Szerintem mióta megvan a terápiás macskám 1,5 éve, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor bőgtem este.
Ma nagyon.
Gyógyszerek nélkül elszabadulnak a hormonok.
Velük meg a migrén zombimódban.
A karácsony is elkúrva, a macskáét is elcsesztem, a családban senki nem kérdi, hogy vagyok, mert jelentéktelen senkinek tartanak.
Arról persze meséljek, milyen piaci lépései várhatóak a cégemnek.
Kétségtelenül érdekesebb.
Még két családozás hátravan, a horthysta bácsis zsidózással, lipsizéssel, meg egy szar életű, de nekem változtatásokra tanácsadó rokonos.
Mivel a fájdalomtól minden szabadidőmben alszom, el sem kezdtem tanulni.
Alapból is csökkent értelmi szintem van, lassan megy.
Nekem kell lelkiápolnom egy bántalmazó szeretőtől szenvedő nőt, aki dettó nem kérdez vissza, velem mi a p.csa van.
Hagyja a fenébe a pasast. De az imponál neki, hogy menő körökben híres.
Szánalmas, mivel teszik tönkre emberek az életüket.
Apám ma úgy látta jónak, ha erővel a mellbimbómat böködi, adjam már a kabátját, mert a hülye anyám nem figyel rá (cipőt vett. Menjen oda ő. De főleg nem merjen még egyszer hozzámérni! Nem csak ott).
Apámmal nem mert Anyu kamaszkoromban egyedül hagyni éjszakákra, az egyik kórházi kezeléséről hazajárt esténként, mert voltak... dolgai. Á, úgyis értitek. Ezt még a terápián sem beszéltem ki soha anno.
Ez a mellbimbóböködés felkavart gyerekkori emlékeket. :(
Utálom a karácsonyt, ennyi ember közt egyedül vagyok.
