Két éve leadtam a számomat egy nyelviskolában, ha társalgós spanyol indulna, szóljanak.
Hát szóltak, hogy akkor másnap mehetnék.
Én meg két éve nem szólaltam meg a nyelven, három mondatot nehezen makognék össze, pedig csak A2 szintű...
Ha lett volna egy hetem átolvasni a füzeteimet, mentem volna. Na, legközelebb.
Pedig épp a hétvégén írt rám a mexikói fiú (spanyolul), tinderes liezonom, hogy még mindig Németországban él és mennyire szeretett velem lenni és leírta, hogy milyen ruhákban voltam, miket beszélgettünk, mit küldtem a szülinapjára, milyen szép emlékei vannak rólam.
Jesszus, megmarad rólam bárkiben bármilyen emlék?
Sokszor bánt a gondolat, hogy nem emlékszik rám senki, vagy nem gondol rám jó szívvel. (Spontán jön, nem tehetek róla, na.) És ezek igazán jólesnek.
Meg amikor az ezredik búcsúztató után valakinek eszébe jut megköszönni, hogy megszervezem, pedig nem feladatom, van, hogy két mondatot nem váltottam az illetővel, hitelezek bő tízezret alkamanként, albumot szerkesztek, sütiért rohangálok, összefogom, stb.
Nem várom el, de jólesne máskor, mástól is.
Nagyon negatív bent mindenki, feszültségek, fúrás, kiégés, lelépések. És nem figyelünk egymásra.
Nem jó így.
