"Nem lehet hozzám szólni reggel, mert nemhogy teljes mondatokban nem tudok fogalmazni, de még az is rettenetesen nagy erőfeszítést igényel, hogy fókuszáljak, és az, hogy hozzám szólnak, annyira felidegesít, mint normál állapotban szinte semmi. Olyankor ütni tudnék, ha nem volnék teljesen lelassulva. Nem tudom koordinálni a mozgásom, mindenhova beütöm magam. Elejtek dolgokat. Ha mondanak nekem valamit, nem emlékszem rá. Nem figyelek oda. Nem érdekel, visítom magamban, ne szóljon hozzám senki, hagyjanak béként, de még arra sincs erőm, hogy hangosan mondjam."
http://feljegyzesekazegerlyukbol.wordpress.com/2014/02/05/en-nem-vagyok-egy/#comments
És mire kilenckor félálomban beesek az irodába, már leejtettem a púderomat, elbotlottam a harisnyámban, krémes kézzel tettem be a lencsémet, meglökdöstek a metrón, elémvágtak az aluljáróban, hülye volt az újságos és egy éve nem jár a kuvva villamosom, mehetek át építkezéseken, és akkor a zombilétembe beleharsog Kollegina, aki már órák óta várja, hogy rámzúdíthassa a mondanivalóit (ami délután négykor egyébként biztosan érdekelne), én meg csak ügyetlenkedve kapcsolom be a gépet, olvasom a reggelre bezuhanó 30-40 emailt, hogy miket tettek arrébb szó nélkül a főnökeim, aztán kezdi a hímsoviniszta elmélkedését egy-két kolléga. Én meg csak ülnék csendben, dolgoznék és iszogatnám a következő kávéimat. És nem tűnik fel nekik, hogy semmit nem fogok fel a dumából, és főleg hogy zavarnak, mert nem is érdekel és hogy ez nekem délig iszonyatosan sok!
Nekem az öt után ottmaradó bagoly kollégák a kedvenceim, onnan pöröghet a munka, vidám a hangulat.
