Ha lenne romantikus énem, már röpködne.
Zével randiztam, őszinte, nyitott, kedves, figyelmes. Kézenfogva sétálunk, irtó finomat kajálunk, csókolózunk a kivilágított Pest fényei alatt és nézzük a futókat, szépeket mond és imádja az alakomat és nem érti, miért nincs pasim (nem fejtettem ki neki :D), éjjel utolsó metrók egyikével hazakísér, meg még negyed órát a sötét utcákon, ő meg kereshet tömegközlekedést hazafelé.
Én meg ülök és döbbenten figyelem magamat, hogy minden nő erre vágyik, csak én voltam elégedettebb az eddigi életemmel?
Pedig jó ez, menni fog, és akarom is, mert nagyon kedves.
De nem akarok változtatni a mostanin, annyira nyugodt és biztonságos volt eddig. Félek, hogy elromlik a kis harmóniám, felborul az egyensúlyom, minden(!) párkapcsolatomból depressziósan, megalázottan és lelkileg megtépázva jöttem ki, vagy okosan időben kimenekültem belőle, mert éreztem, hogy lehúz. Nem engedhetem a törékeny békémet, mert most erős és stabil vagyok.
És mert senkit nem ismerek, aki monogám együttélésben boldogabb lenne a mostani nálam.
Próbálok optimista lenni, neki sokkal nehezebb és mégis hisz bennünk. Akkor én is fogok.
