsó táncok egyikére is lemászom talán, lassan zárnak, ennyi mozgás elég lesz egy évre. (Ja, tudom, az is kell a depresszió ellen. Meg a gyógyszerek, amire ismét nemet mondtam.)

Ja, és eddig nagyon vágytam New Yorkba, de egy ismerős mutogatja a képeket és mesél, hááát, már nem érdekel annyira. Van még elég hely, amit nem tudok megfizetni.

Ja, és a legkevésbé sem tartom pénzsóvárnak magamat, de elkezdtem rágni Anyu fülét, hogy amiért az apja megdolgozott vagyon, azt nem a négyből egy gyerekének és a lumpen unokáknak hagyta hátra, akik nem dolgoznak, hanem a becsülettel dolgozóknak is, ne mondjanak már le a hagyatékról a nagybácsi kedvéért, mert megsajnálták (miután felhalmozza a tartozásokat a lakásra és épp most örököl a felesége után is egy vidéki házat és ugye cigi-pia is mindig van, csak megjegyzem). Anyu is megérdemli, de nem haragszom meg, ha ad is belőle kicsit. Elvagyok 38 nm-en és MÉG nem kell anyagilag támogatni a szüleimet, de elviselném, ha egyszer-kétszer drágább utazásra is telne, vagy nem 17 éves autóra, ami szívja el a százezreket.

Na, lesz a héten négy nap csajos Balcsi, amiből felugrom fél nap kertipartizni a fővárosba, majd nagypapám és második felesége elszóratása, mert a családi döntés alapján feleslegesen fizetjük Farkasrétet, utána jön fel a céges csapatom Pestre, én pesztrálom őket, meg lesz karnevál, hobbim workshop, apu szülinap, cica szülinap. Kócos kezd elveszni, vele is kéne törődni.

Apámat ma mentő vitte kórházba, mert eszméletét vesztette a villamoson (mondtam nekik, hogy elmegyek értük kocsival!!!!), egy egészségügyis élesztgette.

Még bent tartják.

Én közben várom Kócost, hogy az ötödik évfordulónkat ünnepeljük, bár a medencém is begyulladt a sok vérzés miatt, a gyomrom is szórakozik egy hete, irtó xarul vagyok.

A nőgyógyászom szerint legyek türelemmel még három hónapig, majd meglátjuk, hisz minden leletem negatív. De iszonyat fáj, fszom!

A lecsikorgatott fogamat akkor már gyökérkezelték, mire két napra rá egy másikat csikorgattam ketté, mehetek vissza.

Találtam pszichológust, aki foglalkozna velem, tegnap volt az első ülés. Amennyire bárkivel megtalálom a hangot, most annyira szeretném, hogy értelmes nő foglalkozzon velem, ő annak tűnik.

Egyelőre felméri a xarhalmot, aztán nekikezdünk.

Eljövet sikeresen leestem a lépcsőn, csúnya a térdem és közepesen fáj.

Csak túlélek, de nem sok kedvem van hozzá.

Nagykorú lett a blogom.

A telek gyönyörű. Az erdő fullos, apu elhanyagolt virágágyásaiban ezerrel virágzik a nárcisz, jácint, tulipán, japánbirs, aranyvessző, burjánzó futónövények. Madarak csicseregnek, végtelen csend, senki emberfia a környéken sem.

Ha nem lenne kint az allergiám, ha nem lenne ennyi rossz emlék, azonnal költöznék. Csoda.

Apám a gyógyszer vagy a betegség miatt irtó kedves, előzékeny. Vittem a telekre, beszélgettünk műemlékektől, elmesélte, hogy egy gyerekkora helyszínét renoválták, hát csaptunk egy balost és a kastélynál találtuk magunkat. Gyanúsak lehettünk hétközben a kerítésnél ólálkodva, odajött a gondnok, apám sztorizott, perceken belül a kastélykertben sétáltunk, fotózhattunk, nagy élmény volt.

Húsvétkor nyugit szerettem volna, végre olyat alkotok, amit hordok is. Azóta több nagyon mélypont, egyik nap pl. a macskámat sajnáltam egész este bőgve, mi lesz vele, ha én már nem leszek. Nem sok embert szeret, engem nagyon.

A krízisintervenciós pár alkalomnak vége, kihisztiztem egy kontaktot, aki bevállalna terápiában, pár hét múlva kezdünk.

Jártunk Papírkutyákkal remek színházban, ettünk Kócossal a főváros legfinomabb hamburgeréből, társasoztunk, iszogattunk cimbikkel, cuki babáztunk, workshopon kreatívkodtunk, Bé felugrott, de erőltetnem kell az emberi kapcsolatokat, irtóra idegesítenek és fárasztanak egyébként szeretett ismerősök. Dobom vissza a programokat, nincsen lelki erőm. Aki elfogadja, szeretjük, aki magáraveszi és sértődős drámát játszik (ezt nem is értem, mekkora ego kell már ehhez!), annak nem fogom még pluszban ápolni a lelkét. Az egész életem úgy telik, hogy mindenkire legyen tekintettel. Hát kedvesen passzolok, de nincsen erőm mindig jó arcot vágni.

Megint kettécsikorgattam egy fogamat. Legutóbb még az utcán is utánamszólt a fogorvosom, hogy ne merjek megint csikorgatni.

Szerveződik cimbikkel kerti parti is, csak átlendülök ezen az egészen valahogyan…

A munka eszetlen sok, esténként dübörög a stressz bennem.

A gyógyszerem mellett IS menstruálok három hete, megőrjít a hasgörcs meg az állandó dunsztolódás, a doki szerint még tesztelgessünk három hónapig. Durva hőhullámaim vannak, totál kiborít a perimittoménmilyenklimax. Kócos farmer, póló, kapucnis pulcsisban, én egy bugyi-vászoningben, izzadva ülök az esti 16-18 fokokban kint.

A cégnél egyik nemmunkáltatóm vezető fejtegette öt percig nekem, hogy milyen jó, hogy vagyok(!), hogy van kivel kielemezze a folyamatokat, hogy más szemszögből látom és felhívom az esetleges hibákra a figyelmét, velem szereti megbeszélni a szakmai ügyeket. Szerinte ez egy tudomány, ahogyan a vezetőkkel tudok kommunikálni, mert az is fontos, hogy át is érjen az info, tömören, lényegre törően. Hát, bírom ezt a nőt.

Olaszországból hazafelé a repülőn megütötte a fülemet, hogy a csajok a Balcsin fognak bandázni. Beütött a FOMO, pedighát miért kéne mindenkit mindenhová hívni.

Aztán jött az üzenet, hogy mehetnék velük, hatan leszünk, tó, medencés ház, kiesett a kint gázul viselkedő lány. Megyek!

Jártunk a szokásos csajos vidéki kreatívkodáson, eddigi legnyugisabb, legjobban sikerült. Hárman az én ékszereimet kérték el inspirálódni, ebben a körben bók. Évek óta szemezünk egy szembedombbal, hogy oda egyszer elkirándulunk, hát most nekiindultunk toronyirányt: pont oda lukadtunk ki, integettünk az otthonmaradottaknak. Meg kölyökkutyáztam is egy nagyot.

Közben jött a telefon, hogy meghalt egyik nagynéném. A bolond nagybácsi neje. Épp eltemettük másik nagybácsit. Télen Nagyikát. Előtte a keresztapámat… Áh, szörnyű szembesülni az elmúlással, a ritkuló családi hálóval.

Igen, aki tizenévesen élvezi az állatok szenvedését és halálát, az nem lesz váratlanul jó apa harminc évesen.

Közben jártunk vidéken, nagybácsi temetésén. A szüleim az ötödik percben k.rták fel az agyamat a debilizáló manipulációjukkal. Annyit fejlődtem 46 év alatt, hogy már nem nyelem be, hanem szépen visszaosztottam, amire apám megkérdezte, hogy most miért hisztizek. Nem hisztiztem.

Az, hogy hülyének tartanak és a fél családot körbetelefonálják, milyen tehetetlen szefós vagyok, egy egyébként pitiáner ügy miatt, másodlagos.

(Nem, nem vagyok az. Anyám nem vezet ötven éve, én meg 25 éve igen és ha én vezetek és viszem őket saját kocsival és üzemanyaggal, matricával, akkor inkább vezetem a felét biztonságos sztrádán, mint bő két órát alsórendű utakon.

De ő rámuszította apámat, aki azzal nyitott a kocsiba ülve, hogy először is hallgassam végig, ne szóljak bele (heeee???), ő kinézte a neten, hogy oda nem is jó a pályamatricám (de jó, még egy környékről származó kollégát is kikérdeztem) és mivel apám be sem tudja kapcsolni a laptopot, már egyértelmű volt, Anyu egy hetes aknamunkáját hallhatom. A héten minden nap felhívott, miért hülyeség sztrádán menni és menjek falvakon keresztül, amit utálok a xar utak, zebrák, bicajosok, állatok miatt és az autóúton totyorgó teherautókat szembeforgalomban előzgetni, mellesleg egy csomószor meg kell állni vécé, cigi miatt, ez is egyszerűbb a pályán.

Kiderült, a nagynénéimet is kikérdezte az útvonalról (nem vezető két nyolcvanéves néni!) és elmondta nekik, hogy bénán vezetek falvakban (nem).

Majd unokatesómat, hogy számolja meg, hány falun kell így átmenni. Ő röhögve mesélte, hogy mivel próbálkozott Anyám, de ez egyszerűen nem normális. Én vezetek, sztrádán szeretek, mehet másik kocsival.

Annyira lényegtelen ez a téma, mit szól bele? A terapeutának elmondtam, hogy okosabb lett volna hallgatni, oszt a sztráda felé menni, 130-nál úgysem szállnak ki, de a gyerekkorom óta debilizálás, akaratom megkerülése a legerősebb red flag nálam.

Na, aztán egy hétig hivogatott, hogy feltétlenül a szövet télikabátomban kell menjek. 24 fok, dél, tűző napsütés, egy könnyű blúz és blézer is sok volt, nem.

Nagynéni kiakadt, mert nem ott nyitották meg a sírt, ahol (???), leállíthatatlan volt, úgyhogy unokatesókkal (vagy hogy rokonok?) félrehúzódtunk beszélgetni meg retroautót nézegetni a tor alatt.

Aztán hazafelé (a sztrádán!!) zörögni kezdett a jobb első kerék, baszki. Lelassítva épp elértem egy lehajtót, ott egy benzinkutat. Kerék rendben, de elengedett egy karosszéria-elem és beakadhatott a gumiba. Na fasza, hogy jutunk haza?? Odarohant egy segítőkész férfi, befeküdt a kocsi alá, hozott királykék nejlonmadzagot, megkötözte, majd szigszalaggal összefogta az elemeket. Kérdeztem, tartozom-e, vagy meghívhatom-e egy kávéra, sörre, de mosolyogva elrohant, hogy várják a kollégák.

Oké, így hazacammogok, már csak 30 km, de nem merek felmenni a pályára, úgyhogy újratervezés. A Gödöllői dombság szépséges utacskáin döcögtem haza úgy hetvennel, bocs mindenkitől. Közben fotó átküldve szervizes embernek, időpont lefixálása a javításra, másnapra kész is lett, nem is kértek semmit.

Kócos már várt itthon, megkértem, hogy hadd ne legyek egy ideig kedves.

Apám azóta sorra hívja a barátait és a rokonokat, hogy elmesélje, milyen marha jól vezetek, meg mellettem nem fél, meg ügyesen intézem a szervizdolgokat.

Ez nem lenne alap???

De a legviccesebb: apám felhív, hogy tudom-e, Anyu annyira manipulatív és hetekig próbálta lebeszélni, hogy eljöjjön a temetésre, meg még a nővérei is ezt kérik. He?

Most elkezdjük intézni nagypapám és második felesége sírjának felszámolását és elszóratásukat, Nagyikáé nagyon szép volt pár hete. Egyikőjük katolikus, másik zsidó, így református templomban lesz. Mondanám, hogy a református egy liberális vallás, de hát ugye apám, meg Hegedűs Lóránt (ifjú, idős, bármelyik). Ne kérdezzétek.

Másik nagyszüleim sírját rendbehozattuk, most filózunk a növényeken, más időpontban járnánk arra, ki mit hová ültessen.

Kivettem két nap szabit húsvét előtt és hat napig pont SEMMIT nem akarok csinálni, ami idegesít. Oké, apámat leviszem a telekre/temetőbe, de inkább most, mint allergiaszezonban az erdő szélére. Érdekesség: apám a Parkinson-gyógyszerétől kedves és érdeklődő lett, ha kettesben vagyunk.

Ki akarom próbálni a kint vett sütikiszúrókat, hímezni akarok egy nyuszit, mert csak, dolgozom fel a kreatív lemaradásaimat, az SOS listán úgy tíz tétel maradt, a bakancslistás albumomban úgy ötezer, azokat lehet, hogy szortírozom. Meg egy napot a megvásárolt, de ki nem dobozolt alapanyagokat osztályozom, címkézem.

Fogytam három kilót, ami semmi, majd visszatért a köhögésem, szal most ettem és elmúlt. A fogyásom is.

Remélem, a hat nap nyugis, tornázós, békés lesz. Nem akarok embereket. Szombaton Kócos karjaiban feküdve agyaltam a halálomon. Nem jó.

Az év végére spórolt 2,5 hetem tavaly Nagyika halálával és ügyintézéssel, majd temetéssel telt, könyveim is várnak türelmesen.

Másnak hogyan van ideje gyerekek, munka mellett tornázni, olvasni, kulturálódni, növényápolni, hajat vasalni, kapcsolatokat életben tartani meg mittomén??

Homokkal teli szemek érzés, fokozódó tüsszögés és vakarózás, üdv pollenek, de unom.

Ideteszek még pár )))) jelet, valahol elvesztettem a fonalat.