Morzsák
Na jó, lehet, hogy néha túlzok a címválasztással. D-vel két hete vége. (36 éves, iszonyú okos, phd, nagyon magas, kopasz, pont esetem, na mindegy.)
És ezt megérezte a holdudvar.
T utána pár órával hívott, mikor szervezünk programot.
Másnap a semmiből felhívott CBA, aki anno az első alighuszonéves volt a sorban, emlékeztek, a boltban megszólítós. Annyira szeret velem beszélgetni, találkozhatnánk megint. Beszélgetni telefonon is tudunk, de végülis ráérek.
Múlt szombaton csajos nap volt betervezve, d.e. varrás, d.u. csoportos sütés, majd esti lányos iszogatás, pasiboncolgatás, érzelmi élet, amikről a többiek előtt nemigen. ...ahová belépve ott volt öt pasihaverunk is, merthogy ez a program olyan jól hangzott.
És találkoztam Tudjukkivel. A tavalyi, nem folytathatjuk fiú. Még mindig irtó fiatal. Nagyon. Félrehívott, mesélte, hogy mennyit tanult tőlem és csak sorolta és én már nem is emlékeztem, hogy ilyeneket mondtam neki.
A szívem a torkomban és ez igazán nevetséges érzés
Aztán írt. Hogy találkozzunk, beszélgessünk. Őt nagyon szerettem, szeretem, találkozom vele szívesen, de nem lesz így jó vége!
És a kerekfenekű táncos (korombéli) is irogat, pedig jeleztem, hogy nem szeretnék semmit tőle, a kocsinál meg akart csókolni, akkor már határozottabban állítottam le. (Jaj, de gyönyörű feneke van!)
Gé megkérdezte, hogy bírom, hogy minden este van valami programom. Nehezen. Pedig nincs is magánéletem jelenleg.
Hetek óta annyira fáj a gyomrom az össze-vissza (nem) evéstől, hogy főztem egy hatalmas fazék borsófőzeléket, grilleztem csirkét hozzá, az rendbetett. Reggel már émelygésre keltem, most görcsöl a hasam, de egy ideig használt. Jó lenne tudni, mi a bajom, doki lesz ebből.
Osztálytalálkozó. Ne számoljátok ki, hányadik! Tíz éve beszéltem legutóbb gimis barátnőmmel, kinyomoztam a számát, (az öccse a környékünkön dolgozik), jelöljön be facebookon, onnan ismer meg, hogy már hosszú a hajam. Neked? Hosszú a hajad?
Hát, akkoriban még elképzelhetetlen voltam 7 cm-nél hosszabb hajjal. Most az osztályfőnök, a fiúk csodálták.
Meséli szervezésügyben az Első Igazi Pasim, hogy beszélt egy bő nyolcvanéves tanárunkkal, ő is jön, megdöbbenve vette fel a telefont: optimizmusra vall őt hívni.
Volt múlt héten több tánc, szépülés, osztálytalálkozónk, ahol én voltam a körülugrált kiskirálylány és mindenki mosolygott és elfeledett/sosem hallott sztorikat hallottam és első szerelem és fesztelen együttlét, és a viharmentes révbe beérkezés érzése. Még az éjszakába is belementünk, erre nem számítottam.
Tiniszerelem házasság, még mindig tart, milyen szép, áradoztunk. A pasi még éjjel rámírt, hogy mennyire kíván és gyönyörű nő lettem...
A többiekkel találkozunk hamarosan.
Szombat ismét csajos, vásárlások és nagy kaják, ruhák és lakberendezés és hiperben összefutott távoli exkolléganő, aki szerint mennyire jól nézek ki, miközben a liftben anno nem is köszönt.
Vasárnap reggel takarítottam, választottam (és megnyerte) és sétáltam a napsütéses őszben avart rugdosva, jött T, akivel programot terveztünk távoli vidékre, aztán beültünk félúton egy étterem teraszára és ottragadtunk órákra. Beszélhetnékünk volt. Este még elrohantam egy órát táncolni, J a nyakambaugrott.
Nem lett jobb az izomgörcsöm.
Ezen a héten lesz a fenti két ifjúsági találkozó, plusz egyik kolleginám fiával (leendő férjemmel, ugye) program, mert az anyja nem akar vele tartani, ezért a gyerek rám gondolt, lesz színház és két-három tánc, 6 napos munkanap.
Imádom, élvezem.
De fáradt vagyok.
Megint fullra teli a naptár hetekre.
Tudom, hogy mindenkinek fura barátai vannak, de nálam egy-kettő egyre lejjebb kerül a fontossági listámon. Sajnálom, hogy néhányba annyi energiát öltem, tizedét kapom vissza. Próbálok visszavenni a lelkesedésből, ha nekik ennyit számítok, én sem rakok bele többet. Meg unom a kis hisztiket. :S
De aki meg belerak, az kap ajándékot, véletlenül eszembejutott valami találó.
Ma olvastam egy cikket a pszichoterápiáról. Közben felhívtam Anyut.
